NAPÚT 2010/3., 13–14. oldal
Tartalom
Szabó Roland
Képekbe zárkózik a semmi
Tverdota György
Zord bűnös vagyok, azt hiszem
Kövesdi Veronika
A téboly nyugalma
Szakad. Az elején még elszántnak tűnt, amolyan tántoríthatatlan harcosnak. Most már csak rutinból folytatja. A fáradt macskakövek között hömpölygő mocsokfolyó meleg tócsába gyűlik az utca alján. Ugyan… még egy özönvíz is kevés lenne.
Egy órája már kávéillatú cigarettafüstben pácolódnak a gondolataim. Szinte eggyé váltam a székkel, az asztallal, a fehér csészével. Számtalan hasonló kávéházi kompozíció ül körülöttem. Tízlábú, füstölgő, néma lények, olykor egymás szemébe nézve merednek maguk elé.
Az ajtó éles visszacsapódására senki sem mozdul. Belép egy kalap. Lassan követi a kabát, a cipő. Körbenéz. Kikerüli az esernyőtartót (alatta valóságos tenger gyűlt össze, a cipőtalpakról lehulló sárvitorlások örömére), határozottan elindul. Felém.
Nem köszön. Kihúzza a velem szemben lévő széket és leül. Leveszi a kalapját, letörli róla a méla vízcseppeket és az asztalra teszi. Összefonja karjait maga előtt, és az arcomba fúrja sovány tekintetét. Vár. Mégis mit kéne mondanom?
Mennyi ember, embertelenség… Jaj, néz körül, még most sem értenek!…
Valami lankadt félmosoly játszik az ajkán, és érezni kezdem a köztünk súlyosan heverő higgadt tébolyt.
Mondd, nekem is az lesz… az a vége? Néha csak bámulom az el-elfolyó vagonokat, és azt képzelem, hazavisznek. Aztán úgy ébredek, mint aki el sem aludt: itthon vagyok. Az őrület ugyanoda vezet? Mondd már! De ne a valódit.
Az ajkába harap. Mintha erővel akarna visszatartani valami mélyen, belülről kiszakadó üvöltést. Ökölbe szorítja hűvös, kék eres kezét. Mozdulatlanul toporzékol.
Szerettél valaha? Ha valakivel minden titkodat megosztod, az nem szerelem. Csak pszichoanalízis. Jaj, mégis kit kerestél? Találtad volna meg magadat inkább!
Bőg. Úgy, mint egy gyerek. Az asztalra borul, karjai közé temeti az arcát. Reszket az egész teste. Mintha egy szövetkabátnyi fájdalom ülne velem szemben.
Hiányzik, ugye? Még csak el sem búcsúzhattál. Nem hibáztál. Akkor minek vádolod magad? Olvastam minden tébolyult rohamod, verssorokra szaggatva. Belőlem szólsz, kiírsz mindent a lelkemből, és nekem már nincs mit elmondanom.
Fölegyenesedik és belebámul a lelkembe.
Te beteg vagy. Őrült. Mindketten tudjuk. És pont ez a lényeg, nem? A valami más. Véletlen volt? Teljesen mindegy. De várhattál volna még pár évet, hogy lásd: képes a világ a te sorsodnál szörnyűbbet is produkálni. Téged utcára rakott minden létező…
Nem tudom, hányadikat szívom, mióta itt van. Mélyet szívok, szétárad a nikotin a tüdőmben, lassan kifújom. Mondani akarok valamit, de csak most veszem észre, hogy nem mozdul az ajkam. De muszáj tudnom, muszáj válaszolnia. Csodálkozva néz rám.
Hazaértél a semmibe, Attila!?
Szárad. Minden újra poros és repedt lesz. A kosz nem tűnik el, csak máshol összpontosul. Egy szomjas fűszál rémülten esőcseppet keres a vastag ég alatt. Fáradt madárcsicsergés szökik be a résre nyitott ablakon. Nem lett sokkal, sokkal nehezebb a tavasz?