NAPÚT 2010/6., 125–129. oldal
Tartalom
Bánosi György
Ki a zsákutcából
Mátyus Aliz
Bebarangolom a nyári mezőket
Akár egy szellem, / bebarangolom most a / nyári mezőket. A Duna és Tisza mente, a Szajna és Loire közén. Bebarangolom, bebarangolom. A Kiskunságban barangolok. Beauce-ban járok. Nyári mezőkön. Kis gabonatáblák között és beláthatatlan messzeségbe nyúlók mentén. Megyek és megyek. A Kiskunságban a szegények földjén. Beauce-ban a már mióta gazdagokén. Beauce: Párizs közele, Chartres környéke. Táj, dicső történelemmel, jóléttel. Kiskunság: egy költő által dicsővé tett táj, Petőfitől származóan Magyarország szíve, a szabadság hazája. Úgy is mint a korláttalan tekinteté. Egykori helyzetében egyszerre a megtartó erő, Ami ott sikertelen, az más részeken erőre kapni s a hazára nagy befolyást gyakorolni nem fog, s a mozdulás lehetősége. Most puszta, apró, szikes virágokkal a fűben, kicsi pillangókkal, drappokkal, égkékekkel. Kiskunság. Nekem Kondorpuszta, Balázspuszta. Petőfinek: Kiskőrös, Félegyháza, Szabadszállás. Nekem a szikes tavak vidéke. Ma már kiszáradt tómedrekkel. Széljárta táj, most szélcsendben. Nem fúj épp. A pillangók mozdulatlanná merednek, a hajamon, a kezemen. Én sem mozdulok. Pacsirta lendül a magasba. Megy, egyre magasabbra, dalával el akarja érni a napot. A gyurgyalagok nem zavarják, jóval magasabban, csak fent repülnek. A pacsirta fújja, s halk zenekari háttérként bugyborognak hozzá a gyurgyalagok. Hazafelé tartanak, a löszös partba, eltűnnek a hamvasszürkenyár-liget fölött. A hamvas szürke nyár őshonos. Valami véletlen mentette meg évekkel ezelőtt, amikor a ligetre rámondták, hogy eljött a kivágási ideje. Út vezet mellette, rajta világosan kidudorodó vakondtúrások. A csatornahídról már átlátni a halászkunyhóhoz. Ott áll, szikes tavak száraz medre partján. Közelében tanya gémeskúttal, udvart közrefogó házakkal, a Kiskunsági Nemzeti Parké. Osztrák férfi bérli. Keveset lakja. Halászkunyhó és tanya. Mindenünnen ez a kép bukkan elő, mint Hortobágyon a délibáb. Mintha csak elvállalták volna, hogy benépesítik a tájat. Az elhagyatottat. Pusztaságban csoportnyi ház, fákkal, jegenyével. Léckerítésén még nem hatolt át a gyönyörű virágú, mindent benövő, mindent megölő vaddohány. A minden más növényt kipusztítatni képes, fél évszázada betelepített, föld alatti vízszintes gyökereiből szaporán szárat, levelet növelő növény. Virága a kirándulókat vonzó, bódító, édes illatával megörvendezteti.
A halászkunyhó három évtizede nem csak szemet csalogató házikó volt, lakója is élt még. Nagy halakról mesélt és őrizte a mesterségét. Akkor még víz és vízi élet volt a tavakban. Gázlómadarak futkostak a szélén, a sekély vízben, egymást is körbetáncolták a gólyatöcs, a bíbic és a gulipán. Szürkületkor nagy utakat megtéve, inni érkeztek a sünök. Ma a kiszáradt tómederben a környék egyetlen gazdálkodó tanyájának kilenc tehene legel. Estére nagy tőgyet eresztő, kipányvázott tehenek. Négy éve még a nem teljesen vak asszony hajtotta ki és be őket, ma már a fia tehenei. A fiú az anyja öccsével él a tanyában. Motorral megy a tehenekért, kihúzza a cöveket, befelé indítja őket. Felbőg a motor, az állatok meg-megiramodnak. Nő nincs a tanyában. Erre az életre a lányok nehezen vállalkoznak.
Valaha a halászkunyhóhoz a két tó találkozásánál lehetett átvágni, náddal benőtt csapáson, kicsi fahídon, bokrok, bodzák, olajbokrok alatt, nádirigók énekétől kísérve. Hintáztak a hajladozó nádszálakon. A halászkunyhó apróka épülete, enyhe lejtésű nádfedelével, a táj építészeti szimbóluma. Kirándulók fényképein háttérül szolgál. És itt fényképezkednek a vidékről elszármazottak is. Csak úgy, mint ahogy megálltak nemesi családok sarjai ősi címerük előtt. Polgárok a szalonjaikban. Értelmiségiek a könyvtárukban, dolgozószobájukban.
A halászkunyhó előtt készült fényképek ideje, hacsak nem egyszeri kirándulókról van szó, ha a tájat ismerők érkeznek, a nyári, késő délelőtti órák. A halászkunyhót telibe süti a nap, fehérre meszelt fala megsokszorozza a fényt. Ha sárga, napszítta is a vidék, abban a kicsi szögletben akkor verőfényes, mediterrán a táj. Aki tartozik hozzá, fényképeket őriz a családdal a kunyhó előttről. Persze csak a halászkunyhó gazdájának halála óta. Vénségére mogorva, zsémbes ember lett belőle. Nem tűrte meg az idegeneket. Hogy nem él, már az is tíz években mérhető. Nekem megvannak a vele való történeteim. Még akkorról, amikor első egy hónapomat töltöttem a Kiskunságban, a szomszédjában, az S. Nagy tanyában, épp harminc évvel ezelőtt. Halász Feri bácsi, ki tudja, mi lehetett a valódi neve, ezt senkinek nem mondta meg, akkor még reggel és este kint üldögélt a kunyhója előtt, egyéb időben bent feküdt a hűvösben, abban az egy kicsi helyiségben, ami a háza volt, egy fekhellyel, egy asztallal, egy székkel. Több bútordarab nem is fért volna bele. Köztük épp annyi hely, hogy mozdulni lehetett. Halász Feri bácsi annak idején ment és megnézte őket, a fiatalokat a szomszédjában, a tanyábna, a Nemzeti Parkéban. Megtehette, mert érkeztükben beköszöntek neki. Elmondták, hogy jurtát építenek, tízen jöttek, mindenféle mesterségekhez értők. Lehet, hogy hívatlanul is átnézett volna rájuk egyszer. Látogatóban azt kérdezte, mivel lopják a napot. De hogy valójában mit is csinálnak, nem érdekelte. Körülnézett a portán, mintha az övé volna. Ők meg, mert magukra főztek, főztek tíz helyett tizenegyre. Halász Feri bácsi a naponta átvitt ebédre mindig csak annyit mondott, tegyék csak le. A jurta felépült és fel is avatták. Az ünnepre annyian jöttek el a környék tanyáiból, hogy alig-alig fértek be. Halász Feri bácsi a kunyhójából aznap ki se mozdult. Másnap is csak annyit kérdezett, énekeltek-e benne. Úgy látszik, Budai Ilona hangján az Erdő, erdő kerek erdő / Madár lakik benne kettő eljutott hozzá. A Kék a szárnya, zöld a lába, / piros a rózsám orcája képes volt benne ébreszteni valamit. Kiszállt ez az ősi magyar dallam a jurta szellőzőnyílásán át a pusztára, messze szállt. – Feri bácsi, elénekeljem magának? – kérdeztem tőle, nem esett volna nehezemre. Nem akarta. A következő három évtizedben, ahányszor csak elénekeltem a tanyámon, a tavak és volt tavak túlpartján, az öregember annyiszor jutott az eszembe. Pedig nem szerettem őt. Ha beszélt, összehúzta az arcát, legapróbbra a szája, orra körül, főképp ha közeledtünk élete távoli múltja felé. Ott titka volt az öregembernek. Még a városi életében. Nem tudni, milyen városban. Nem tudni, mi. De nagyon benne maradt a nyoma. Úgy kerülte, hogy kérdezgessem a városi életéről, mint macska a forró kását.
Hogy Halász Feri bácsi nem zavarkolódott maga építette kunyhója körül, s hogy az olyan szépen gondozottnak mutatta magát a Kiskunsági Nemzeti Park jóvoltából, ha olyan lett volna, odaátról meglepődhetett volna rajta, mennyien járnak a kunyhójánál, mennyien gyönyörködik meg, mennyi fénykép őrzi, s milyen messzire eljutottak azok a fényképek. Mert vannak a közelben, Szabadszálláson és Kerekegyházán, de vannak aztán szétszórva, az egész országba. Még a Dunántúlra is. A fővárosról nem is beszélve, oda szép számmal. Tíz év óta már elkerülnek, át, a határon túlra. De hiszen Halász Feri bácsi talán ezen sem lepődött volna meg. Ki tudja. Nem volt kiszámítható. A jurtaépítők úgy ódzkodtak tőle, a hónap második felében már senki át nem vitte volna az ebédjét, ha én nem. Vittem, rendületlenül. Én csak a halászkunyhó előtti fotóimat nem mutattam volna meg neki. A nekem kedveseket. Azt nem viseltem volna jól, ha azokra, mint mindenre, rosszat szól.
Halászkunyhó, csak magában, mindenféle évszakban, mindenféle napszakban, mindenféle távolságból. No, ez még hagyján, ezeket láthatta volna. De amikor háttér, s a kép közeli, s készült a késő délelőtti fényben, azt már nem. Azokon rajta van minden. Előbb barátok, aztán még további barátok. Sok-sok fénykép a halászkunyhó előtt, barátokkal. Aztán egyszer csak egy Pécsről elszármazott költővel. Akivel fellendült a tanya. Óriási lett a kertünk, futott benne, hosszában végig a két sor mák. Egy kép kettőnkről, a kertünk közepéből, aztán a halászkunyhó előtt már nincs tovább a pécsi költő. Ő fényképez. Csinál rólam képet, égbe nézőt, szerelmeset. Aztán már együtt fényképez bennünket, a megszületett gyerekünkkel. Állok, karomon Bence, s egy halászkunyhó előtt, hiába idegen a táj attól a világtól, mégis, Antonioni-filmbe illőn. Magasra nyújt az anyám varrta, kék pántos, hosszúra szabott, derekamon karcsúra hátrakötött ruha. A ruha, amit egy egész életen át kíméltem, hogy tovább és tovább viselhessem. Anyám varrta. Mikor a kép készült, nem gondoltam másra, mint hogy a testemen összetalálkoztatom a földön hét évvel egymást elkerülőket, fiamat és anyámat.
Azzal a ruhával később még megjárattam Velencét. S lefényképezett benne az akkor még kicsi, de fényképezni már tudó Bence. Tágas, mély térben, a dózse-palota udvarán. Ott állok, zárás előtti pillanatokban, egyes-egyedül. Mintha nem is lenne más szín a képen, mint a ruhám kékje. Tűz a nap, még mögöttem is szikrázik a falon. De nem messze tőlem egy árnyékcsíkkal lezárul a fény. Egyenes szélű árnyék, épület szegélye adja. Nem úgy, mint a pusztán a halászkunyhóra vetülő felhő bodor árnyéka, azon a képen, amikor guggolok. Bence ül a térdemen, tenyeremben csigát tartok, mutatom neki. A kék ruhám, mint egy folt, mint abrosz az asztalon, leteríti a zöld füvet. Rég nem esett akkor, s a tenyeremben az a lapos, kicsi, barnacsíkos sziki csiga, mint amivel egy reggelre kelve telis-tele volt a tanyánk. A házak fala, a fák kérge, a léckerítés és a padlásra vezető létra szára. Odatapasztották magukat, hogy ki ne száradjanak. Őrizték az élethez kellő nedvességet. A szemünk láttára gyakorolták az életben maradás tudományát! És aztán eltűntek, éltek! Vidámra sikeredett tőlük egy reggel.
Bence az aznap reggeli sétaúton írta bele először a nagy P és nagy B betűket a tómederhez vezető út minden vakondtúrásába. Egy túrás, egy P, még egy túrás, egy B. Visszafelé úton már volt úgy, hogy egy túrás elég volt, rákerült a PB. Öröm áradt a túrásokról. Hát még, amikor egyszer-egyszer visszájáról sikerült a P. Talán már akkor megképződött Bence későbbi képaláírása, csak akkor még külön száron állt a P s a B. Két évtized múlva, olyan nagyon egyszerűen, mint Otto Kokoschka képein az OK, egy száron, előre-hátra púposodva P és B. És ez is olyan egyszerűen került fel az első képnek kimondott képre, mint még a tanyán, a gyerekkor legelején, minden. Ahogy Bence xilofont csinált magának a jegenyék száraz ágaiból. Ahogy életre keltette a szürkenyár-liget egyetlen, s ezért a késő tavaszban igen feltűnő, kis, halott fáját. Zöldeket szedett a fák alatt. Leveleket, fűszálakat. S felszurkálta őket az ághegyekre. Amíg csak fölért. Kétévesen.
Bence belenőtt a tájba. És ebben a tájban, minden moccanásában, láthatóvá lett az előbukkanó értelem. Sok-sok tevés-vevéssel, amiből reggeltől estig ki se állt, ez a táj nevelte dolgos emberré. És sose lett baja az akaratával. Persze, mert a vakondtúrásokba került betűk előtt, majd egy éven át, ott sorakoztak a buckák tetején a keresztek. Keresztek, ahogy ezen a vidéken a neve helyett ezt tett mindenki, még hetvenöt éve is. Termeltek, piacoztak, s hivatalos papírokon kereszteket írtak a nevük helyett. Bence is keresztekkel kezdte, s neki ösztönzőnek ott volt az a mennyi, de mennyi vakondtúrás! Aztán meg a mennyi, de mennyi belerajzolt kereszt. Ennyit összesen nem tett aláírása helyett az itteni pusztai paraszt, a tanyasiak népe. De ők magukra se láttak soha úgy rá, mint ez a kisfiú, már az élete elején. Túl volt már a kereszteken, túl a kézjegyeken meg minden el nem sorolható máson, túl a szürkenyár-liget halott fájának életre segítésén, amibe azért mint egy sámán, úgy belefáradt, amikor második nyara végén megtette élete első megjegyzését. Pontosabban, az életét, ahogy ez később a szokásává vált, első ízben széljegyzetelte. Az nem lehet, hogy egy gyerek mindig munkál.
A mi tanyánkat, a jurtaépítő nyarat követő őszön az az asszony kommendálta, akinek a szomszédjává lettünk. Az unokáival tavaszokon csokrot kötöttem, hajukba virágkoszorút az akkor még sok-sok óriás cseresznyefa egyikének hűvösében. A fia, lánya faluban élő gyerekei töltötték a tanyán a nyarat, meséltünk, verset mondtunk, figyeltem rájuk. Elhozták a faluból a barátnőiket is. Akkoriban szomszédolós, munkás idők jártak. Jókedvű volt az egymáshoz beköszönők Adjon Istene. Akkor aztán tanyai első telünkön meghalt a szomszédasszony férje. Hogy ne kelljen beköltöznie Kerekegyházára, a faluba, elhozta Szabadszállásról az apját. Olyan jól mozgott, megtette tanyagazdának a férje helyett. Lassan, de mindent elvégzett. És még vesszőt fonni is maradt ideje. Demizsonokra, üvegekre. A bort is maga készítette. Leszedtem neki az otelló szőlőmet, azt mondta, csakis attól lesz a borának szép színe, ő meg megtanított homoki vécét építeni. A homok elszívja belőle a nedvességet, tanította, minden tavasszal ki lehet tisztítani, de úgy, hogy száraz marad a vasvilla utána. A vécé máig is áll. Tavaly ősszel új nádtetőt kapott, az akkor kilencvenéves tata keze munkája. És még azt is kibírta. Pedig bizony az a szép, új nádtető egy kicsit vastagra, így aztán súlyosra sikeredett. Amikor a papa meghalt, a szomszédasszony bement a faluba. Attól kezdve a lánya férje, a veje csak munkát végeztetett már a tanyában. S csak az lakott benne, akit felfogadott. Gondoskodott róla, hogy valaki mindig legyen, aki foglalkozik az állatokkal. Neki abból, kis figyelemmel, szépen lett pénz. A cselédnek volt annyi dolga, mint egy napszámosnak, de a munkájának sose volt vége. Neki a napnak se lett vége, mert egyedül lévén a tanyában, minden az ő gondja volt. S mert költeni nem volt érdemes arra, ami jövedelmezett úgyis, szegény ember őrjöngött, kiabált, rohangált a tanyában, messze hangzón, ha a szellőzők csődöt mondtak, s a betömörített csirkék, tyúkok fulladoztak s döglöttek. Mindig éjszaka. Az erdélyiek tartással voltak, de mit tudtak kezdeni, ha a későbbi idők drága lovai elleni kezdtek, mindig éjszaka, s bármi baj adódott. Az élet, úgy, hogy senkihez nem lehetett szólni, volt, akit áthozott hozzánk, volt, aki ivásba kezdett, volt, aki a rádióját bömböltette. Minden embernek el kellett érni, hogy meg ne veszekedjen. Nem vállalta ezt a munkát más, csak akinek nem volt válogatnivalója. Ilyen pedig az időben előrehaladva egyre bővebben akadt. Mire Bence megszületett, már csak távolabbi tanyában kaptunk tejet, már az a tanya is gazdát cserélt, amelyikben az öreg házaspárnál bent jártam, a tanyám leégése előtt és után. Megérkezett bele a cukorbetegségében egyszer csak teljesen megvakuló asszony, a fiával. Akinek a tehene ma a tómederben legel. Rajtuk kívül még két tanya áll a környékünkön, amelyikben magyar szót hallani. Az összes többit megvették azok a kispénzű osztrákok, akiknek sose lenne nyaralójuk, lovuk, jó dolguk, ha a mi kiskunsági tanyáinkat meg nem kapják.
Milyen távoli idő a húsz évvel ezelőtti, amikor a fiam megszületett! S harminc, hogy jurtát építettünk, s megvettem a tanyám. Négy évre rá, ezerkilencszáznyolcvannégy tavaszán, amikorra a köves út felőli első tó kiszáradt, leégett. Építettem helyette egy ugyanolyat. Nem gondoltam, hogy maradhatna utánam, a házam helyén üszök és rom.
Most elég, ha odaképzelem magam a tanya léckerítése mellé, s látom a tavaszban pirosan zsendülő szürkenyár-ligetet. Mellette a szomszéd tanya gabonatáblája, nyár közepére kékesen zöld. Ahol a nap nyugszik, s olyan, mintha égne, s folyna vére, fák szegélyezik a pusztai rétet. Hullámzik a messzeségben. Mint a Van Gogh-mezők. Amikről Dél-Franciaországban hinni se akartuk Bencével, hogy tényleg azokat látjuk, ott vagyunk, mi vagyunk. Van Gogh világában. Amiket napok óta nézek, fürkészek, amióta csak kaptam egy számítógépes galériát. Mert a Van Gogh-mezők, egy számítógépes galérián, a betűrendnek köszönhetően mind egymás mellett sorakoznak. Az ötezer festő százezer képe között csak a Van Gogh-képek száma csaknem ezer. Épp huszonöttel kevesebb. Kilencszázhetvenöt. És ezt az egészet egy barát küldte, ajándékként, egy gombnyomással. Ha akarom, nincs az a reggel, amelyikre egy festő vagy egy kép ne jutna. Amitől az a reggel alám ne gördülne, s magával ne vinne. S akkor már… Itt nem kell kiállítások rendjét követnem, a festő alakulását, korszakait, itt most a mechanikus rendezőelv a képek cím szerinti betűrendje. Nem hittem, hogy így, együtt a mezők ilyen megindítóak tudnak lenni. Mezők. Mindenfélék. Csupa, csupa Van Gogh-mező. Egymás mellett. És a p-nél, portrék. S-nél önarcképek. Az összes önarckép. A koraiak és a végsők. Van Gogh szeme egy teljesen magába mélyedt arcon. Máshol kancsalin, égnek nézőn. És építmények. Az ember keze nyomát őrzők. Mennyi-mennyi otthon. Ház, viskó, kunyhó. Jellegzetesen délfranciák. Ki csodálná, hogy mert tehettük, bebarangoltuk azt a francia vidéket. S ki csodálhatná, hogy mint a szellem. Nézem most a nyári mezőket. Itt vannak mind a gépen az olajbokrok, ciprusok, kertek és a magvetők. Egy Van Gogh-Magvető, ami Millet Magvetője után készült. Odébb egy Rembrandt után festett Lázár feltámadása. Ennyi kép között, rögtön kikereshetem és megnézhetem mindegyiket. A Millet-képet is és a Rembrandtot. A lehetőség kínálja, hogy egymás mellett nézzem őket. Hogy utána újra csak rátaláljak a mezőkre. Most a pipacsmezők után a búzamezőkre. S az egyiken ott egy ember, egy hullámzó búzamezővé festett arató alak. Akár egy szellem. Ott barangolok. Felrémlik bennem Kacusika Hokuszai haikujának a másik fordítása. Bolygó lélekként / járom majd / a nyári mezőt. Igen, bolygó lélekként. Egy számítógépes galéria kellett hozzá, hogy megérezzem az ebben rejlő igazságot.