NAPÚT 2010/6., 123–124. oldal
Tartalom
Székely András Bertalan
Párhuzamosok találkozása – nem a végtelenben
Mátyus Aliz
Bebarangolom a nyári mezőket
Ki a zsákutcából
Marczinka Csaba: Impériumváltozás fazonigazítással, Nap Alapítvány, 2008 |
Műve első részében a szerző az úgynevezett rendszerváltás valós tartalmát próbálja megragadni. Az 1956-os forradalommal veti össze a folyamatot, hiszen hatalmon lévő és ellenzéki politikusaink egyaránt ezt az eseményt kívánják legitimizációs alapként feltüntetni törekvéseikhez. ’56 célkitűzései valóban sokban különböztek azoktól a szlogenektől, amelyeket államférfiaink hangoztatnak, egy demokratikus szocializmus és népi önigazgatás követelése akkor különös hangsúlyt kapott, és erről mára már a legtöbben elfelejtkeztek. Azzal viszont nem értek egyet a tanulmány írójával, hogy a nemzeti függetlenség, a szovjet uralom alóli felszabadulás kérdése másodlagos lett volna, és csak utólag hangsúlyozták túl. A semleges államként való elismerés kérése az ENSZ-től nyilván óvatosságból történt. Ahogy azt is torzításnak érzem, hogy a szerző a szovjet és magyar sérelmeket egyenlősíti egymással, ugyanis a két ország közelről sem volt egy súlycsoportban. A Nagy Imre-kormány felelősségének boncolgatását sem érzem jogosnak, nem volt olyan ügyes politikai taktika, mellyel el lehetett volna kerülni a szovjet megszállást.
Azzal teljesen egyezik a véleményem, hogy 1989-ben nem zajlott semmiféle forradalom. Az utca emberei bátorító jelek hatására ugyan tömegtüntetésekkel nyilvánították ki véleményüket, azonban valódi elitcsere nem következett be, mint a forradalmak idején. Arról volt szó inkább, hogy az idősebb nemzedékek hosszú huzavona után az ifjabbaknak adták át a terepet, és egyes kompromisszumkész kívülállókat, gyakran hazatért tékozló fiúkat beengedtek a hatalom sáncai mögé. Az előtérbe került másodvonalbeliek teljesen új álarcot öltöttek magukra, kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál. Nyilvánvaló, hogy a színfalak mögött valamiféle titkos alku köttetett, a régi uralkodó osztály elkerülte a felelősségre vonást és megtarthatta gazdasági pozícióit, viszont nem helyezkedett erőszakkal szembe az új trendekkel. Egyébként, amit Marczinka nem említ, erről nem is hazánkban döntöttek, Gorbacsov és Bush beszélte meg egymással a szocialista országokban követendő forgatókönyvet.
Tanulmánya második részében a szerző arról ír, hogy a régi-új elit miként igyekszik alkalmazkodni új gazdái, a nyugati szuperhatalmak elvárásaihoz. Helytállónak érzem megállapítását, hogy ez a vezető réteg nem felel meg azoknak a kritériumoknak, melyek rendesen egy politikai elitet jellemeznek, hiszen minden fellengzős szólam ellenére szinte az értelmetlenségig csupán önös érdekei érvényesítésére törekszik, amit nemcsak az utóbbi idők korrupciós botrányai bizonyítanak, hanem az a kritikátlan magatartás is, ahogy ezeket az ügyeket az érintett politikusok kezelik.
Fogas kérdés, hogy az a népbutítás, erkölcsrontás, amit Marczinka rendkívül szemléletesen taglal, előre megfontolt, tudatos tevékenységnek tekinthető-e vezetőink részéről. Inkább talán az amerikai minta majmolásáról, a külföldi multik meghunyászkodó kiszolgálásáról beszélhetünk. Sajnos a magyar lakosság önbizalomhiánya, lakájmagatartása a „fejlett Nyugat” felé már jóval a „rendszerváltás” előtt is tapasztalható volt, és erre az elit nagyon jól tud építeni napjainkban is.
Úgy érzem, jól látja a szerző a globalizáció konkrét megvalósulásának lényegét is. A globalizáció összetett fogalom, a nagy földrajzi felfedezések kora óta megkezdődött egy folyamat, amely szükségszerűen az emberi civilizáció bizonyos mértékű egységessé válásához vezet, persze ez a világkultúra csak akkor lehet emberi és egészséges, ha megmarad sokszínűnek, magában hordozza egyes alkotóelemei nemes örökségét. Napjaink oly sokat hangoztatott globalitás-fogalmával az a gond, hogy úgy képzelik el, az egész világnak úgy kell ugrálnia, ahogy a nyugati nagyhatalmak fütyülnek, és hogy az ő szellemiségükkel szemben nem létezhet semmiféle más alternatíva (vö. az európaiság sematikus fogalmával). Írása záró részében Marczinka Csaba arra keres választ, hogyan lehet kijutni abból a zsákutcából, amelyre a magyar nép az államszocializmus korában tévedt, és amelyről a kíméletlen, neoliberális új rendszer nemhogy leterelte volna, hanem még mélyebb válságba sodorta. Pozitív utópiát próbál kínálni: valamiféle vallásos tradicionalizmus és a korai szocialistákra és anarchistákra jellemző kisközösségi szellem ötvözetét jelöli ki útnak. Természetesen a tanulmány szerzője tisztában van a megvalósíthatóság korlátaival, ennek feltétele, mint korábban írja, egy elitcsere vagy egy elit nélküli, alulról ellenőrzött társadalom lenne, ami hazánkban szinte elképzelhetetlen. (Nem élünk az 1860-as évek Japánjában, ahol a nagybirtokosok, a daimjók önként átadták a hatalmukat a császárnak a Mejdzsi-reform idején.) Marczinka azt is felveti, hogy a nyugati minta helyett valamiféle bizánci, görögkeleti gyökerű szláv, különösen orosz út is példát jelenthetne a magyarság számára. Hosszan elemzi, hogy ez a lehetőség a történelmi múltban reális alternatíva volt, csak bizonyos tényezők hatására elfelejtődött, de a kollektív tudatalattiban bűntudattól árnyaltan napjainkban is jelen van. Itt vitatkozni szeretnék a szerzővel, mert ugyan igaz, hogy az Árpád-kor előtt és elején számos szál fűzte még népünket ehhez a kultúrához, de a XII. században Lukács érsek az országot egyértelműen Róma mellé állította, és a török hódoltsági területen is a magyarok megmaradtak katolikusnak vagy protestánsok lettek, tehát a nyugati orientációt nem lehetett megrendíteni. Emellett az ellenérzések az oroszokkal szemben nem a XX. században, a kommunizmus hatalomra jutásával és Magyarország szovjet megszállásával kezdődtek, hanem az 1848-as szabadságharc leverését sem bocsátották meg egykönnyen honfitársaink.
Említett ellenvetéseim ellenére is Marczinka Csaba munkáját rendkívül alapos, bátor és hiánypótló kezdeményezésnek tekintem, mely remélhetően további vitákat fog eredményezni korunk történelmének értelmezését illetően.
Bánosi György