NAPÚT 2010/6., 85–86. oldal
Tartalom
Németh András
Semper idem
Tatjana Ocsejeva
1. Ne fuss • 2. Az ember kóbor lelke • 3. Mama
Oláh Tamás
Ikerkép
Szmolenszk, 2010. április 10.
Ott ült a koronájukat fosztott fák
szívében a pusztult világ,
fagyöngyök között
csupa szétszakadt idegen tárgy,
kerekek fent az ágakon,
lent a géptest széttört darabjai,
megtépett ing, kabát,
a holt anyag görbült, színét vesztette,
zsugorodott, de megmaradt,
az tűnt el,
mi teremtett rendet a testben,
készült a jóra,
szemet imára zárta,
gondolatot küldte útjára,
s a látomás után surrant.
Öklömbe harapok.
Pőrére vetkőztet ezer kilométerről
a fájdalom szaggatott lüktetése.
Vacogva keresek fogódzót,
de agyam üres, hiába kutatok
a szavak között, a hűtlen értelem
nem segít.
Szemem lezárom,
ha már az áldozat nem én vagyok,
hagyom könnyem lefolyjon arcomon.
Hiszen testvéreim voltak,
mint azok mind,
kiket a kaukázusi parancsa likvidáltatott.
Némán ült a rovar vékony szája fölött,
amikor intett,
s mozdulata halála lett
tízezreknek.
(Tudom, téged Oszip Mandelstam sem
kímélt meg.)
A végrehajtók nyomát a fű rég benőtte,
de rémtettük emléke,
mint az őstengeri csiga
millió évig mészkőbe
rejtőzve,
a kollektív emlékezetbe
marva megmaradt.
Bárcsak sohasem történt volna meg
az az eszement gyilkolás.
Bárcsak sohasem jött volna el ez a nap,
mikor a múlt megvillantotta tükördarabját,
finom ujjai közé vette a percet,
s a két idősík
az erdei tömegsírok felett egybecsúszott,
hogy a túlélők csatlakozhassanak
a menetelő lengyel tisztek néma seregéhez.