NAPÚT 2010/6., 47–50. oldal
Tartalom
Véghelyi Balázs
Nap és kereszt • Bérlet • Hóvirág-mezőben • Világítasz • Kollázs, Hubay Miklósnak
Krizsán László
Ki volt Háry, az obsitos?
Takács Péter
Duna-parti történet
Ült a templom előtt a kicsi autóban. A hosszú parkoló végén állt és várt. Korábban jött, elővette a meghívót, és szemüvegét megigazítva olvasgatta a botladozó versikét.
Nyugdíjasklub, hová összejárunk,
Benne szintén otthonra találunk.
Legyen minden együtt töltött óra
Békesség és öröm hordozója!
Az invitáló sorok után az időpont. Órájára nézett, és elindult a másik irányból érkezők után. Az óvárosi nyugdíjasklub vezetősége hívta meg beszélgetésre a közösségi házba. A legjobb barátja, Balázs az elnök. A vezetőség: Zsuzsa, akit az orvosi rendelőből jól ismer, mert ott volt harminc évig ápolónő, asszisztens. Teri, aki tanította a fiát az alsó tagozatban. Irma, a fuvarosfeleség, akit a hosszú utcából ismert, és Erzsi, a legfiatalabb, aki az élelmiszerboltban dolgozott.
Az üdvözlések után leültek, a többiek beszélgettek, ő feszülten, feszengve hallgatott, bólogatott. Balázs az asztalra emelte a kétliteres borosüveget, az asszonyok pakolták a süteményeket. Balázs fröccsöt készített az asszonyoknak, ők ketten kis pohárnyi tiszta vörösbort ittak. Szépen, sorban mindenki mesélt, csak ő hallgatott. Erzsi a kávéfőzőt babrálta, a csészéket rendezte, amikor Balázs fennhangon, hogy mindenki hallja, megkérdezte:
– Laci komám, hogy döntöttél, eljössz a klubunkba? Jolánkát, a feleséged több mint fél éve eltemetted, előtte öt évig ki sem mozdultál mellőle, ápoltad. Itt az ideje, hogy emberek közé kerülj, baráti körben legyél, értelme legyen a hétköznapoknak.
Oly hivatalosnak tűnt Balázs, olyan ünnepélyes volt, hogy meg sem tudott szólalni. Hümmögött és bólogatott.
– Milyen feladatot vállalnál szívesen? – kérdezte Terike, az idős tanító néni. – Nálunk nagyon kevés a férfi. A vegyiparban eltöltött harminc év után egy-két év csupán a nyugdíj! Mennek fel a Szabadság utcán a temetőbe, az örökkévalóságba. Ezért kértünk a versikével, hogy gyere közénk. Balázs főz, mi lányok sütünk. Zsuzsa látogatja a betegeket, íratja az orvosságot, ha arra van szükség. Irma takarítja a klubot, látod, ragyog a tisztaságtól. Erzsi intézi a bevásárlásokat, mindig tudja, hogy hol, mi van éppen olcsón vagy akcióban. A többi közel száz tag mindenben részt vesz, egyikőjük sem vállal semmit, de nagyon jól érzik itt magukat. Én szervezem a kirándulásokat, a színházlátogatást, írom a verseket, köszöntőket.
– A beteglátogatáshoz nagyon értek! – szakadt fel a mai délután első értelmes mondata. Zsuzsa, az ápolónő csodálkozva nézett rá, mindketten elpirultak. Érezte, ez a mondat is szerencsétlen volt, lesütötte szemét, a bort kortyolta. Eszébe jutott a hajdani kiskatona, aki hazakísérte az elsőbálos Zsuzsát. Ott álltak a kapuban, Zsuzsa néni, a mama hátraszólt a lányának: „Tíz percen belül gyere be!” Tíz percig tartott Zsuzsával a nagy szerelem, a fékevesztett ölelés, és – no lám – közel ötven év után is elpirulnak mindketten. Befelé fordult, hogy a többiek ne lássák, mosolyog.
– A betegápolást megtanultam – zárta rövidre mondókáját.
A pillanatnyi szünet után magyarázkodni kezdett, a főzésben nem tud segíteni, mert amíg Jolán élt, ő főzött, az utóbbi öt évben pedig előfizetett a Pali kocsmában ebédre, vagy hideget ettek. Mosni, takarítani, beteget ápolni megtanult, sokat segített a fia, a menye és a legnagyobb unokája.
– Nem baj, Laci, majd mellettem megtanulod! Belejössz a férfias főzésbe, halászlé, pörkölt és gulyásleves. Ez a három a kívánság, nem olyan bonyolult, bográcsban készítjük, ötven-hatvan adag kell havonta az összevont népnapokra.
– És a mi töltött káposztánk, az semmi?! – csap le Erzsi hangja. – Hogy várják a tagok a húsvétot, a karácsonyt, amikor mi főzünk!
Mindenki bólogat, Erzsi a tálcáról mindenki elé leteszi a forró feketekávét.
– Ha elfogadod, nemcsak tag, de vezetőségi tag is lehetnél! – fűzte tovább Balázs. – Nem bírok a lányokkal! – mondta nevetve. – Egyedül férfiként, nekem ez a munka sok, elkelne a segítséged, barátom.
Erzsi most lép Laci elé. Fogja a kicsi csészét, a tálcát távol tartja, úgy lép be a lábai közé. Nézi közelről, érzi a kávé illatát, olyan kellemes a bizsergés, amit érez. Erzsi úgy lép hátra, hogy szemük találkozik. Kacsint a zavarodott férfi felé. Laci nem érti az incselkedést.
– Nem betegeket kell neked látogatni. Velünk, asszonyokkal kell beszélgetni, bolondozni, foglalkozni, édesem.
Laci nézi a tizenöt évvel fiatalabb asszonyt, ha összerendezi, kipiheni magát, még fiatalos, tűzről pattant menyecske.
– Az én uram az alkoholban pusztult el – folytatta megcsendesedve Erzsi. – Hiába könyörögtem, minden, minden operáció után már a kórteremben rágyújtott! Szalajtott valakit kannás borért, pálinkáért. Az én lakásom küszöbét férfi – a fiam és az unokáim kivételével – nem lépheti át. Két évig forgattam, mosdattam, ha észnél volt, mindig ütni-verni akart. Lefogtam a két karját úgy, hogy moccanni sem tudott. Olyan erő van bennem, hogy ki tudtam volna az ablakon hajítani. Ehelyett lecipeltem a térre a kora tavaszi napra, majd fölkaptam, mint egy csecsemőt, és fölvittem a harmadik emeleti lakásba. Olyan a karom, mint az acél. Istenem, mennyi húszkilós cukros zsákot emeltem én fel a boltban! Az idegeim mentek tönkre, azzal százalékoltak le, de itt megnyugszom. Jó veletek.
Irma és Teri a jövő havi programokról beszél. Ő csak ül maga elé nézve. Jolánkára, a feleségére gondol, az együtt töltött negyven évre, a szenvedésre, a reménytelenségre. Most Irmát figyeli, nem azt, amit mond, hanem ahogy beszél. Azon mélázik, hogy Irma bizony tíz, tizenöt évet is letagadhatna. Telt, szép, kerek asszonyság, ez a szó forgott némán a nyelvén, de nem akart a kellemes régi emlékre gondolni. Csupa derű ez az asszony. A férje, Feri volt az Ófalu másik lófogatos fuvarosa. Soha nem volt közöttük ellenségeskedés, de egy percig sem voltak barátok. Irma férje tököli szerb fiú volt. Sokszor álltak sorban, egymást követve a téglagyár udvarán, a gumikerekű kocsikkal, de köszönésen kívül soha nem beszéltek egymással.
Irma most süteményes recepteket diktál a többieknek. Teri semmit nem ír, mert neki az életben még soha egy sütemény sem sikerült. Ezen jót nevetnek.
Mindent elvállalt, amire megkérték. Balázzsal még egy búcsúpoharat koccintottak, és elindultak haza. Tudta, a kétpohárnyi bor nem árt. Így még hazagurul a járgány a hosszú utcán. Beült az autóba, beindította, kinézett jobbra, balra, a tükörbe, lenyomta a kuplungot. Amikor hátranézett a középső ablakon, látta, hogy ott áll Irma közvetlenül az autó mögött. Nyekkent a fék, ahogy rálépett.
– Beszállhatok hozzád? – nyitotta meg Irma a vezető melletti ajtót. – Beszélni akarok veled. Te, Laci, te még emlékszel arra a napra? – lépett be ügyesen az asszony.
– Igen! Igen, emlékszem! – Az emlékképek hosszú sora úgy pörgött le előtte, mint egy felgyorsított film.
Indult Adonyba, a malomba, őröltetni a búzát. Sinatelepnél járt a hatos úton, amikor észrevette a jóval előtte haladó, zsákkal megrakott gumikerekes lovas kocsit. Megcsapkodta az ő két muraközijét, és azok vágtába kezdtek. Az előtte haladó kocsit nem Feri, hanem Irma hajtotta. Feri most is úgy jelent meg előtte, mint a férfi, aki büszke volt arra, hogy Ófalu legerősebb embere. A zsák búzát úgy vágta a lovas szekér fenékdeszkáira, hogy a másik oldalon kibucskázott. A kocsmában, a téglagyárnál versengett. A lapátnyél végét fogta nyújtott karral, fölemelt a lapáton előbb egy, majd kettő, de ha kellett, még három téglát is. Senki idegen nem tudta legyőzni. Nagy bikának tartotta mindenki, esténként bejárt az újvárosba, föl-fölcsípett a kocsmában egy-egy szép, fiatal kubikoslányt, és a munkásszállón éjszakázott. Pereg a film tovább.
Akkor, ott, utolérte Irma kocsiját és átkiabált:
– Hova, hova? – értelmesebb kérdés nem jutott eszébe. Irma válaszolt valamit, de nem hallotta. A lovak közé csapott, és elvágtatott előtte Adony irányába.
A malomnál, mire odaérkezett, Irma búzáját már lepakolta a molnár és a segédje. Segített ő is, az abrakos tarisznyákat felrakta a lovak nyakába. A molnár úgy szólt hozzájuk, mintha együvé tartoznának. A megbontott zsákokból marékkal mutatta az ocsúval, pipacsmaggal kevert búzát. Dühöngött, hogy ebből nem lesz igazi fehér liszt. Vigyétek vissza, szeleljék, rostálják át! A mérges ember olyan, hogy elönti a düh, majd hirtelen rátör a segítőkészség. Azt kérdezte, tudnának-e hozni legközelebb bort vagy pálinkát. Mindketten meglepődtek a hangulatváltáson, így egyszerre mondták, hogy igen. Megállapodtak a mennyiségben. A molnár szólt a segédnek, és már eresztették is a liszteszsákokba az idegen, szép, fehér, jófajta lisztet, korpát. Az ő búzájukból maréknyit kiszórt az udvaron, ez majd jó lesz a pesti népnek, dörmögte. Szólt a segédnek, este öntse fel a garatra. Ő rakta meg mindkét kocsit, Irma porolta le a lisztet a hátáról, válláról. A szalmacsárdánál Irma fogata elé léptetett lovaival és átszólt, hogy itatni kell. Lehajtott a köves útról a Dunához. A lovak szájából kiemelte a zablát, ittak a jószágok, majd legelni kezdtek. Itt ezen a ponton végképp kihagy az emlékezete, mit beszéltek, de pillanatok alatt ölelkeztek, szeretkeztek.
– Emlékszem, persze hogy emlékszem – ismételgette.
– Gondolkodtál azon, hogy mi történt velünk akkor? – nézett rá szigorúan Irma.
– Másnap, harmadnap, de még hónapokkal később is gondoltam arra, hogy beszélnünk kéne, de nem volt elég bátorságom. Nem mintha tartottam volna az uradtól, a hosszú bicskájától, én is kipróbáltam a zsákot hajítani, a lapátos mutatványt is meg tudtam csinálni, amiről Feri híres volt. De úgy voltam, ha te nem szólsz, én nem kezdeményezhetek semmit. Vártam, aztán az idő mindent megoldott.
– Nem szóltam, mert a veled töltött délidő megváltoztatta az életem. Feri tényleg nagy nőfaló volt, már öt éve éltünk házasságban, és nem jött a gyermek. Kujtorgott, ivott, dühöngött, engem vádolt. De ahogy tőled terhes lettem, minden megváltozott. A fiam termetre rád, arcra rám ütött. Az apja őrülten szerette, ettől kezdve megváltozott, jó ember lett. Magtalan volt szegény, és mi ketten megmentettük a családom. Nándi fiam mindig felnézett a tisztességes, szép apjára. Miatta tanult, orvos lett belőle, de ő sem tudott segíteni az idő előtti halálos kóron. Ezért vártalak meg, szerettem volna elmondani mindezt, mert ha közénk jössz, nem akarom, hogy becstelennek nézz.
– Én soha nem gondoltam, hogy a fiadhoz valami közöm volna. Most sem gondolom, de mégis egészen jó érzés tudni. Az én saját fiam is jó ember, nagyon jó családapa.
Indította az autót, Irma befészkelte magát az ülésbe. Párás volt mindkettőjük szeme.
– Laci, gyere fel hozzám egy kávéra! – szólalt meg az asszony.
Eszébe jutott, hogy ivott már egy kávét és nem ihat másikat, mert magas a vérnyomása, de mégis a hosszú utca végén Irma háza felé kanyarodott. Esteledett, a szomszéd háza előtt tette le a kocsit. Fázósan, együtt indultak Irma kertkapuja felé.