NAPÚT 2010/3., 110. oldal
Tartalom
Borbély János
Géher István
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtették ki először válaszaikat a folyóirat 2009/5. számában, most újabb hét gyakorló interpretátor mondja el gondolatait az alábbi kérdésekről:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Erdélyi Z. János
a) Megfogalmazott, „kőbe vésett” szabályaim nincsenek, inkább szempontok léteznek, amelyekhez tartom magam úgy próza, mint vers fordításakor. Olyasfélék, mint:
– Minél teljesebb szöveghűség az eredetihez képest.
– Úgy hangozzék a fordított szöveg, mintha eredetileg is magyar lenne.
– Szeretem a nyelvi leleményeket igénylő szövegeket/szövegrészeket, ezek mindig valamiféle teljesítménybeli többletet jelentenek (pl. archaizálás, szójátékok, új szavak alkotása stb.).
– Végül: ha mindeme szempontok érvényesülnek, s mindezek mellett még mindig fel lehet ismerni, hogy én fordítottam, akkor érzem jónak a munkámat.
Nyilván vannak egyéb szempontjaim is, amiket munka közben érvényesítek, de a felsoroltakat tartom a legfontosabbaknak.
b) Kosztolányi óta nehéz nála tömörebben és találóbban megfogalmazni a műfordítás igazi mibenlétét. Lehet persze rendkívül elmés meghatározásokat szülni, mint pl. „magyar birka bőrét húzni a külhoni farkasra” – hogy csak úgy hirtelenjében „köpjek egy aranyat”, de nem vagyok benne biztos, hogy minden műfordítással foglalkozónak ki kell sajtolnia magából hasonlót.
c) Hogy meddig ér egy szakfordító kompetenciája, arra csak azt lehet mondani, hogy addig, ameddig „képességbeli takarója” ér. Mérnökként rengeteg „szakfordítással” volt dolgom – sajáttal is, másokéval is. Tapasztalatom szerint nagyon sok magát szakfordítónak tartó egyén igencsak híján van az állítólagos saját szakterület legalapvetőbb szakkifejezéseivel. (Volt, aki oroszból fordított, s a „forgatónyomaték”-ból „csavargási pillanat” lett.) Emlékeim szerint az én szaknyelvi fordításaim ugyanúgy megállták a helyüket, mint a szépirodalmiak.
Nem azon múlik tehát, hogy ki a műfordító és ki a szakfordító, sokkal inkább a tényleges nyelvtudáson. Azért a stílusérzék sem kutya!