NAPÚT 2010/3., 50–51. oldal
Tartalom
Dobai Péter
Piazza Navona • Akarom, hogy vagy • Haldokló lagúnára nyíló, sokszázados gót kapu, Velencében
Tarbay Ede
Időjáték • Kakasszó előtt • A láthatatlan
Csáji László Koppány
Hogyan lépjünk át az időtlenségbe
Meglátta a felszálló és kidurranó szappanbuborékok arcait: mosolyogtak, féltek, acsarkodtak és szerettek. A tábortűz mellett egy vándorkereskedő gyermeke fújta rendíthetetlenül a buborékokat, és azok a forró levegővel együtt, remegő fénypöttyökként röpültek föl a sötétlő magasba. Ezen az estén Naszreddin Hodzsa, a híres, furfangos bölcs és tréfacsináló, jóságos tolvaj tekintetét a buborékok magasba vitték; csöndben figyelte, amint a csillagok lassacskán sakkoztak az égen. Kikerülték egymást hosszú pályájukon, vagy épp kioltotta a fényesebb a haloványabbat, azután továbbkúszott mind. Tücsökmuzsika és éjjeli vadak suhanásai hallatszottak idelentről.
Tűz égett egy nem túl távoli dombon; néhányan körülülték, alakjuk lobogott, szavaik a némasággal viaskodtak. Narancsillat és füstös sült hús szaga lengett a levegőben, míg a szomszédos olajligetek hallgatag lombjai bólogattak. Ágaik árnyékokat gyűjtöttek az árnyakra, hogy eltakarják a tigrisfoltos talajon derengő kócos fűcsomókat. Egy-egy felhő a Hold szigetén megpihent, majd továbbindult délre, amerre a nagy építmények hazája van. Langyos szellő sóhajtozott szinte észrevétlenül.
Hodzsa a hátán feküdt, egy fűcsomóra támasztva őszülő üstökét, melyben megannyi ötlet kirakodva horgonyzott már, s most mámoros szunnyadással pihentek alkotójuk agyának kikötőjében. Kint pedig szintén, mintha kikötő volna, amely a sötétségből lomhán előhullámzó végtelen tengert figyeli, úgy nézte Naszreddin a csillagoktól átlyuggatott égboltot. A szekéren, néhány méterre onnan, zizegett a szalma valamilyen apró állat körül, aki lélegzet-visszafojtva leste a fűben fekvő alakot, mozdul-e; nem mozdult a veszélyes embertömb, így aztán lopva továbbsurrant a szalma közt. Billegett a Hold, feketén gyűltek a bogyók a bokrokon, és a levelek szemei rácsukódtak önnön hajlatukra. Színtelenül és szótlanul üdvözölték egymást a harmatcseppek, szórakozottan keringett egy-egy éjszakai rovar a tűz felé, és a Föld nagy, szőrös hasára fektetve hegyláncoktól ráncolt két kezét, süketen bóbiskolt a harangöblű éjszaka mezőin. Szigettelen, nyugodt vízzé vált a világ, a gondolatok a sötétben búvárkodtak. Későre járt. A Nap épp alattunk van, gondolta Hodzsa, hisz melege átsugárzik a feketéslila földön. A távolságok pengéi széjjelszabdalták a tereket Feztől Bagdadig, Szamarkandtól Kairóig és Sztambulig; a megmaradt darabkák mozaikjain minden ember álmából bugyogott elő a rózsaillatú magány.
Naszreddin Hodzsa elfeledve tegnapelőtti kényszerű távozását Khinesszir városából, s hogy azóta tizenöt-húsz martalóc lesi nyomát, boldogan nyújtózott el Allah szent ege alatt. A vérdíjról sem tudott, s a távollétében meghozott halálos ítéletről, hogy őt bárki bárhol és bármikor megölheti, sőt hogy a tettes jutalmat érdemel. Hiszen éjszaka kinyílik a Föld ablaka az érthetetlen messzeségek tájaira, és a Szíriusztól a Vénuszig beláthatni elérhetetlen partjainkat.
Tegnapelőtt alkonyatkor egy kereskedővel és kisfiával hozta össze a sors az úton, együtt folytatták vándorlásukat nyugatnak. Eleinte színes leplekről mesélt neki, aztán, mikor látta, hogy nem vevőfélével van dolga, egy ideig némán rótták a kilométereket, s hátuk mögött a megrakott szamár bandukolt. Naszreddin pedig az oldalán vitte minden holmiját. Aztán este a fáradtságtól először hamar elaludt, de nyugtalan forgolódással telt álma. Másnap, tehát ma délután négy dervissel találkoztak az Eszfahánba vezető úton. Azok ülnek most távolabb a dombon a tűz körül. Az egyik éppen feláll, pokrócot dob a földre és elnyúlik rajta. A többiek is hajladoznak már, mint az érett búza szára; aztán, mikor a tüzet széjjelkotorták, és szikrákat vetve belecsitult parazsa a földbe, a végleges sötétség pattant széjjel. A lopakodva közeledő lépteket már Hodzsa sem hallotta, addigra ő is elhajózott egy másfajta égbolt még mélyebb messzeségén.
Egy környékbeli pásztor akadt rá végül is a három széjjelszabdalt, szanaszét heverő tetemre (bár a legyek már előtte meglelték őket). Téglaszürkére száradt vérük porral vegyülve fedte kővé dermedt tagjaikat. Forró, remegően világos nappal volt, görcsösen olvadt szét a pásztor kutyáinak vad csaholása. Másnap este Khinesszir városában tizenkilenc vérdíjat osztottak szét. A siker emlékére falucskát alapítottak „azon” a helyen: Hodzsakartakh ma is látható valahol keleten, Kharand és Bukhtakh városai között a hegyekben. Büszke és kemény emberek földje az. Néhányan persze nem hiszik, hogy Hodzsát azóta többen is látták erre-arra, amint ajándékozott, ellopott egy ökröt egy varjú segítségével, vagy épp szétosztotta egy álszent zarándok teljes vagyonát a szegény falusiak között. Egy gyakran felidézett történet szerint pedig a vérdíjra éhes üldözői elől útitársaival együtt egyszerűen eltűnt a távoli, sziklás hegyek között a porfelhőben, mert – négy dervis is tanú rá – valahogy észrevette, hogy katonák közelednek; így azok hoppon maradtak – hála legyen érte a Mindenség Urának!