NAPÚT 2010/9., 99–102. oldal
Tartalom
Albert Gábor
„Mi együtt állunk és együtt bukunk, együtt élünk és együtt halunk”
Soltész Márton
L’écriture féminine
Bogáncs és karfiol
Mátyus Aliz: El se hagy, Orpheusz, Budapest, 2009. |
De ezt talán már inkább egyes szám első személyben (s anélkül, hogy a fönti műfaji kérdést, okkal, eldönteni akarnám)!
Én száz oldalt egy-két óra alatt könnyen el tudok olvasni (néha még Gadamerből is!), e nem is túlságosan vaskos kötet azonban egy kemény napomba került. Nem könnyű olvasmány. Nagyon kell figyelni, több okból kifolyólag is. Talán nem is azért, mert (ahogy mondani szokás) mindvégig „komoly” dolgokról (a narrátor múltjáról-jelenéről: a megidézett történések jelenig érő, az elbeszélés pillanatának reflexióit megindító hatásairól) esik benne szó, hanem azért, mert ezek előadásmódja nagyon szűkszavú (némely rész ismétléses tárgyalása ellenére is – gondolok itt pl. a fivér balesetének visszatérő említésére). Kicsi a szöveg redundanciája, minden mondat valami merőben újat hoz. De ez még csak az egyik ok. A másik: a mondatszerkezet. Ezek a mondatok olyanok, mint (tisztesség ne essék szólván!) a Pokol Dante Színjátékában. Mindegyik külön világ mindenféle bugyorral és albugyorral. És szükségképpen ilyen, tekintve, hogy itt is, mint Proustnál, az eltűnt idő nyomába szegődik az elbeszélő. Vagyis a bergsoni tudattartalom (a durée, a tartam, a belső idő) fölfejtését kísérli meg – ez pedig, mint tudjuk, minden pillanatban ezerfelé ágazik. Sajátos az ábrázolt világ megközelítése is. A hagyományos (prousti) regénytechnika az egyes szám első személyű elbeszélést kínálta (és/vagy kívánta) volna – itt viszont harmadik személyű a narráció. Ez annál is inkább meglepő, mert e műben a főszereplő és az elbeszélő azonos személy. Valamelyik fejezet Frida Kahlo egyik önarcképét említi mint olyan alkotást, amely az ábrázoltat (a festőt) két alakban, kétféle szerepében egyszerre mutatja. Úgy látom, az El se hagy elbeszélői szerepének megformálása is hasonló. Okát is sejteni vélem: egy szerepeire hullott világban a személyiség maga is megsokszorozódik, s hitelesen csak az erről szerzett tudás alapján, szerepeinek sokféleségében, önmagától való ilyen-olyan távolságában ábrázolható. Jut eszembe itt Lányi András Együttéléstana is, ennek egyik passzusa, mely szerint a személyes szabadság kritériuma: „a reflektált viszony önmagunkhoz, mint egy másikhoz”. Nos, ez a reflektált viszony mindvégig jellemző az El se hagy elbeszélőjére, s mivel az elbeszélés tárgya és távolsága is állandóan (pillanatról pillanatra) változik, itt nem lehetséges rutinszerű olvasás. Ráadásul valamiféle minimalart-szerű ökonómia is érvényesül a könyvben (s ez bizony a főszereplő-elbeszélő „régismerősének” véleményével szemben nemhogy összekötné, hanem egyenesen szembeállítja Mátyus stílusát Esterházyéval, annak bőbeszédűségével). E szűkszavúság a névadásban különösen szembeötlő, jóformán csak a főszereplő gyereke, Bence kap tulajdonnevet (még a főszereplő én is csak „ő”, ráadásul gyakran kimondatlanul, az igei állítmányok személyragjába rejtve). „Minek az a sok név, elég, ha az elbeszélő tudja, hogy éppen kire gondol.” Ez a gondolatok, s nem a kimondott szavak világa. A tudatfolyamé. Itt jóformán minden belül marad, az emlékezetben, a reflexióban játszódik, „tükör által homályosan”. De. Ellenőriztem, mindig korrekt és következetes e minimum mellett is az ábrázolás, ami pedig homályban marad, az szándékosan marad homályban, s nem a megfogalmazás pongyolasága vagy pontatlansága miatt.
Ennyit (röviden) a mondatokról, s arról, miért nem könnyű olvasmány ez a regény (vagy elbeszélésgyűjtemény). S miért éreztem mégis (szinte) revelációnak. Azért, amiért a mai fizikában-asztrofizikában pl. összeér a világegyetem makro- és mikrostruktúrájának vizsgálata. Nem lehetséges a kettőt elválasztani egymástól: az elemi részecskék megnyilvánulásaiban kozmikus összefüggések mutatkoznak (és viszont). E műben is hasonló szerepét látom a mikro és makro kapcsolatának. Eddig jóformán csak a kötet mondatait igyekeztem megközelíteni, és mégis (ha csak egy kicsit is változtatok a nézőpontomon) ezek a mű szerkezetének nagyobb egységeire is rávilágítanak. Elég, ha az egyes fejezetek hasonlóan asszociatív technikáját veszem (és akkor már az alkotás egészére jellemzőt is). Mindegyik fejezetben (vagy a legtöbbjében?) egy konkrét esemény vagy helyszín rajza indítja el az eszmélkedés folyamatát (mint pl. a novemberi ibolyák motívuma az egyikben, vagy egy másikban pl. a szobába besütő reggeli napfényé). Ilyen értelemben mindegyik fejezetnek van egy konkrét, jól meghatározható tematikus magja, csakhogy ebből a magból mindenfelé és mindenféle csápok nyúlnak ki, amelyek az egyes részek diszkrét egységeit a többivel (nagyon is életes véletlenszerűséggel) összekötik. A mondatok fönti sajátosságaihoz hasonlóan bogáncsszerűen tapasztják egymáshoz a fejezeteket is. (Itt egy kissé zavarban vagyok – „magról” beszélni a bogánccsal kapcsolatban mintha nem is lenne elegendő, a bogáncsnak termése van, s e tüskés-szőrös jelenségnek sokkal inkább vagy legalább annyira lényege a héja, burkolata, kapaszkodóképessége, mint a mag maga – gyerekkori emlékeim szerint mindenesetre.) De vehetnék e kötet felépítésének jellemzéséül másik botanikai példát is. A piacainkon újabban meghonosodott ún. pagoda-karfiol szolgál hasonló tanulsággal. E karfiolféle egészének kúp alakja ismétlődik a felszínt alkotó kisebb kúpos szerkezetek sorában, de úgy, hogy ezek is hasonló kis kúpokból építkeznek. Talán az ismétlődés, a sorozatok e megoldására a matematikának is van (lehetne) szava – nem tudom. Azt viszont igen, hogy a gótikus építészet kisebb-nagyobb struktúráiban szintén ilyesféle sorozatosságot lehet tapasztalni. (Egy művelődéstörténeti albumban pl. a következőket olvasom: „Az amiens-i homlokzat, a maga szinte túlfinomult gazdagságával szemlélteti a gótika korának halmozó-részletező stílusát, mely ezernyi részletben is mindig az isteni egészet tükrözi, s melyben rész talán nincs is, mert közelebbről megnézve mindegyik külön világ.”) Az idézet persze, tudom, csak mutatis mutandis érthető Mátyus Aliz újabb alkotására, de mégis, meglepő az analógia (lehetősége).
Jó pár emlékezetes mondat (mondás, megfigyelés) is belém akadt. Ezek közül itt és most csak néhányat említek. Így pl. a pápai tankokról szólót, mely szerint e monstrumoknak a fizika törvényei szerint le kellett volna esniük a domboldalról. (Csakhogy, teszi hozzá magában az olvasó – és jó, hogy csak az olvasó! –, nem a fizika törvényei szerint nem estek le onnan.) A másik az Esterházy stílusára vagy modorára, egyúttal a ki kit követ kérdésére utaló megjegyzés elbeszélői reflexiója (ennek szellemessége): „nem kellene neki pont az én stílusomban” ti. írnia (ha már mindenáron utánoznia kell valakit). A főhős e „dünnyögésében” egy „képtelen” állítás (Esterházy utánozza a szerzőt!) komolyan vételének komikuma, sőt, az erre való rálicitálás humora rejlik, ezt pedig könnyen az alkotói szuverenitás, de a kellő önismeret és önkritika fémjeleként is veheti az olvasó (mint ahogy vettem is: én). Végül még egyet: a Nemes Nagy Ágnes költészetét a „férfias” jelzővel illető rész – éppen a női hivatást taglaló oldalon. Stb.
E példák már átvezetnek a szemléleti kérdésekhez. (Végül jöjjön ezek közül is egy-kettő, pontosabban csak kettő.) Itt van mindjárt a 2006. október 23-i események szinte publicisztikai frissességű s mégis „regénybe illő” megjelenítése. S jó, hogy itt van (végre!). Már ez is történelem, még ha félmúlt is. Történelmi mű, valahogy úgy, ahogy Simon István beszél Buchenwaldi rapszódiájában a láger elrettentő emlékei láttán „emberi műről”. E könyv rendőr-robotjai is emberi produkciók. „Miféle anya szüli őket, / hogy nem érzi bakancsa vasát / a rugdalódzó megszületőnek” – kérdi Bella István háborúról, katonákról szóló verse. Mátyus Aliz művének e részlete mintha Bella Istvánnak válaszolna, érzékeltetve közben az anyai aggódás természetét is (a „gyermekeit”: Bencét és barátnőjét a rendőrattak kiszámíthatatlan eseményeitől féltő elbeszélő nézőpontjából). Mert ez az elbeszélői szerep mindvégig így, társadalmilag (szociografikusan, néha még politikailag) is meghatározott, s nem csupán a formai jellemzők szempontjából. E művet nemcsak hogy nő írta, de ábrázolása tárgyát (a nő-férfi s az anya-gyermek kapcsolatot is) nő alkotta (látta, láttamozta, határozta meg). Méghozzá egy mai, egy emancipált nő személyében, aki túllépett a feminizmusnak a „középosztálybeli nő” problémáit individuál-pszichológiai nézőpontból megjelenítő (egyenlősítő?) felfogásán (a feminizmus második szakaszának paradigmáján). Mondhatnám azt is, hogy számára ott kezdődik a probléma, ahol ez (a nő) elhagyja annak (a nőnek) a szemléletét. A gyermekét (egyedül) nevelő anya, méghozzá a kapcsolataiban (a férfi-nő viszonyban is) autonómiát igénylő, mégis közös harmóniára törekvő személyiség e kötetnek nemcsak elbeszélője, de főszereplője is. A „családról, a női szerepről és a társadalomról” kifejezett (megjelenített: az elbeszélés fiktív terében a valóságot önéletrajzi hitelességgel mutató) gondolatai az írónőnek nem időszerűtlenek (pláne nem elavultak) tehát – éppen ellenkezőleg: napjaink új szükségleteiből fakadóan nagyon is „korszerűek”, hogy azt ne mondjam: előremutatóak.
Suhai Pál