NAPÚT 2010/3., 10–13. oldal
Tartalom
Valachi Anna
Időutazás
Kövesdi Veronika
A téboly nyugalma
Szabó Roland
Képekbe zárkózik a semmi
József Attila művészetének egysíkú meghatározása – mint a klasszikus modern magyar irdalom csúcsteljesítménye – nem képezheti vita tárgyát ugyan, azonban nem ebben a kijelentésben érhetjük tetten s határozhatjuk meg igazán művészetét. Pályájának időbeli korszakolása szintúgy csupán rákényszerített táblázatízű sablonmegoldás, nem helytálló. Sokkal inkább azok a visszatérő pillanatok és pillanatképek körvonalazzák poétikáját, melyek az éppen aktuális válságának alapélményszerű művészi vetületei. Ez a képiség merőben újító és mindmáig meg nem haladott a magyar irodalomban, az a fajta teljesség iránti igény, mely minduntalan megpróbálja leleplezni a semmit, megpróbál túllépni azon. Ahhoz képest tudjuk meghatározni őt, hogy éppen mi generálja a semmibe menekülést, melyek azok a negatív mementók, melyek kikényszerítik belőle a zsenit. Tehát fellelhető egy olyan sajátos vonal, mely végigfut lírájának egészén, s összekapcsolja azt. József Attilának ilyetén szempontból nincsenek korszakai, ő maga a magyar irodalom nagy korszaka. S ilyetén szempontból nem létezhet „a mi József Attilánk” sem, hanem az én, a te meg az ő József Attilája van. Lehetetlen vállalkozás történeti ketrecekbe kényszeríteni azt, ami a semmit próbálja berángatni a realitásba, a megfoghatóságba zárni; a világegészhez képest értelmezni a lélek igencsak depresszív, kétségbeesett ürességét. Verseiben a lírai én minduntalan reflektál önmaga válságára, mely válságokat a létkérdés megválaszolhatatlansága és a nő generálnak, s egyúttal e kettő együttes megvalósulása teszi teljessé a pánikszerű létkiáltást.
József Attila még nyugalmában is üvölt, hiszen legnagyobb problémája, hogy a nőben nem találja a nőt – nem is azt keresi, csupán a támaszt. Azt a biztos pontot kutatja, s remegve próbálja megragadni, mely átbillenthetné őt a semmiből a valóba. Éppen ezért központi helyet foglal el kilengéseiben a Mama, ezt a valódi Mamát igyekszik megélni a nőkben, aktívan feltételezi bennük a gondoskodót. Azonban ez a keresés minduntalan a görcsös találni vágyás akadályába ütközik, s e negatív élmény kiteljesedése járul hozzá az igazi József Attila-élmény megéléséhez.
E sajátos világ másik meghatározó szegmense az életélményből bontakozik ki s húzódik végig a semmi vonalán. Nem az éppen aktuális negatív élettapasztalat, a folyamatos csalódás vetületei rajzolják a pesszimizmus képiségét, hanem éppen ezek állandósága ösztönzi s mintegy nyomatékosítva rezignálja e tapasztalatot.
József Attila verseiben kár keresni a klasszikus kategóriákat, ezek látszólagosak csupán. A szerelem nem szerelem itt, a tájleírás nem ábrázolás, s túllép a kifejezésen is, az Isten apa-képként való értelmezése zsákutca, sokkal inkább önmaga pozitív képe az, melyet a semmi állandó fölbukkanása kényszeredetten ellenpontoz. Itt, ebben a művészetben a sablonos témák szétesnek, összetörnek. Az ő művészete belenyugvás a végzetbe, kezdetben panaszolva, később a panaszt is megunva bezárkózik a semmibe.
Tisztaság, elmélyülés és döbbenet már a fiatalkori lírája is, a hiány legmélyebb élménye sejlik fel a tizenhét éves fiúnál, ki énjét egy vadalmafába ülteti. Ez a metaforikus alapmozzanat végigfut átlényegült taktusán, de metonímiaként az apa hiánya miatti szerepvállalás; s már ez előfutára annak a platformnak, melyen megéli a személyes lét kudarcát.
A lírai én léthelyzetének egyik legtisztább megnyilvánulása a se viszonyjelentés Tiszta szívvel versében, hol a tagadószó kilencszeri ismétlésével minduntalan igyekszik nyomatékosítani a világtól való megfosztottságát, azt a léthelyzetet, mely az univerzumból való kiszakadás állapotát tükrözi. Az egyre inkább szaporodó agresszív cselekvő igék – mint a betörök, ölök, felkötnek, elfödnek – disszonáns hangulatisága merőben rájátszik a tagadás minőségére, s így lesz teljes az élmény, a semmiérzés felforgató üvöltése.
József Attila költészetének súlypontja a Mama-élmény. A Mama a magyar irodalom legtöbbet emlegetett újdonsága, értelmezések sokasága született meg e vers kapcsán. Hogy mi adja mélypontját? Hogy miért lyukadunk ki folyton ennél a látszólag egyszerű retorikájú, de annál magasabb esztétikumot magába záró szépségnél? Ékes bizonyítéka ez a felnőtt én hiányának. József Attila sosem volt felnőtt. Nem tudott és nem is akart az lenni. Kényszeredetten visszazuhan a gyermekség világába. A vers ugyanakkor alátámasztja azt a nyilvánvaló tényt is, hogy a sebek föltépése löki őt a tökély felé. A nyugodtnak látszó leíró felütés a vád nyilvánvaló előkészítése, a lírai én észrevétlen felnőttségéből a gyermekségbe menekül, s itt panaszolja fel csalódását. Az anya némasága kimondatlan halálmetaforaként értelmeződik, s a lírai én e gyermeki minőségében találja meg az őszinte hangot, mely a megbánás retorikájában szintetizálódik s válik teljessé. A vers mélypontja a késő szóban keresendő, mely mintegy kiszólásként rádöbbenti az eddig eltitkolt felnőtt én meglétére, mely csak a Mama mellett találhatja meg nyugalmát.
Az Óda meglepő paradox világa, mely a nyár-csend kettősségén fut, felforgatja az irodalomban megszokott azonosításokat. A nyár nem metafora, hanem a szárazság metonímiája, az élettelen csendé – Szoktatom szívemet a csendhez. Mintegy önvallomásként értelmeződik a csendhez fűződő állandó József Attila-i alapélmény – Nem oly nehéz. A látszólag szerelmi költemény – látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet – kezdetben ügyesen rejti el a Mama-hiány gyötrő fájdalmát, majd amikor az üresség kikiált, nyilvánvaló a Mama – hogy szeretlek, te édes mostoha!; ezt felerősíti a Szeretlek, mint anyját a gyermek hasonlat. A vers csüggesztő disszonanciája ismét az üresség kategóriájánál lyukad ki, kétségbeesett kiáltások juttatják el a verset érzelmi csúcspontjára. Ez nem egy szerelmes vers. A létharc verse.
A Mama-élmény mélypontja Kozmutza Flóra. A hozzá írt Flóra-ciklus a magyar irodalom rendhagyó ékessége. Flóra egyszerre a Mama és a Nő. Talán ez az egyetlen pontja József Attila költészetének, hol képes kilengeni az anyakeresés depressziójából, s megjelenik a végső csalódás. A ciklusban immár teljesen felszámolódik a rátalálás reménye, Flóra az utolsó menedék a halál előtt. A Hexaméterek bravúros tavasz-metonímiája – Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már – allegóriaként értelmeződik tovább, azonban az és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem kijelentés ellenpontozza a tavasz létjogosultságát; ebből a pozícióból az első versszak tavaszképe ellentétben van a lírai én belsőjével, mely épp az éledésben haldoklik immár.
A Légy fegyelmezett! felütéssel nyitó Téli éjszaka még legkisebb szikrájában sem viseli magán a tájleíró versek metaforikus elmúlás jellegét. Ez a vers az életmű fordulópontjaként is értelmeződik, az univerzum korlátok közé kényszerítésének megnyilvánulása. A versen végighúzódó akarat az ürességet szeretné fegyelmezni. A Hallod-e, csont, a csöndet? metonímia a létből hazaballagó magányt szólítja, s mintegy ellentétbe állítja a csönd iszonyatos semmijellegével. Az Összekoccannak a molekulák a világ egysíkúságának metonímiája, a részecskék találkozásának apró és monoton zaja a csöndet erősíti s teszi elviselhetetlenné. Szokatlan perszonifikációk – mintha a szív örökről örökre állna; Üllőt csapott a tél; Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra; a csönd kihűl; a pusztaság fekete sóhaja lebben; a sarkon reszket egy zörgő kabát; rálép a lábára a tél – minduntalan kísérletek a semmi birtokba vételére; csöndes rezzenő zörgései az űrnek. A lírai én itt még rendet képes teremteni a rendezetlenségben.
A lassan tünődés pozíciójából beszélő én visszafordul a rendezetlenségbe, képtelen elvonatkoztatni önmaga és a világ kapcsolatának megfejthetetlenség-problémájától. Már-már idegesítő a semmi minduntalan jelenléte, vajon csal, becsap? Ha igen, azt mesterfokon. Kimondatlan megfogalmazódik a semmi létkérdése: mi a semmi? A világ az, avagy a lírai én önmaga? A csillagok bámulása – melyet nyomatékosít is: s nézik, nézik – József Attila meghaladhatatlan stilisztikai bravúrja, az a megszemélyesítés, mely az univerzum létének metaforája, ugyanakkor a semmiben tengődő elérhetetlen testek metonímiája. A világ a semmi!
A világüresség élménye erősödik fel a Vas-színű égboltban… páratlanul nyugodt képvilágában. Halott metonímiák hada sorakozik itt fel, melyet az élettelen epithetonok erősítenek fel: lakkos, hűvös, zajtalan, hangtalan, elillant – a lírai én a semmi ágán ülve kémleli a mesterséges és gépies világ korlátozó rendezetlenségét, s mint aki élő részese az univerzumnak, kilóg az élettelenségből, de nem panaszol, beletörődik önmaga válságába – Dehát kinek is szólanék – –. A versszakok végi gondolatjelek vizuálisan jelenítik meg a fekvést, a vízszintes tehetetlen pozíciót.
A Dunánál – közösség és egyén, történelmi meghatározottság – sokak által szeretettel boncolgatott problematikája mellett a vers nagysága talán nemcsak ebben lelendő; a lírai én helye az adott szituációban lehet itt a másik fő kérdés: A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Igen, az a dinnyehéj maga az én helye az univerzumban. Egy hasonlat, melyből kifejlődött az énpozíció metaforája. Végtelen víz, állandó körforgás, de a dinnyehéj csak jelentéktelennek tűnő mozzanata a végeláthatatlan körforgásnak.
Utolsó költeményeiben a megnyugvás az üvöltés retorikájához folyamodik. A Bukj föl az árból kétségbeesett kísérlet a leszámolásra a semmivel. Ellenpontozó retorikájában szemben áll egymással az Isten és a semmi. Magányának megszüntetésére tett utolsó kísérlete ez a csodás költemény, hol már a bűntelenség elvetése mellett a bűnös lélek válik számára megoldássá, hiszen az ártatlanság unalmas, bűnös akar lenni; foglalkozzanak vele. A vers súlypontja a negyedik versszak egyedül szava, mely szinte programszerűen megjelenik válságélményében, így itt is. Az emberarcú felszólítás a hiánnyal szembenéző lírai én metaforája. Önmagával néz farkasszemet!
József Attila líráját tehát időrendbe, sematikusan korszakokba kényszeríteni felesleges vállalkozás. Ez a költészet a magyar irodalomban páratlan egységet mutat. Az állandóan visszatérő űr, hiány, csend és semmi végigfuttatható az egész életművön. Megtalálja a semmit a Mamában, a nőkben megtalálja a Mamát, a semmi pedig minduntalan jelen van létkiáltásaiban is. A programszerűen megjelenő élettelen anyagi világ – vas, rozsda, elemi részecskék –, s az ahhoz kapcsolódó állandó színvilág – kék, ezüst, szürke – pszichológiailag és stilisztikailag is felerősítik a semmi megélését…