NAPÚT 2010/3., 106–108. oldal
Tartalom
Ughy Szabina
Ami maradt • Delete • Felejtős • Fénykép egy mobilon
Borbély János
Végh Attila
Bestiárium
Tegnap majdnem elkaptak az orkok,
hömpölyögtek a digitális dombról,
állat grafikájuk volt, féltem,
alig volt már sztaminám,
kis kék lötty a léleklombik alján,
azért még odanyomtam egy fájörvóllt,
szarrá is égett majdnem mind,
a maradékot hármas fokozatú
mágikus longszórdommal levágtam
(rohadt nehéz volt gyémántot szerezni bele –
ettől lesz jó orkokra),
de aztán betámadtak a hulkok meg a
lomha hilldzsájentek,
és már semmi erőm.
Ilyenkor hátra arc, aztán tűz,
rohanni vissza a szintkapuhoz
(a teleport jobb lenne, de
ahhoz is sztamina kell),
ráklikkelni a bejáratra, és már
meg is lógtál, bár van, mikor a
szörnyek oda is követnek,
épp pihiznél egy szinttel lejjebb,
erre ott teremnek és futni kell
tovább, visszalépni megint
egy szintet, és keresni valami
ottfelejtett varázscuccot, ami segít.
Ha nincs, akkor meghalsz,
kezdheted az egészet elölről.
Elmosódnak a rohanó fák, füvek,
minél közelebbről nézi, annál inkább.
Körülötte álmos ingázók.
Folyékony, gyors maszat a sínparti flóra.
Munkahely az, ahol munka a hely,
ahol naponta kiderül, hogy
nem erről volt szó. Az áramlásban
matematika lappang, csak néha a
másik oldalára fordul.
Ilyenkor úgy érzed, megmenekültél.
Aztán a rendszer újra föláll.
A mérés szálai a szövetben elmerülnek,
versek képében támad a gyerekkor,
egy füstszagú börzsönyi faluban
öregasszonyok hímzik az oltárterítőt,
az erdőben valaki avarral takarja a vermet,
nagymama hajában hullámzik a régi Balaton,
virágzik, sarjad a tér, a betölthetetlen jövő.
Szintek csúszdáján öregszünk.
Fölmászik a gyerek és megindul.
A homokba már vénember lába toppan.
Áll a játszótéren és döbbenten szétnéz,
a domb mögül morajlás hallik,
jönnek az orkok, hulkok és hilldzsájentek,
előtör a végtelen osztható sereg,
ordítva rombol, a retinád remeg,
ki a homokozóból, szaladnál a múltba,
csakhogy ott is jönnek, szétfolyva, megnyúlva,
mérgező folyó nagyanyád hajából,
zúdul a tömeg, a fejedben zsoltárol,
az égen cikáznak az elvarratlan tervek,
a bizonyosság, mint a tinta, terjed,
elöntik a szörnyek a jelenségvilágot,
„nincs már menedéked” mormolják az átkot,
hűvös földágyadba feküdj bele, kérnek,
omlanak lágyan a megásott emlékek.
A szobában
Vkinek és Attilának
Mottó: „Szeretni a legkegyetlenebb.”
(B.Cs.)
Idegen ország fővárosában
szállodai szobába költözni,
ki sem mozdulni többé,
nem szellőztetni,
az utcáról szűrődő,
ismeretlen szavakból
hosszú évek alatt
megszőni egy tökéletes,
indokolatlan nyelvet,
tiszta jövőt,
halálosan sejtve, hogy
egy este majd,
mintha a Hold énekelne,
a bomlás fonalát követve
belép az ajtón egy idegen,
köpenye alól előhúzza
színezüst tőrét, és
elmeséli, hogy évek alatt,
mióta egy idegen ország
fővárosában él, szállodai
szobában, az utcáról
szűrődő képekből tökéletes,
indokolatlan emlékezetet szőtt,
tiszta múltat,
halálosan sejtve, hogy
egy reggel majd,
mintha a Napba nézne,
a bomlás fonalát követve
belép szobája ajtaján, s
egy idegent talál ott, aki
köpenye alól előhúzza
színarany tőrét,
elmondja: végére ért a jóslat,
és a csoda fémes villogása
megnyitja a szeretet csatornáit.