NAPÚT 2010/3., 52–53. oldal
Tartalom
Csáji László Koppány
Hogyan lépjünk át az időtlenségbe
Virágh László
Weöres Sándornak
Tarbay Ede
Időjáték
A szaggatott időben kő a ritmus.
A vésetekben vér, arany ragyog.
Napok számában felpörög a mínusz.
A tócsa tükre cseppet visszadob.
Napóra-dárdák átdöfik a múltat
(a lehetetlen valósággá válik),
az elevenek reggelig kimúlnak,
ha kilökik a láb alól a sámlit.
A megfeszült kötélen inga leng.
Egy guzla húrját pengeti a szél.
A súly bokázik, föl, le, újra fent.
Szopránból altba zeng a birkabél.
Sámándobok utolsó dobbanását
még visszhangozzák tar-csupasz hegyek.
A csónakot taszítják ékes csáklyák.
A túlsó partok csendje csendesebb.
A víz alatt hínár csomója látszik.
Gyerekkéz feszít kavics-terhes csúzlit.
Eléri azt, akit a révész átvitt.
A reccsenéstől minden összemúlik.
Kakasszó előtt
A fölfelé út profán Golgotája,
És könnytelenné felfokozva, kín,
A szőttes színe fordul visszájára,
És lassú múlás lassúbb napjain
A citromsárga nap borul virágba,
És elsorvadnak mind az izmaim.
Az emberség folyékony fenyőgyanta,
És tapad hozzá förtelmes silány,
Kinek a keze, kinek komor sarka,
És fogva van a püspök és zsivány,
Ki rabló volt, s a rablást eltagadja,
Ki gyász helyett, ha öröklött, vidám.
A láthatatlan
Megérint. Megfog. Elragad.
Vihar kél, mindent elsodor.
Állunk a csapzott lomb alatt.
A láthatatlan átkarol.
Köröttünk fényes törmelék.
Az ellenállás megtörött.
Hasábfa roppan és elég.
Az izzadt szalma füstölög.
Meg kéne állni. Visszanézni.
Látni napszívott képeket.
Egy kéz a vásznat vágja, tépi.
Üressé lesz a képkeret.
Botladozunk a nádasok
bőrünk szaggató erdejében,
mint kiknek árnya elveszett
rézlapra metszett sima térben.
Bugák fölött egy ölyv kering.
Látjuk: lecsapni kész a teste.
Mozgó célpont a tiszta ing,
de nélkülünk, túlpartra vetve.
Az izzadás, és rajta por
csíkokká csordul. Rabruha.
Vadlúd. A vízből fölhatol.
Lövés. Az izma még puha.
Az ő meg én, a megmentettek
állunk a hajló nád határán,
és gyászoljuk a megdermedtet,
aki helyettünk, mint a Bárány.
A csend föléled, elborít.
Surrannak súlyos pendelyek.
Hordók látványa mámorít.
A borban álom szendereg.
Felhők a síkon. Börtöné.
Falak, mögöttük új falak.
Egyetlen út a fölfelé.
Csontos héjat repeszt a mag.
Ringatja avar surrogása,
esők és havak lüktetése.
A föld feloldó, forró zárka.
Széthull az Idő összessége.