NAPÚT 2010/3., 114–115. oldal
Tartalom
Szénási Ferenc
Szergej Jeszenyin
Ki vagyok? • Bíbor cserje közt ne járj hiába…
Eugenio Montale
Arsenio
A forgószél felhőt kavar az úton,
az örvénylő port a tetőkre hordja
s a kihalt terekre, ahol a szállók
fénylő üvege előtt várakozva
csuklyás lovak szagolgatják a földet.
Ezen az eső-hull-tűz-gyúl napon
indulj el utadon,
a tenger felé tarts, amíg az órák
egybefonódó,
egyenlő szálait összezilálva
kasztanyett hangja pattog.
Más csillagpályák jele ez, kövesd hát.
Menj le a víz színéig, melyen ólom-
tölcsér ül, örvények fölé magasló,
messzebb jutó, sós testvérforgatag,
a lázadó elem fújta a felhők
közé; tapadjon lábad a kövekhez,
hogy csikorduljanak, ha lépsz, s akadj fenn
az algák fonatán; talán e perc lesz,
e rég várt perc, amely megóvhat attól,
hogy bevégezd utad, ez lesz a láncszem,
a tétlen járás; ó, a nem-mozdulni
jól ismert mámora, Arsenio…
Hallgasd a hegedűk pálmákra ömlő
reszketeg futamát, amely kihuny, ha
morajlik-zeng az ég, mintha lemezre
csapnánk; a vihar mindaddig szelíd, míg
kék égen szóródik szét megfakulva
a Nagy Kutya képe s távol az este,
de lám, közel már, s ha villám hasítja,
elágazva csap alkonyvörösébe,
akár egy nemes fa; s a halk dörej rá
a cigánybanda üstdob-döngetése.
Lépj be a földre szakadó homályba,
amely parton imbolygó, gyúlt világok
éjjelévé fordítja át a nappalt
– s ahol tengert-eget vizek sötétje
tart, pislogva ég egy-egy kósza bárka
acetilénje –,
s már hullatja cseppjét
a riadt ég, a föld beissza, gőzöl,
körötted minden rád zúdul, csapong a
könnyű függöny, végigsöpör az úton
egy süvöltés, szisszenve összecsuklik
a partvidék sok papírlampionja.
S míg csöpögő gyékények, fűzfavesszők
közt tévelyegsz, nádszál, amely magával
vonszolja síkos és sohase könnyed
gyökereit, az élet megremegtet;
a mély fölé hajolsz és visszahallod
az elfojtott panaszokat, a jajszót,
régi hullám ölel és újra elnyel;
minden, mi visszahúz még, utca, árkád,
falak, tükrök, a halottak egyetlen,
nagy, jéggé dermedt tömbjébe szorít be,
s ha feléd mozdul egy kéz, közeledben
lehull egy szó, most, olvadáskor ez jel
lehet, Arsenio, egy életé,
mely érted támadt és korán szakadt meg,
s viszi a szél, a csillagok porával.
Szénási Ferenc fordítása
Eugenio Montale (1896–1981) olasz költő, író, kritikus, a XX. századi líra klasszikusa, Nobel-díjas. Itt közölt verse jellegzetes módszerének, a „tárgyi megfeleltetés” poétikájának egyik híres példája. Pályája vége felé experimentalista irányt vett.