NAPÚT 2010/3., 15–21. oldal
Tartalom
Kövesdi Veronika
A téboly nyugalma
Pálfi Ágnes
A „semmi” és az „űr” képzete két József Attila-töredékben
* Előadás a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár költészet napi konferenciáján, 2010. április 9.
Tverdota György
Zord bűnös vagyok, azt hiszem*
Egy állítással kezdem, amely annyira nyilvánvaló, hogy bizonyításával nem szükséges bajlódni: József Attila kései korszakának, 1933–1934-től a haláláig tartó időszaknak az egyik domináns témája a bűn. Mielőtt napirendre térnénk a dolog fölött, hogy hát Istenem, egyik költő ilyen témát választ, a másik meg olyat, gyorsan megjegyzem, hogy csöppet sem magától értetődő, s ennélfogva ritka is, mint a fehér holló, hogy egy költőt ilyen mértékben megszálljon a bűn témája, hogy ne tudjon tőle elszakadni. Az ószövetségi zsoltárokban gyakran szóba kerül az ember bűnössége, hiszen a zsoltárokban Istenhez fohászkodik az ember. Istenhez, aki a vesékbe lát, s az Úrhoz szólva célszerűbb bevallani, amit ő úgyis tud. De a magas költészet ebben a tekintetben nem követi a zsoltárokat.
Mi az oka József Attila bűn iránt tanúsított különleges érzékenységének? Vajon többet és súlyosabban vétkezett volna, mint költőtársai? Szó sincs róla. Hogy neki is számlájára írható olyan cselekedet, amellyel nem volt oka büszkélkednie, az bizonyos. Említsük meg azt a vétkét, amelyet alapos oka volt később megbánni. 1930 elején gúnyiratot, pamfletet írt Babitsról, a korabeli ellenzéki, haladó irodalom pápájáról, amelyben egyebek között ilyen megállapítások olvashatók: „Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke – kérdezi Babitsról – lehet-e formaművész?” Aztán: „Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, lefelé.” Aztán: „Babitsnak úgyszólván anyaga sincsen… néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.” 1930 tavaszán Egy költőre című versével erre még rátett egy lapáttal, amikor azt írta: „És orrát vájván, mint a vermet, / csak higgye azt, hogy elmerengett”; „Kóró a lelke, ül azon / kis varasbéka ékül”; „Olcsón adódott el, hiszen / szerény, akár a kórság”; stb.
Volt tehát mit megbánnia József Attilának. Csakhogy ilyen és ehhez hasonló megbánnivalói másoknak is bőven akadtak. Mégis ő volt az egyetlen, aki töredelmes bűnvallomást tett 1933-ban [Magad emésztő…] című megrendítő versében, amelyben megkövette megbántott mesterét. Igaz, ez a szöveg a hagyatékából került elő, s a költő életében Babits nem ismerhette meg. A Mint gyermek című verset azonban, amelyet maga Babits közölt a Nyugatban, az idősebb költő nemigen olvashatta másként, mint bocsánatkérés gyanánt: mint a tékozló fiú visszatérését az elhagyott apa házába. S ez nem minden. A költő a Harag című versben kért bocsánatot egyik barátjától, Barta Istvántól, akivel egy vitájuk során összeveszett. Végül élettársát, Szántó Juditot követte meg Judit című versében azért, mert szakított vele és elhagyta őt.
Na de ez csak három bűn-vers! – kiálthatna fel az elégedetlen olvasó. Hol van a többi? Először is, más költőnél még hármat sem találunk. Másrészt József Attilánál akad ennél több is. Ahhoz azonban, hogy ezekre rábukkanjunk, ki kell tágítanunk a bűn fogalmát. Az eddig említett versekben ugyanis egyrészt olyan bűnökről volt szó, amelyeket József Attila csakugyan elkövetett, s amelyekért valóban elnézést szokás kérni. Másrészt, akik ellen elkövette ezeket a vétkeket, csupa olyan ember, akiknek akár elküldhette vagy átadhatta, sőt, akár el is mondhatta a bocsánatkérő szavakat, akik tehát meg is bocsáthatták azt, amit a költő ellenük elkövetett. Ezek a versek arról árulkodnak, hogy József Attila emberileg érzékeny, önkritikára és önkorrekcióra hajlamos ember volt, olyan, amilyenből, sajnos, nem sok akadt akkor sem és ma sem. Olyan, aki képes belátni, ha tévedett, akiben van elegendő erkölcsi erő tévedésének beismerésére.
Ahhoz, hogy ezen a körön túllépjen, és hogy bűn-versei számát megszaporíthassa, irracionális bűntudatot kellett kialakítania. Ennek legegyszerűbb módját az emlékezés jelentette számára. Emlékezetünk, tudjuk jól, torzító tükörben mutatja meg múltunkat. Néha elfelejtünk olyasmit is, ami lényeges részét képezte korábbi életünknek. Szégyenteljes, kínzó emlékeinket pedig szívesen tudatunk küszöbe alá szorítjuk. Néha azonban visszaidézünk és felnagyítunk jelentéktelen epizódokat arról, amit régen tettünk vagy ami régen történt velünk. Vannak emberek, akikben különösen erős hajlam bontakozik ki önmaguk gyötrésére olyan dolgokkal, amelyek mellett mások legyintve haladnak el. József Attila ilyen hiperérzékeny lélek volt. Makacsul újra meg újra elővette azokat a történéseket, amelyek során gyermekkorában szembekerült édesanyjával. Ezekben a konfliktusokban hol magamagát, hol édesanyját hibáztatta, hol egyszerre mindkettőjük viselkedésére rávetült a másik ellen elkövetett bűn árnyéka. A gyermek édesanyja, az anya pedig gyermeke ellen követett el nehezen felejthető rossz cselekedeteket.
Az utóbbi képletre az egyik legjobb és legkorábbi példát az 1934 őszére keltezhető Mama című vers nyújtja. „Nem nyafognék, de most már késő” – tör föl a kétségbeesett kései megbánás a gyermekből. De a vers énje kettős. A helyzetet józanul megítélő felnőtt mellett a versben felfedezhetjük a megőrződött infantilis ént, aki gyermeki önzéssel és zavart megdöbbenéssel konstatálja, hogy anyja nem törődik vele: „Csak ment és teregetett némán / (…) nem is nézett énrám”. Miért irracionális ez a bűntudat? Egyrészt azért, mert egy jelentéktelen kisgyermekkori hisztériázás: „ordítottam, toporzékoltam” mesterségesen lett az édesanyával szemben elkövetett bűnné felnagyítva. Másrészt pedig azért, mert az ilyen bűn megbánása, szemben a Babits, Barta István vagy Szántó Judit megbántását követő megkövetéssel, nem vezethet megkönnyebbüléshez, feloldódáshoz. A halott édesanya immár soha nem tudja megbocsátani azt, amit a gyermek magának felró. Azaz a vétek jóvátehetetlenné vált. A bűntudat ördögi köréből az alany nem tud kitörni. Valószínűsíthető, hogy az időszakos megnyugvás után újra meg újra vissza fog térni ehhez vagy valamilyen más rossz cselekedethez, amellyel édesanyját egykor megszomorította. Vagy, tegyük hozzá, ahhoz a vétekhez, olykor indokolatlanul kemény verések emlékéhez, amelyeket édesanyja követett el ellene. Elegendő, ha ebből a szempontból a Kései sirató című versre emlékeztetek: „Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! / Boldoggá tenne most, mert most visszavágnék”. Ezzel a két verssel: a [Magad emésztő…]-vel és a Mamával történt meg 1933-ban, illetve 1934-ben az áttörés a kései korszakhoz és a kései korszak bűn-verseinek sorozatához.
E verscsoport eléréséhez azonban még eggyel külsőbb körbe kell lépnünk, tovább kell tágítanunk a költő bűn-fogalmát. Ez a tágítás azonban már nem a pszichológián, az emlékezet torzító működésén, hanem filozófián, teológián és mitológián alapul. Ezen a ponton legfőbb ideje eddigi rohanásunkban megállnunk, s közelebbről szemügyre vennünk egy költeményt, mert irodalomról madártávlatból beszélni, ennek nincs túl sok értelme. A művek elvárják tőlünk, hogy premier plánból vegyük őket szemügyre. A szóban forgó vers az Én nem tudtam című szonett, amely 1935 őszén született. Látszólag szerény külseje és higgadt hangvétele ellenére a költő egyik legfontosabb költeménye. Nem valamilyen konkrét bűnről tett vallomás, mint az eddig szemügyre vett költemények, hanem olyan, amelyben a költő a bűnhöz való viszonyát, annak átalakulását tudatosítja.
A vers első strófája különös dologgal szembesít: „Én ugy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást. / Utána nevettem is – mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!” Túlzás, hogy mindig úgy hallgatta volna a bűnről szóló tanítást, mint mesét. Az azonban igazolható, hogy költői pályájának volt egy viszonylag hosszan tartó szakasza, 1928-tól 1933-ig, amit ő maga úgy jellemzett: „Jóról és rosszról nem gondolkodom”, azaz amikor az erkölcsi szempontokat ki akarta szorítani gondolkodásából. Ezekben az években a bűn fogalmát nem tartotta relevánsnak az emberi viselkedés megítélése szempontjából. Az első strófa arra nézve is ad iránymutatást, hogy milyen meggondolásból iktatta ki a lelkiismeret-vizsgálatot. Annak az embernek a szemében, aki történelmi cselekedeteket akar végrehajtani, olyanokat, amelyek egy egész ország sorsát döntő mértékben befolyásolják, a cselekedetek erkölcsi megítélése, a mások sorsába történő hathatós negatív beavatkozás bűnné nyilvánítása a cselekvéstől való eltanácsolással, a tettek megakadályozásával egyértelmű: „Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!” Miféle cselekedetekről van szó? Forradalmi tettekről, amelyekben való részvételről egy egész nemzedék álmodozott az 1929–1933-as gazdasági világválság kezdetén. József Attila azokkal tartott, akik a kapitalizmus megdöntésén és szocialista társadalmi rendszer kialakításán fáradoztak. Vállalt amoralizmusát tehát a marxista ideológia támasztotta alá.
Még egy másik tanítással is számolnunk kell. Azzal, amely szerint az emberi lélek azért betegszik meg, a ma embere azért válik neurotikussá, mert a jelenlegi társadalmi és kulturális állapotok, az énünkre telepedő felettes én, a magunkba épített, magunkénak vállalt erkölcsi korlátok megakadályozzák önmagunk teljes kiélését, megvalósítását. Azaz a freudizmus, a mélylélektan első hatása József Attilára az erkölcsi szempontok elutasításával járt. Betegnek érezte magát, meg akart gyógyulni, ezért szabadulni akart az erkölcsi gátlásoktól, mindattól, amit Freud egyik munkája címével úgy nevez: „Rossz közérzet a kultúrában”. De van egy harmadik tanítás is, amely mesének nevezi a bűnről szóló tanítást: Nietzsche filozófiájáról van szó, amely – egyik filozófiai munkájának címével – túl akar lépni a jón és a rosszon. A keresztény erkölcs, amely bűntudatot nevelt belénk – mondja a német gondolkodó –, a gyengék védekezése az erősekkel szemben, a rabszolga-morál emancipációja. Az erősek, a nemesek, a nagyok szuverén módon cselekszenek, nincs szükségük erkölcsi tilalmakra, amelyek nem mások, mint pajzsok a gyengék, nemtelenek, közönséges emberek önvédelméhez. Erről beszél a vers első strófája, de ezt az állapotot múlt időben említi.
Arról a gyökeres fordulatról számol be ugyanis, amelynek során ennek a magatartásnak a vers énje hátat fordított. Mielőtt szemügyre vennénk a fordulat következményeit, érdemes megvizsgálnunk, miféle bűnről szóló tanításról, miféle meséről van szó az első strófában. Idő hiányában elhagyom a találgatást, s felhívom a figyelmet az első tercina egyik jelzős szerkezetére, az „eredendő gazság” szintagmára. A jelző az, ami útba igazít: eredendőnek azt a bűnt szokás nevezni, amelyet az Ószövetség szerint az első emberpár követett el azáltal, hogy a kígyó csábításának engedve, Isten tilalmát megszegve evett a jó és rossz tudás fájának gyümölcséből, s a halhatatlanná tevő almát is meg kívánta ízlelni. A jelzett szót: „gazság” bízvást tekinthetjük a bűn szó szinonimájának. Csakhogy az első strófában a költő nemcsak „meséről”, tehát a bűnbeesés mítoszáról, hanem a „bűnről szóló tanításról” beszél. Ez a tanítás meglehetősen későn alakult ki. Szent Pál rómaiakhoz írt apostoli levelében, majd még később, Szent Ágoston Vallomásaiban, a negyedik században fogalmazódott meg az eredendő bűn keresztény dogmája, amely szerint a bűnt Ádám és Éva követték el, s utódaik mindmáig bűnben születtek. Már csecsemőkorunkban is bűnösek vagyunk, anélkül hogy bűnt követtünk volna el. Az emberiséget az eredendő bűntől a második Ádám, Jézus Krisztus váltotta meg kereszthalála révén, elhozva ezzel a világba a bűnök bocsánatát.
Ezt az eredendő bűnt fedezi fel a vers második szakaszában a költő önnön szívében: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem”. Ezzel megérkeztem gondolatmenetemnek egyik fontos köztes állomásához, mellőzve az útközben felmerülő rendkívül érdekes részletkérdések egész tömegét. Itt nem bocsátkozhatunk bele annak a kérdésnek a vizsgálatába, milyen viszonyban volt a költő a vallásos hittel. Elegendő annyit mondani, hogy nem kell ahhoz feltétlenül hívőnek lenni, hogy az eredendő bűn fogalmát valaki komolyan vegye. E teória elfogadása fordulatot jelentett József Attila bűnfelfogásában. Ez a dogma ugyanis lehetővé teszi, hogy az alany anélkül is bűntudat terhe alatt éljen, hogy nem követ el bűnt. Az eredendő bűn feje tetejére állítja a bűntapasztalatot. A római jog szerint mindenki csak azért a bűnért tehető felelőssé, amelyet ténylegesen elkövetett, s csak abban a mértékben, amelyben felelős tettéért. Az eredendő bűn tétele viszont azt mondja ki, hogy nem azért vagyok bűnös, mert vétkeztem, hanem azért követek el bűnt, mert bűnös lény vagyok.
Mielőtt a költővel együtt levonnánk mindazokat a következtetéseket, amelyek ebből a megfordításból adódnak, még két hasonló koncepciót kell röviden szemügyre vennünk, mert József Attilának mindkettővel kapcsolata alakult ki. Az egyik az Ödipusz-komplexus. Freud Totem és tabu című könyvében kifejtette, hogy az emberiség ősi állapotában a fiúk fellázadtak a zsarnoki apa ellen és megölték őt. Mivel az ősapát nemcsak gyűlölték, de egyúttal szerették is, ezért lelkifurdalás támadt bennük tettük miatt és az elpusztított apát önnön tudatukba felettes énként, a lelkiismeret szavaként beépítették. Később ez a lelkiismeret akkor is megszólalt, ha a gyermekek nem fordultak ténylegesen apjuk ellen, hanem ez a gondolat csak megfordult a fejükben. Freud tehát egy olyan mítoszt fogalmazott meg, amely sokban emlékeztet az eredendő bűn teóriájára. Nevezzük ezt a bűntípust ősbűnnek, amely ugyanúgy működik, mint az eredendő bűn. Az egyén akkor is bűntudatot érez, ha semmilyen vétket nem követ el apja ellen. József Attila a freudi teória befolyása alatt számos alkalommal az Ödipusz-komplexust vette alapul önmaga megítélése során.
Csakhogy nehezen tudta magára alkalmazni ezt az ősbűn-teóriát, mivel édesapja végleg elhagyta családját, mielőtt ő betöltötte volna harmadik életévét. Személyesen nem ismerte őt, nem emlékezett rá. Nem alakulhatott ki benne konfliktus az apával. Ezért nyúlt az ősbűn egy harmadik típusához, amely szerint az Édenből való kiűzetés mítosza a megszületés tényét öltözteti mitologikus formába, az anyaméhből történt kilakoltatás tragédiáját meséli el. Egy kései prózai töredéke nagyon jól mutatja e harmadik ősbűn-modell érvényesülését: „32 évvel ezelőtt – a fegyintézet nyilvántartó könyvei szerint pontosan, 1905. április 11-én este 9 órakor – lázadás, kémkedés, rám bízott titkok elárulása, szeméremsértés, közveszélyes munkakerülés, állandó botrányokozás, beteges hazudozás miatt örökös dologházi fenyítésre ítéltek, kilenc hónapig tartó vizsgálati fogság után, elutasítva kegyelmi kérvényemet, átutaltak a javíthatatlan bűnözők világába. A nyomozás eredménytelenségét a hatósági közegek kínvallatási adataival palástolták s a kínvallatás, mondhatom, egy örökkévalóságig tartott. Hiába hangoztattam ártatlanságomat, a bíróság a nyomozati jelentést s a kikényszerített beismerő vallomást fogadta el az ítélet alapjául.” Ennyi a töredék, s az idővel való gazdálkodás kényszere miatt rögtön fel is tárom, hogy nem fogalmazódott volna meg Franz Kafka műveinek, elsősorban A per című regénynek az ismerete nélkül. Felhívom a figyelmet arra, hogy a bűnök, amellyel a töredék főszereplőjét vádolják és elmarasztalják, születése előtt lettek elkövetve. Ősbűnökről, eredendő bűnökről van szó, amelyek az emberi személyiség alapszerkezetébe vannak mintegy beépítve. A felsorolt bűnökért azt megelőzően kellett bűnhődnie az alanynak, mielőtt még ténylegesen elkövette volna őket.
És most lássuk azt a felszabadító hatást, amelyet az eredendő bűn, az Ödipusz-komplexus és a kafkai világlátással rokon születési történet gyakorolt József Attila bűnfelfogására. Először is rögzítsük le a klasszikus képletet, amelyre például a [Magad emésztő…] nyújt példát. Az alany elkövet egy tettet, amelyet a közmegegyezés bűnként könyvel el. Ezért a tettért bűnhődnie kell. Egy idő után, bármilyen megátalkodott a bűnt elkövető személy, lelkifurdalás ébred benne és megbánja az elkövetett vétket. Elszánja magát arra, hogy megköveti a megbántott embert. A megbánást megbocsátás, kölcsönös megbékélés követi. Az eredendő bűnben József Attila olyan ugrópontot fedezett föl, amelyen ettől a képlettől a legkülönbözőbb irányokban el lehet rugaszkodnia. Egy-egy ilyen elrugaszkodás egy-egy kései bűn-vers megszületéséhez vezetett.
1. Bűn van, de bűnös nincs. Ezzel a változattal találkozunk az Iszonyat című versben, amely azt meséli el, hogyan kínozza csecsemőkorú testvérét naphosszat egy hétéves lányka azzal, hogy a cuclit a gyerek szájába dugja, majd elvonja tőle az ételt. Ami történik, bűn a kiszolgáltatott csecsemő ellen, de a kislány erkölcsileg nem marasztalható el, nem minősíthető romlottnak. Viselkedésében egyedül az ember gyökeres rosszra való hajlama, azaz az eredendő bűn jut felszínre.
2. Bűnös van, de bűn nincs. Az előbbi esettel szemben, amely nem volt több, mint érdekes kísérlet, ez a változat sokkal termékenyebb és gyakoribb a kései költészetben. Ha az ember eredendően bűnös, akkor lehet bűntudata, rossz lelkiismerete anélkül, hogy ténylegesen elkövetett volna valamilyen bűnt. Ha tehát bűntudatom van, de nem tudom megmondani, miért, akkor – mivel a rossz lelkiismeret hátterében bűnnek kell lapulnia – elkezdhetem keresni a bűnömet. A bűnkeresés legismertebb verse A bűn című vers: „Zord bűnös vagyok (…) együgyű dolog”. A bűnnel nem illik játszani, de lehet. A vers ezt a csúfondáros játékot folytatja, mert a bűn keresése során nagyon sok groteszk ellentmondásra, paradoxonra rá lehet világítani. József Attila eme egyetlen csúfondáros, ironikus hangvételű bűn-verse természetesen nem születhetett volna meg Franz Kafka A per című regénye nélkül, amelynek főhőse, Josef K. nem ugyan önnön bűnösségét, hanem önnön ártatlanságát szeretné bizonyítani egy olyan bírósággal szemben, amely nem mondja meg neki, mivel vádolják.
3. Olyasmit minősítünk bűnnek, ami a közmegegyezés szerint nem tekinthető annak. Az ilyen irányú elhajlás a klasszikus képlettől leglátványosabban a Kései siratóban valósult meg. A halottsiratás paroxizmusában, szélsőséges lelkiállapotában a hátramaradott olyan dolgok miatt is szemrehányást tesz a halottnak, amitől lehiggadt állapotában visszariadna. A mama bűne gyermeke ellen a vers szerint az, hogy meghalt: „Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet. / Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán!” Aki kételkedett volna szavaimban, az idézetben hallhatta, hogy a mama halála és egy vitathatatlan bűn, a lopás között egyenlőség tétetett. Meghalni: bűn – mondja József Attila, márpedig a halál, hacsak nem öngyilkosság következménye, történik velünk, ki vagyunk neki szolgáltatva, nem róható föl bűnként. A Kései siratóban a bűn olyan területre van illetéktelenül kiterjesztve, amelyen talán még soha senki nem érvényesítette József Attila előtt. Ami azonban a hétköznapi életben képtelenség, az a költészetben mély igazsággá válhat.
Ugyanilyen illetéktelen kiterjesztéssel találkozunk az 1936 őszén írt Nagyon fáj szerelmi panaszában. Ahogy a Kései siratóban, úgy a Nagyon fájban is, a költő nem elkövetője, hanem áldozata egy ellene elkövetett bűnnek. Az utóbbi versben a szeretett nő bűne az, hogy nem szerette viszont a panaszkodó másikat: „És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától.” Milyen szavakat? Az élet törvényének szavait, amelyek kimondják, hogy „szeretni kell”. Hol válik a versben a szerelmi szemrehányás bűnné? A záró sorokban, amely jogi nyelven szólal meg. Kimondja a bűnös fölött az ítéletet, a verdiktet és a hozzá tartozó indoklást: „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kívül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket.” A menedék megtagadása az üldözött elől csakugyan súlyos bűn a kiszolgáltatott ember ellen. A parancs, hogy „szeretni kell”, nem vonható kétségbe. A probléma az alkalmazásban van. A másik embert megkérhetem, hogy szeressen, de nem parancsolhatom meg neki, ha erre nincs hajlandósága, hogy viszonozza érzéseimet. Ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a Kései sirató esetében: a hétköznapi életben képtelenség, amit József Attila elvár, a költészet világában megrendítő nagy mű ható eleme.
4. A bűnbánat hiábavaló, mert bűneinkre nincs bocsánat. Ez az egyik legmegrendítőbb élménye a kései József Attilának. Említettem, hogy az eredendő bűn dogmája szoros egységben van a krisztusi megváltás tanával. Az ima, a Credo, a Hiszekegy… is tartalmazza a hitvallást a bűnök bocsánatáról. József Attila embere ellenben megváltatlan marad. Hisz az eredendő bűnben, de nem hisz a megváltásban. „Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet” – jelenti ki Számvetés című versében. „Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam” – fogadkozik A bűn című vers végén. Leginkább szívbe markolóan talán a Mint gyermek című szonettben fogalmazza meg a megváltatlanság panaszát: „kuporogva csak várom a csodát, // hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben.” A legnagyobb vers azonban, amely a bűnök bocsánatának hiányából indul ki, az 1937 nyarán, nem sokkal öngyilkossága előtt írt Tudod, hogy nincs bocsánat című verse: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” Ez a vers nem fél levonni azokat a magatartás-követelményeket, amelyek a megváltatlanságnak ebből a szituációjából adódnak. Ezek a követelmények olykor ellentmondanak egymásnak, egy skála két végső pontja között ingadoznak. Az egyik véglet az a következtetés, amelyet a költő hamarosan ténylegesen megvalósított, az öngyilkosság: „Most hát a töltött fegyvert / szoritsd üres szivedhez”. De ez ekkor még csak az egyik lehetséges alternatíva, például a mellett a megoldás mellett, amely sokkal barátságosabban hangzik: „ne légy komisz magadhoz”. A magatartás-követelmények nagy része a hit és remény nélkül élni tudó felnőtt ember zordon maximája: „ne hódolj és ne hódíts, / ne csatlakozz a hadhoz. // Maradj fölöslegesnek, / a titkokat ne lesd meg.” A halál kihívásával ellentétes oldalon található másik véglet a szerelembe vetett bizalom, amelyet ekkor a költő számára Flóra testesített meg: „Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet, / hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned.”
Íme, József Attila kései bűn-költészetének csontváza. Ennél sokkal nagyobb a száma azoknak a daraboknak, amelyekben a bűn központi szerepet játszik, vagy amelyeknek legalábbis fontos összetevője a lelkiismeret-vizsgálat kérdése. Köztük olyan nagy versek is akadnak, mint a Talán eltűnök hirtelen, a Karóval jöttél, az Íme, hát megleltem hazámat. A bűn-problémának vannak olyan dimenziói, amelyek felfedezésére idő hiányában el sem indultunk, mint például az Isten hallgatását panaszló és büntetésért fohászkodó Bukj föl az árból vagy a megőrüléstől, az én-vesztéstől való rettegésnek hangot adó Ki-be ugrál. A kérdéskörnek számos csínja-bínja, kacskaringója van, amelyekre az adott körülmények között még csak nem is utalhattam. Be kell érnünk annyival, hogy a bűn-probléma mélyen áthatja, átitatja a kései József Attila költészetét, s költői világképének egyik lényegi összetevője. Bármerre indulnak el e korszak tanulmányozása során, bele fognak ütközni. Ezért a kérdés megértése, a rajta való töprengés egyaránt ajánlatos tanárnak, diáknak egyaránt.