NAPÚT 2010/9., 7–8. oldal
Tartalom
Tandori Dezső
2×7
Kirilla Teréz
A ködfoltos párduc
Bánki Éva
Én is, ő is
Lassan a nyelvem is fáj a fáradtságtól, sőt nemcsak a nyelvem,
a hajam, fogam, a szívem is. Ez lenne hát a híres Entfremdung?
A tulajdon testrészeim sem ismernek meg, járok fel-alá
köztük, akár az utasok között a HÉV-en. Kikoptatott belőlem
a halál minden ismerőset. Belebújhatnék bárki életébe.
Ám nézd csak a hegyet! Bokrok kapaszkodnak rá, a kirándulók
a hasadékaiba szemetet rejtenek. A bőrét ezer cipősarok,
ezernyi véletlen hasítja fel. Kimerítik a villanyfények, talán
az idő is, ami úgy erjed a kövekben, mint a csontokban a félelem.
De mégis, akárhonnan jössz, azonnal ráismersz.
Éjfélkor
A szavakat a hús írja. A többi hab,
játék, mese, mesebeszéd. Nyikorog az elme,
csikorog a logosz… hűha, rettentő oldalak
telnek meg rettentő igékkel: én látom,
te létezel, ő létez… De hát unod magad,
pirítóst rágicsálsz, szavak helyett fáradt
morzsák hullnak a billentyűzetre.
Szülővárosomban
Vaníliaillatú fa egy valószerűtlenül
vaníliaszagú kisvárosi téren. Sáfrány,
begónia, azalea – boszorkányos szagok,
boszorkányos szavak. A teret még
Hárombéka térnek hívják, akárcsak
gyerekkoromban. Szép a május,
lám megint szép a május: a régi
pataknevek illatok, virágok
csipkedíszében. Közeleg a pünkösd:
vértelen ujjú asszonyok belesütik
a reménykedést a süteménybe.
Santiago de Compostela
Az örökös esőtől megfeketednek a tárgyak,
és párás a tekintet, ami mindig szerelmet
akar. Sírni kell, mindig sírni, ahogy sír a ház is:
esőszálak gubancára nyílik minden ablak.
Az örökös esőtől megfeketednek a tárgyak,
párás a tekintet. Megpuhul a körmöd,
az ezüstgyűrűd fénytelen lesz. Az eső
lehull októberben, árad, árad, egyre csak árad,
a város csak áprilisban ébred. Majd
nyár lesz: kicsi szünet a szerelemben.
De most még tolakodóak a szelek,
az utcán fel-alá lökdösnek. És mégsem
vagy egyedül. Nemcsak a te tekinteted párás,
párás minden ablak – míg te ruha nélkül
jársz-kelsz mások álmaiban.
Csütörtöki szomorúság
Az én váram, az én falum, az én szobám…
végigkúszik a napfény tapogatózva. Betegségfoltok
a falakon, zsíros foltok a mosogatón, míg a nappal
engem dobál ide-oda: telefonok, faxok, túlvilági
segélyhívások, álmok – látod, ez az én háborúm.
Akárhol élek, akárhogy, akárkivel, a falakon
romlott idegszálak futnak körbe.
Hát meghúzódom itt,
a legközepében.