NAPÚT 2010/3., 109–110. oldal
Tartalom
Végh Attila
Bestiárium • A szobában
Erdélyi Z. János
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtették ki először válaszaikat a folyóirat 2009/5. számában, most újabb hét gyakorló interpretátor mondja el gondolatait az alábbi kérdésekről:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Borbély János
a) Sokan, ezeket én az elmarasztalás szándéka nélkül, egyszerűen beavatatlanoknak mondanám, mindenekelőtt a hűséget, a szöveghűséget kérik számon a műfordítástól. Igen, igen, az is kell, de ha a szöveghűség volna az elsődleges követelmény, hol marad akkor a művészi hatás, a fordításos változatban is elvárt és megőrzött műélmény? Az irodalmi fordítás klasszikusaival együtt én is azt vallom, hogy a fordításnak lehetőleg meg kell őriznie az eredeti szöveg művészi értékeit, azaz akkor jó, ha olyan vagy megközelítőleg olyan benyomást és hatást kelt az olvasóban, mintha az anyanyelvén írt, eredeti művet olvasna. Ennek eléréséhez pedig nem elég a szöveghűség, nem is vezet sehová. Hozzá kell tenni valami sajátos ízt, ízességet a magunkéból, anyanyelvünk, kultúránk végtelenül gazdag tárházából, hogy műalkotásként olvasható legyen, persze amellett, hogy az eredeti mű esetleg távoli világa is letagadhatatlan marad. Mondanivalót, szólásmódot és nem szavakat fordítunk, s magam is a magyar mondat galaxisába igyekszem maradéktalanul belepréselni az eredeti szöveg bolygórendszerét. Így aztán minden jól megoldott, végül is általam jóváhagyott mondat megannyi sikerélmény, örömforrás nekem. Elképzelhető mennyi öröm ér, amint mondatról mondatra araszolok így, mindig a legodaillőbb kifejezésmódot, szinonimát keresve elsősorban emlékezetben, aztán kézikönyvekben, szótárakban, elérhető irodalomban, s a mondandóhoz igazítva a legelfogadhatóbb szórendet, szerkezetet. Igaz, néha megoldhatatlan gordiuszi csomó is akad, mondjuk, szójátékok esetében, ilyenkor le kell raknom a fegyvert, de azután – mint más fordítók is teszik – más alkalmas helyen kárpótolom a hiányosságot egy-egy kapóra jött nyelvi leleménnyel, és így helyreáll az egyensúly, a lelki is, meg a nyelvi is. Ezt hívják hűtlen hűségnek. Itt tehát nem elég hűnek lenni, egy adag hűtlenség is kelletik a művészi hatás kedvéért.
b) Személyes tapasztalatom szerint a fordítás sohasem kész. Akárhányszor előveszem, még évtizedek múltán is mindig találok rajta, benne valami igazítani, javítani valót. Ilyenképpen nem is lehet tökéletes, pláne a kívülálló szemével tekintve, aki a környezetében szerzett nyelvi tapasztalatok alapján másféle nyelvi kánonokat és ízlésvilágot tisztel. Itt jut eszembe Paul Ricoeur megállapítása, hogy „A fordítás meglepő jelensége által a jelentés az egyik nyelvből átkerül a másikba; a két jelentés azonban soha nem azonos, hanem csak megfeleltethető”. Hát – ez az. Ha nem is tökéletes tehát, mégis nélkülözhetetlen, hiszen összességében, számunkra, ez maga a világirodalom. Máskülönben – hogy tréfálkozzunk is egy kicsit a saját számlánkra –, azt mondják: A fordítás olyan, mint a nő. Ha hű, nem szép. Ha pedig szép, akkor nem hű.
c) A szakfordítótól is elvárható, hogy közérthető, gördülékeny mondatokban, ne pedig nehézkes bükkfanyelven fogalmazzon a szakmai hűség nevében. Egyébként, szerintem, alkalmanként műfordító is helyt állhat ilyen minőségben, azonban mindannyiszor el kell sajátítania az illető szakterület nyelvét, kifejezéstárát. Ez pedig nem könnyű, szinte lehetetlen, ha mindennap más-más tárgyban kell teljesítenie.