NAPÚT 2010/3., 47–49. oldal
Tartalom
Lászlóffy Csaba
Anomáliák
Csáji László Koppány
Hogyan lépjünk át az időtlenségbe
Dobai Péter
Piazza Navona
Mint tengermélyből a mágneses bolygó-akna,
úgy robban, fehér tajtékkal fel a magasba
Gian Lorenzo Berninin sziklatömb-szökőkút-hármasa!
A Folyamok kútjának
– Duna! Nílus! Gangesz! Rio de la Plata! –
morajló, zúgó élőezüst vízsugár extázisa!
A Borromini építette Szent Ágnes-templom tékozló,
tomboló terében orgonasípsorok zúgnak és a hideg
orgonatesteken átremeg, játszik és álmodik Mozart
„Ave Verum”-a… Máskor mélységes márványcsend honol.
A téren víg ünnep, karnevál él s a táncosok észre sem veszik,
hogy ott van a Kereszt, de Krisztus nincsen ottan!
A térítő, templomos tér, Bernini százados játszótere
Róma szívburkán belül lüktet, ver, kering, fénnyel telt
vízsugarakat lök a világégtájak felé, gitár és mandolin szól,
a márványmedencék mellett festők állnak koldus-vásznaik előtt:
az örök latin idillt, a latin alkonyt festik, melyhez oly ijesztően
közelít az éjfél – – –
Ó, mintha volna ez a római tér
ifjú örömök és első szerelmek tékozló stációja!
Akarom, hogy vagy
„Az időnek egyetlen oka van:
minden nem történhet egyszerre.”
Albert Einstein
„Azt az eseményt tekintjük az események súlypontjának, amelytől az összes többi esemény függ.”
Karl von Clausewitz
Akarom, hogy vagy.
Álmodlak, hogy kétszer létezz.
Álmodom magamat mássá
magamnak, olyannak, amilyennek téged szeretlek
mindkettőnknek – – –
Tervezlek. Kivitelezlek.
Szépnek. Enyémnek.
Engedd, fogadd el térítő erőszakom!
Álmodom szavainkat, hogy ébren
már ne beszéljünk.
Testedet könnyű, szép, színes ruháid:
lemeztelenítik. Reám néz meztelenséged.
Farkasszemet néznek velem a szerveid.
Emléknek álmodlak, hogy személyed
kiszámíthatatlan jelenidejében térjek észre.
Last but not least: voltam, hogy legyél!
– – – Véletlen események vagyunk
és igenis: minden egyszerre történik velünk,
s egyszer, sajnos, végleg megtörténünk.
Haldokló lagúnára nyíló, sokszázados gót kapu, Velencében
– – – a megvénült, „megestvéledett” Casanova
utolsó e világi rejtekhelyére nyílhatott valaha
ez a hárfa-finom ívű, ősi, faragott, főnemesi kapuzat…
Noha a nagy kalandor, a desperado Casanova
nem volt nemesember… Kétes neve nem szerepel
a Gothai Nemesi Almanach védett névsorában…
De elhitette magával s igyekezett elhitetni az egész
világgal, hogy hosszú útjai során: ő fedezte fel a nőket,
a női nemet, a Seniorákat, a Senioritákat, a Donnákat,
magát a Mona Lisát, a Sziklás Madonnát, Lucrecia
Borgiát… s tovább… Madame Pompadourt… Mindet!
Hitte holtáig, hogy távol Dél-tengereken bolyongva,
mint ismeretlen trópusi kincses szigeteket, kontinenseket:
ő fedezte fel a nőket s megajándékozta velük az eladdig
egynemű emberiséget… Lassan süllyedve testének-lelkének
magányos tébolyában, összes szeretőjének szemére, arcára,
nevére: mély honvággyal visszaemlékezett…
Ó, az a tetszhalott, nyitott fájdalomkapu…
Két faragott oszlopfőből
emelkedik csúcsába föl
a mesterkezek véste csigavonal hibátlan íve,
mintha formázna szeméremajkakat,
mintha vénuszdomb rajza volna,
kitárt leányi öl…
A márványkő keretből régen eltűntek már a kapuszárnyak,
itt a volt idők szép századok múlta óta ki-be járnak,
bent, túl a kapun: sötétség, rejtély, titok s hiába,
hogy lélek-lakatlan, meglehet, hogy mégis van lakója,
Casanova egyik deli, vérmes lotyója,
aki meghalni elfelejtett…
A kapuzat előtt három repedezett kötélcölöp áll,
nincsen hozzájuk kötve se hajó, se csónak, se bárka,
egykori urának kecses, vízen bukdáló, karneváli gondolája…
Ezekre a cölöpökre többé nem köt ki soha senki.
E kísértetkapun vendég többé be nem lép.
S ha mégis megtenni merné,
innen kiútját soha meg nem lelné…
Máté Mária felvételei