NAPÚT 2010/10., 12–15. oldal
Tartalom
Ernyey Gyula
ipari formatervező, belsőépítész
Bernáth Árpád
irodalomtörténész
Tóth Béla
szobrász (Budapest, 1941. január 23.)
Megismerésük óta, főiskolás koromtól folytonosan kísérnek, gyakran eszembe jutnak Babits Mihály sorai (Psychoanalysis christiana):
„Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.”
Azóta is próbálok így élni és munkálkodni. Becsülettel és művészi alázattal. Remélem, ez tisztán látható műveimben. Tanúsíthatják, akik ismernek: kollégáim és barátaim. Kiváló gyerekeimet is, akik ma már komoly felnőttek, igyekeztem ilyen elvek szerint irányítani.
A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán Viski Balázs László, Somogyi József, Szabó Iván és Pátzay Pál tanítványa voltam. 1980-tól egy régi magyar kisvárosban, Csongrádon élek.
Csongrádot Szent István király a XI. sz. első harmadában megyeszékhellyé tette, azóta a megye névadó városa. Kiváló természeti adottságait tisztelő, őrző és fejlesztő épített környezetével kialakult szerves egysége teszi az Alföld egyik legszebb városává. Régi dicsősége sokat kopott, a megye városainak sorában Szeged, Vásárhely, Szentes és Makó mögé csúszott. Hajdan az Alpok alagútjait és az itáliai Po folyó gátjait építő csongrádi kubikosok tették ismertté külföldön. A fák és vizek, a szőlő és bor városának egykori hírnevét ma már csak kiemelkedő szellemi tevékenységek, a művészet, tudomány, oktatás, kultúra és a művelődés képviselői öregbítik és viszik tovább. Az általuk létrehozott értékek gazdagítják Csongrád városát. Sajnos a különböző pályázatokon nyert pénzek fölhasználásakor felbecsülhetetlen eszmei-esztétikai értékek vesznek oda, akár a helyi építészeti örökség tönkretétele árán is, sértve az 1977-es értékvédelmi törvényt. Évek óta kemény és eddig hiábavaló harcot folytatok az épített és természetes környezetbe való érzéketlen beavatkozások, környezetrombolások, hagyománytiprások, esztétikai bűntények ellen.
Köztéri szobraim sokfelé állnak az országban, de a szobrászat minden területén dolgozom. Szívós munkával igyekeztem a tőlem telhető legmagasabb mesterségbeli tudásra szert tenni, amit emlékművek, lovas szobrok, mellszobrok, domborművek, díszkút, síremlék, emlékkövek, portrék, kisplasztikák, vert és öntött érmek, díjak sora mutat. Terveztem kertet és térburkolatot, szobraimnak környezetet, faragott domborműveimnek befoglaló formát adó kőoszlop térplasztikát. Belső térbe készítettem mozaikszerűen összeépített elemekből egészében domborműként ható, boltívekkel és fülkékkel tagolt, térelválasztóként és tartószerkezetként is funkcionáló dekoratív mészkőfalat. Éppen ezért nem szeretem, ha „csak lószobrász”-ként emlegetnek, de néha jó néven veszem, mert álmaimban újra és újra lovagolok ma is, mint hajdan gyermekkoromtól kezdve harminc éven át naponta. Versenyzőként nemzetközi sikereket értem el. Családunkban szinte hozzátartozók voltak a lovak. Édesapám világhíres lovasember volt, aki az öttusa- és lovasválogatott edzőjeként sok öttusázó olimpiai és világbajnokot nevelt. Őnála jobb lovast azóta sem láttam. Fiam, Tóth Dávid a fiatal szobrásznemzedék egyik legkiválóbb képviselője, a családi lovas tradíciók folytatója. Saját lován lovagol és lovas szobrok alkotója. Fontos motívumom a ló, születésemtől kezdve lovak vettek körül. Élők, vagy ma már inkább szobrok. Jelen vannak műtermemben, műveimben, de nemcsak realista ábrázolásként jelennek meg, hanem kimeríthetetlen jelképként is szerepelnek (Bukás, Önfeledt szabadság, Színészet, Nyugtalanság, Inspiráció, Pegazus). Összekötnek múlttal és jelennel, természettel és történelemmel.
A szobor elhelyezését, a szobor és talapzat együttesét döntő jelentőségűnek tartom. A talapzat többnyire elválasztja és összeköti a gondolati-képi és valós-anyagi világot. Gyulai Végvári vitézem talapzata igyekszik alkalmazkodni környezetéhez, ezért a várárokban talált, a várfalakról leomlott régi téglákból épült. A talapzat sokszor a mű egyenértékű szerves része. A Kubikos emlékműve mészkő talapzatának réteges felülete a Tisza meredek túlpartjának látványára emlékeztet, de egyben a kubikosok földbabáját is megjeleníti (ezzel mérték a földmérőmérnökök a kitermelt föld mennyiségét), és a bronztalicska támasztékául is szolgál. Kőrösi Csoma-szobrom talapzata „fennsíkot” idéző felső lapjával nemcsak a mozgás időtlen állandósultságában célja felé tántoríthatatlanul haladó bronzfigura lépésének ad teret, hanem oldalai rusztikusan természetes és faragottan mesterséges változó felületeivel meredek hegyoldalakra és a rájuk épült sziklakolostorokra is utal. (Sajnos szobor és környezete szerves együttesét a szerzői jogi törvényt megsértve elrontották.) Feszty-szobrom az agyagból mintázott portré munka közbeni állapotát ábrázolja. (A festő fest, a szobrász mintáz.) Minden bronzban jelenik meg: az alkotó szobrász a készülő művében, a festő kezében ecsettel, karján palettával. Talapzatként pedig a műtermi fa mintázóállvány szerszámokkal, szintén bronzba öntve, de itt az ábrázolás tárgyaként is a kompozíció szerves része. Portréművek esetén jelentős személyiségek ismert és erőteljes karaktere sokszor elnyomja az alkotó egyéniségét. Itt sikerült ilyen szempontból is egységet teremteni, az ábrázolt személyiség mellett, alkotóként észrevehetőbb vagyok.
A mellszobor lehetőségeit is próbáltam feszegetni. Szívesen mintáztam félalakos méretű, két karral, csípő-deréktájig megnövelt figurákat, ha ezzel pontosabban jellemezhettem az ábrázolt személyt vagy egyértelművé tehettem annak karakterét. (Öveges professzor gesztikulál, Feszty Árpád ecsetet és palettát, II. András király meg Aranybulla-okiratot és országalmát tart a kezében.)
Időnként színes szobrokat készítek. Terrakottákat szeretek kifesteni, de a bronzpatina és a felületek színesebbé tételének lehetőségei is izgatnak. Sokat tanultam festő barátaimtól. Legnagyobb hatással Gruber Béla volt rám, aki szerintem a XX. század második felének csúcsa a magyar festészetben.
Kiskorom óta mindig rajzoltam. Rengeteget, főleg lovakat. Nem voltak ezek tüneményes gyerekrajzok. A ló ló legyen, ne kutya, és „hasonlítson”, az se lenne baj, ha nyerítene! Azt hiszem, ábrázolni akartam az engem ért vizuális élményeket. Aztán gyakran rajzoltam portrékat osztálytársaimról és tanáraimról. Már az általános iskolában kiderült, hogy rajzaim plasztikus szobrászrajzok, és már szobrásznak felvételiztem. A főiskolai tanulmányok végére (1967) összeálltak szobrászi elképzeléseim, melyeket pályázatok megnyerése után nyomban köztéren valósíthattam meg. A szobrászat nagymértékben mesterség. Egy képet vagy egy verset jó lendülettel, jó formában meg lehet csinálni percek-órák alatt. Egy monumentális szobor elkészítéséhez hetek, hónapok, akár évek kellenek. Ehhez állandó szellemi-fizikai készenlét szükséges. Itt már szinte művészet folyamatosan, állandóan inspirált állapotban létezni és maradni, mert egy rossz nap, de csak egy rossz pillanat vagy egy indiszponált mozdulat mindent tönkretehet vagy visszavethet. Hosszú ideig csúcsformában kell tartania magát a szobrásznak, ami kemény sport- és pszcihikai teljesítmény is.
Gyermekeim, tanítványaim eredményei is erősítenek. Sára lányom angol irodalomtudományból szerzett PhD doktori fokozatot, a Károli Egyetem tanára, spanyoltudása is olyan, hogy Buenos Airesben spanyolnak nézték. Előtte a Harmat Könyvkiadó alapító főszerkesztője volt, folyóiratokban ma is publikál. Lilla gyógypedagógus, Londonban szerzett tapasztalatai alapján a Magyar Bárka Alapítvány egyik alapítója és pedagógusa volt Dunaharasztin, aztán tanított a Vakok Iskolájában. Közben pszcihológusdiplomát szerzett Szegeden, most Budaörsön és Telkiben pszichológus, de már a művészetterapeuta szakot is elvégezte Pécsett. A Műegyetem tolmács és szakfordító szakát az ISIT Párizsi Egyetemen folytatta, majd ebből is diplomázott. Felsőfokú francia és angol nyelvtudásával párizsi és belgiumi kiállításaim tolmácsa és levelezője volt. Dávid fiam korosztálya egyik legjobb szobrásza, a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztjével tüntették ki győri Lengyel–magyar emlékművéért. Fiatal korától sokat segített nekem, a 2005-ös OMÉK-díjainak pályázatát már közösen nyertük meg és készítettük el, mint ahogy pályázaton nyertük a IV. Béla lovas szobrot, melyet 2010 májusában avattak Szegeden, a Széchenyi téren. Pár hónap alatt szinte lehetetlen feladat volt. De közel a hetvenhez mikor adódik életemben még egy ilyen lehetőség? És olyan szép dolog, ha az ember a fiával együtt hozhat létre egy ilyen monumentumot. Megpályáztuk. Megnyertük. És megcsináltuk. Tanítványaim nagy része a művészet területére került, sokan egészen kiváló művészek. Szobrász szakos tanítványaim mellett szobrásszá lettek olyan keramikus, üveges és ötvös szakos tanítványaim, akiket hagytam az általam könnyebbnek vélt iparművészeti pályára menni, bár erős szobrásztehetséget láttam bennük, mégsem akartam őket erre a nehéz, sanyarú szobrászkenyérre irányítani. Nemrég hívott Lukácsi Laci, aki a kanazawai üvegkiállításon 39 ország 470 résztvevője közül az Aranydíjat nyerte el üvegszobrával.
1995-ben Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet kaptam. De számomra nem az állami díjak a legjelentősebbek, szerintem sokat devalválódtak. Inkább az általam elismert és nagyra becsült kollégák véleménye érdekel. Nagyon büszke vagyok, hogy a T-Art Alapítvány köréhez tartozónak mondhatom magam. Az itteni művészek a magyar képzőművészet legjobbjai közé tartoznak, Tenk László festészetének elfogult csodálója vagyok. Nagy örömmel töltött el, hogy 1996-ban Svájcban, Neuchatelben a FIBRU-nak, Európa egyik legrégibb és legjelentősebb éremverdéjének felkérésére készített – Önfeledt Szabadság c. – érmemet a Belga Éremművészek Szövetsége kiállította a FIDEM (Nemzetközi Éremszövetség) érembiennáléján, a belga teremben, Belgium színeiben (mert a kivitelező-producer a belga FIBRU). „Béla Tóth, Belgium, Csongrád, Öregvár u.” címen szerepeltem a katalógusban és a belga éremkönyvben. Azóta belga érmész is vagyok és Csongrád is Brüsszel, Ličge, Antwerpen „magasságába” emelkedett. Jólesően észrevettem, hogy 1998-ban a francia Képzőművészek Szövetségének meghívására egyedüliként a volt keleti blokk országaiból állíthattam ki a világ egyik legrangosabb kiállításán, a Párizsi Szalonon. Ezt aztán több meghívás és részvétel követte. Párizsi bemutatkozásom sikere és eredménye, hogy még ugyanebben az évben meghívtak Chambery-La Ravoire-ba az I. Aktuális Művészeti Fesztiválra (I-er FESTIVAL D’ART ACTUEL), az Európai Művészeti Társasága (Exposition European Art Group) kiállítására, ahol Prix Sculpture szobrászati díjat nyertem.
