NAPÚT 2010/6., 53–55. oldal
Tartalom
Krizsán László
Ki volt Háry, az obsitos?
Bozók Ferenc
Lépések önmagunkhoz és egymáshoz
Oláh András
Az elodázások népe
Fazekas István: Kis Károly, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010 |
A korszak történelmünk szempontjából vízválasztónak bizonyult, hiszen a drámában leírt események következményei évszázadokra meghatározták a magyar politikai orientációt.
Mint tudjuk: Nagy Lajos királyunk – fiú örököse nem lévén – még életében fiúsította idősebbik lányát. Halálát követően az esztergomi érsek királlyá koronázta Máriát. A tizenkét éves lány nevében anyja, Erzsébet és Garai Miklós nádor kormányozta az országot. Az özvegy királyné és a nádor vezette főúri csoport azonban merőben más álláspontot képviselt, mint amit Lajos király megálmodott. Lajos ugyanis – dinasztikus megfontolásból és politikájának külső megtámasztása okán – Máriát már évekkel korábban eljegyeztette Luxemburgi Zsigmonddal, azzal a meghagyással, hogy a házasságkötésre majd a házasodási kor elérését követően kerül sor. Az anyakirályné és a nádor azonban más megoldáson fáradozott. Ők Mária férjéül VI. Károly francia király öccsét, Lajos orléans-i herceget szánták – aki korábban Nagy Lajos időközben elhunyt lányának, Katalinnak volt a jegyese. A Zsigmond-párti főurak nem nézték jó szemmel ezt a pálfordulást, és rövidesen nyílt polgárháború tört ki. A helyzetet tovább bonyolította, hogy időközben Kis Károly nápolyi király is bejelentette igényét a magyar trónra. Az ország így három pártra szakadt.
A keretes szerkezetre épülő dráma ezt a szituációt dolgozza fel. Az érdekek motiválta helyzetben a szemben álló felek között kibékíthetetlennek bizonyul az ellentét. Az álláspontok (ha változnak is) nem közelednek – nem közeledhetnek. Jól példázza ezt Garai nádor és Forgách Balázs két dialógusa. A történet elején Garai még arról győzködi Forgáchot, hogy Zsigmonddal szemben Lajos orléans-i herceget kell támogatni mindenekfölött. Forgách pedig – látszólag mindenkinél józanabbul és szimpatikusabban gondolkodva – a mások által még föl sem ismert török veszély közelsége okán a magyar–nápolyi szövetség híve. S lám, a történet végére bekövetkezik a magyar politikai közéletből oly ismerős pálfordulás: Garai a korábban gyalázott Zsigmond mellett érvel, Forgách pedig egykori támogatottja, a nápolyi Kis Károly gyilkosává válik.
A mű sajátossága, hogy a végkifejletet már a történet elején megismerjük: látjuk a nádor halálát, halljuk az anyakirályné krónikákból jól ismert kétségbeesett segélykiáltását („Könyörülj, bánom, könyörülj!”), a darab mégsem marad izgalommentes.
A dráma egyik szála Kis Károly hatalmi törekvéseit tárja elénk. A trónkövetelő furcsa jellem. Kezdetben józan, megfontolt vezető benyomását kelti, aki – mivel évekig Lajos király udvarában élt – úgy véli, jól ismeri leendő alattvalóit. (Mária fiúsításáról szólva ekként jellemzi a magyarokat: „Fiúsítás! Na, látod, ez jellemző a magyarokra! Ez a délibábos gondolkodás! Ami nincs, hazudjuk azt, hogy van!”) Céltudatosnak tűnik. Sokan benne látják azt az erőt, amely képes lesz megmenteni Lajos birodalmát. A hatalom mámora, a szinte tébolyult ragaszkodás a koronához, valamint a kiismerhetetlenül szövevényes politikai helyzet azonban teljesen összezavarja. Végül már odáig aljasodik, hogy a hatalom birtoklásáért képes lenne feláldozni a feleségét. (Úgy véli ugyanis, hogy támogatottságát jelentősen erősítené, ha feleségül vehetné Máriát. Ehhez azonban előbb meg kellene özvegyülnie.) A józan megfontoltságtól így jut el a „cél szentesíti az eszközt” gonosz eszméjéig.
Károllyal szemben a másik pólust az anyakirályné jelenti, aki lényegesen rafináltabb ármánykodó. (Gondolkodásmódját jól jellemzi egy vitában elhangzott megjegyzése: „Mérges kígyók közt a kegyetlenség a legszebb erény.”) Keveri a kártyát, cserélgeti a lapokat, előtte aztán semmi sem szent – legkevésbé Lajos király végakarata. Döntéseit szűk önös érdek motiválja. Kezdetben Orléans-i Lajost támogatja, neki ígéri Mária kezét. Amikor kiderül, hogy Lajos nem rendelkezik elég katonai erővel, a trónért vetélkedő felek közül előbb Zsigmond mellé áll (aki kikényszeríti a házasságot Máriával), ám a hadi helyzet fordultával már arra beszéli rá a lányát, hogy mondjon le a koronáról Károly javára.
A szemben álló feleket nem morális megfontolások vezetik – ahogy a mögöttük felsorakozó erőket sem. Kizárólag a „helyzetben maradás”, a rövid távú haszon érdekli őket. (Talán nem erőltetett a párhuzam, ha e vitákban az elmúlt évek pártpolitikai csatározásait és az azokból fakadó megosztottságot véljük tetten érni – annál is inkább, mert a darabban a konkrét jelenre utaló mondat is elhangzik /„Merjünk kicsik lenni”/. De talán ide sorolhatjuk azt is, hogy a háttérben itt is titkos paktumok köttetnek – lásd a bosnyák király lekenyerezését, aki a támogatásért cserében megkapja Cattarót. Hasonlóképpen fontos szerepe van a látszat felépítésének és megőrzésének: Erzsébet a királygyilkosságot is magára vállalná. Garai azonban józanabb /vagy inkább ravaszabb/: „Ha gyilkosa leszel, a klérus ellened fordul, és fellázadhat ellened a sorsotokon szánakozó nép… – figyelmezteti Erzsébetet. – A merénylő más legyen. Olyan, kinek a vérontás szégyene nem lehet. Ki indulatból, méltányos haragból nemzetéért öl.” Jól felépített terv ez. Így csak mások szennyeződnek. Az irányíthatók, a bábok, a marionettfigurák.)
Persze ott a kérdés: ki mozgatja a szálakat. Károly? Erzsébet? Vagy ők is csak marionettfigurák a Garaiak és Horvátiak kezében? És miért állnak be mögéjük annyian? Hogyan lehet hitelük az álságos (jel)szavaknak? S mentheti-e magát bárki azzal, hogy megtévesztették, félrevezették?
Találón fogalmazza meg Forgács Balázs: „Mennyi hitvány és gyáva alak! Mind a hatalmát és jogait félti, és csak a gazdagodás tartja össze őket”, s ezt támasztja alá Garai vélekedése is: „Konc kell a kutyának, hogy pofáját befogja.” A hűség, a becsület már nyomaiban sem érhető tetten. A lekenyerezések korát éljük.
Ám Forgács is hamar szembesül Károly kisstílű politikai elképzeléseivel: kiderül számára, hogy az általa támogatott uralkodó (mert „…a rend, ami általa létrejöhet…”, megoldást jelenthetne az ország számára) is félvállról veszi a török veszélyt. („Az legyen az erdélyi vajda gondja” – jelenti ki.) Számára Mária lemondatása az igazi cél. Innentől Forgácsot a csalódottság, a felheccelt öntudat („Nem férfi az, ki, ha ölni kell, kibúvót keres.”), az elvakult – soha be nem teljesülő – szerelem motiválja. Így válik gyilkossá – s mindjárt áldozattá is. Pedig övé a darab egyik legfontosabb, leginkább megfontolandó gondolata: „Békében kellene már megmutatnunk egyszer, hogy képesek vagyunk a szabadságra.”
A későn ébredő politikai józanságot ketten képviselik a darabban: Demeter érsek a főurakat és a királyi tanácsot kárhoztatja, amiért nem szegült szembe Erzsébet akaratával – mi több: a könnyű haszon reményében támogatta őt. De az igazságot Sámson úr mondja ki: „…minden veszélytől súlyosabb miránk ez a békétlenség. Orleans-i Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Anjou Károly! Nem mindegy, melyik, ha nevükben csak ölni tudjuk egymást?”
Végül a koronázási templomban Mária szavára („Édesapám, emlékedet gyalázták mind, akiket szerettél!”) megmozdul néhány főúrban a lelkiismeret. Ekkor még csak annyira futja, hogy a királyi eskü végén, amikor Demeter érsek az összegyűlt nemesekhez fordul és megkérdezi: akarják-e, hogy az ott felesküdött Károly a királyuk legyen, csupán néhány tétova válasz érkezik. Mert cselekedni még mindig nem elég bátrak. (Hiába: „Az elodázások népe lett a magyar.”)
A történetben egyetlen tiszta ember marad, Mária, aki a gyilkosságot – bár nem az ő műve, nem is tudott róla – a maga gyalázataként fogja fel. A nemzet hiányzó lelkiismeretét testesíti meg. Ugyanakkor – ha akaratlanul is – feloldozást ad („…hogy a múlt tényleg múlt legyen, ahhoz először bennünk kell elmúlnia”).
A mű a görög drámák történetszövését idézi: valódi cselekmény alig történik a színen. Inkább csak a szereplők beszélnek a történésekről, s mindig érkezik valaki (mint a görög tragédiák hírnöke), aki új információval szolgál. Ilyesféle motívum az időről időre felbukkanó öregasszony személye is, akinek jelenléte, jövendölése többnyire baljóslatú. De vannak egyéb előjelek is (a koronázáskor vihar támad, a zászló és a királyi palást szétszakad, elpusztul a király kedvenc kutyája stb.).
A történet tehát nem csupán a két hatalomra törő önjelölt vezér, a címszereplő Kis Károly és Erzsébet tündöklését és bukását mutatja be, hanem szembesülhetünk az évszázados magyar átok, a széthúzás, az árulás, a köpönyegforgatás, a haszonlesés sorsfordító következményeivel. Hogy a dölyf, az elbizakodottság, a valós helyzet fel nem ismerése, a józan figyelmeztetések semmibe vétele miként bosszulja meg magát.
Mária királynőről Madách Imre is írt drámát – igaz, ezt sohasem mutatták be. A történelmi drámák iránt ma sincs nagy kereslet. Mégis úgy vélem, figyelmet érdemel ez a kötet. Miként azt az idősebb pályatárs, Hubay Miklós fogalmazta meg ajánló soraiban: „A cselekmény lendülete, a megannyi remekbe szabott jelenet, a szikrázó dialógusok egy nagy reményre jogosító drámaíró oroszlánkörmeit mutatják.”