NAPÚT 2010/6., 11–13. oldal
Tartalom
Jacopone da Todi
Hétfájdalmú Szűzanya
Balogh Ágnes Emese
Százhalombatta
Mitták Ferenc
Az ősök tisztelete
Millenniumi mese
Egyszer volt, hol nem volt… 1975-ben történt, amikor Százhalombattán találtam munkát és családomnak otthont, hogy néhány hónap múlva összeismerkedtem az Ófaluban (a helyiek ma is így hívják az Óvárost) az akkor már nyugdíjas Feri bácsival. Érdeklődő és a vidék történelmében, hagyományaiban járatos ember volt, aki szívesen beszélgetett (még szívesebben mesélt) ha volt, aki meghallgassa.
Én pedig szívesen hallgattam őt. Egyszer is, amikor a pincéje előtti eperfa alatt borozgattunk, megoldódott a nyelve és beavatott a történeteibe:
– Tudod, fiam, érdekes helyre kerültél, olyan múltú vidékre, hogy azt nem is sejted. Elmesélem most neked azt, amit nagyapámtól hallottam, aki nagy mesélő volt, gyerekkoromban mindig szájtátva hallgattuk a pajtásaimmal együtt. Szóval, a római időkben – valamikor a Krisztus Urunk születése utáni századokban – katonai tábor létesült és virágzott itt a római hadiút mentén. A mai Dunafüreden volt ez a tábor, több száz évig védte a Duna mellett a római civilizációt.
Történt, hogy a magyarok testvérnépe, a hunok kelet felől a Dunához érkeztek (a magyarok ekkor még valahol a Volgánál éltek, onnan jöttek a hunok is). A folyó azonban az útjukat állta. Errefelé pedig nyugodtan táboroztak a római légiók a szász Detre vezetésével, mivel tudták, hogy a hunoknak nincs hajójuk a Dunán való átkelésre. A hunok azonban túljártak a rómaiak eszén, felfújt bőrtömlők segítségével egy éjszaka átkeltek a Dunán. Ezen a vidéken vívtak véres csatát a rómaiakkal, ez volt a híres tárnokvölgyi csata. A hunok vezére maga Attila király volt. Természetesen a hunok győztek. A csatában elesett hun harcosokat összehordott nyergekből rakott máglyán elégették, hamvaikat pedig halomsírokba temették. Pontosabban a hamvakat és a fegyvereket eltemették, a sírok fölé pedig halmokat emeltek. Több mint száz halomsír van itt a határban, róluk kapta a nevét Százhalombatta.
(Akkor már tudtam, hogy a halmok alá nem a hun vitézeket, hanem a Kr. e. VII. századi Hallstatt-kultúra előkelőit temették, de nem szóltam Feri bácsinak, tiszteltem a korát és a mesélőkedvét.)
Feri bácsi elhallgatott. Kortyintott egy nagyot a poharából. Elővette pipáját, komótosan megtömte dohánnyal a dóznijából, aztán rágyújtott. Nagyokat szippantott, miközben egyszer-egyszer az udvarra sercintett.
Vagy tíz perc is eltelt némán. Akkor rám nézett, s mivel látta, hogy figyelek, folytatta a történetet:
– A hunok birodalma összeomlott, a maradékaik Csaba királyfival elmentek keletre vagy talán fel a csillagokba, ott lovagolnak a Tejúton. Pár száz évvel később aztán megjöttek a magyarok, Árpád apánk vezetésével. Úgy mondják, hogy errefelé jöttek, amikor a Dunántúl meghódítására indultak, s itt a halmoknál letáboroztak. Árpád apánk a vezéreivel együtt a halmokon tüzet gyújtott, lovat áldozott, hogy a hunok szelleme segítse őket. Az áldozás nem volt hiábavaló, mert sikerült az egész országot, a teljes Kárpát-medencét meghódítani. A hunok szelleme ott volt Árpádékkal, és úgy tudom, hogy azóta is itt van ezen a vidéken, mellette áll az itt élőknek.
Árpád után két faluban is megtelepedtek az emberek, az egyik volt Százhalom – itt, ahol ülünk –, a másik meg Dunafüreden, a római tábor mellett, az volt Báté falu. Virágzott a két falu századokon át; nevezetes volt a vidéken a Bátéi család, sok hőst adtak az országnak. Nagyapám úgy mondta, hogy a Bátéiak ott voltak Hunyadi János és Mátyás király seregében, de ott voltak a mohácsi csatában is. Aztán jöttek a törökök, megfogyatkozott a lakosság, de azért mindig éltek itt családok.
1690 környékén szerbek, majd magyarok vándoroltak ide, újjáépítették Százhalmot. Dolgos nép élt itt mindig, az én őseim is háromszáz éve jöttek ide. Rengeteget változott azóta minden, de a történeteinket, hagyományainkat őrizzük.
Nemcsak Százhalomnak, vagyis Százhalombattának, hanem Magyarországnak is felelősséggel tartozunk. Nagyapám az 1848-as honvédseregben harcolt, gyerekfejjel megéltem, hogy Trianonban megcsonkították az országot, felnőttként harcoltam a világháborúban. Kegyetlen volt, vér és halottak, alig jutottam haza a Don-kanyarból. Hittem benne, hogy a Nagy-Magyarország feltámasztható. Nem így lett, ezt a háborút is elvesztettük. Kicsi maradt az ország, de nagy a múltja, amire büszkék lehetünk.
Mi maradt hát? Vagyunk mi magyarok, alkotunk és építünk. Mert ez a dolgunk, mindig építeni – gyakran újjáépíteni – és boldogulni az ősök által ránk hagyott földön.
Nézz szét, fiam, itt, Százhalombattán! Tizenöt éve ideért az ipartelepítés, felépült az erőmű és az olajfinomító, velük együtt új emberek jöttek az ország minden részéből. Letelepedtek itt, várost építettek, és majdan a sajátjuknak fogják vallani ezt a tájat. Továbbviszik a hagyományainkat és őseink tiszteletét.
Feri bácsi újra elhallgatott. Teletöltötte a poharakat. A sajátját megemelte, átnézett az aranysárga nedűn, aztán ivott néhány kortyot. Megtörölte a bajszát:
– Nagyapám tanított a következőkre: a valaha itt élt emberek – a hunok, honfoglaló magyarok, a középkoriak, a múlt századiak – lelke itt lebeg körülöttünk, vigyázzák a táj nyugalmát és segítik a most élőket. Az ősök szelleme velünk van, erőt ad a ma és a holnap feladataihoz. Minden kornak meg kell becsülnie az elődök által teremtett értékeket és törekednie kell az értékek gyarapítására. Mert csak így élhetünk teljes életet és így leszünk méltók az ősökhöz és így leszünk felelősséggel gondolkodók az utódokért. Ezt ne feledd, fiam, soha! És add majd tovább e gondolatokat a gyermekeidnek. Az ősöket tisztelni kell!
Feri bácsi szavait azóta sem felejtem, mert olyan szépek és olyan igazak voltak. Azóta már Feri bácsi is az égi mezőkre költözött, de biztos vagyok benne, hogy lelke a többi ősével együtt itt lebeg a tájon. Ha látja a ma gyarapodását, a vidék gazdagodását, az emberek szorgos munkálkodását, Feri bácsi szelleme biztosan elégedett. Tanítását: az ősök tiszteletére való nevelést pedig azóta is művelem, szóban és írásban.
Továbbadtam fiaimnak – és most továbbadom másoknak is –, hogy ők is megőrizhessék és utódaikra örökíthessék.
Az ősök még ma is élnek és soha meg nem halnak…