Napút Online | 2010/1., 115–118. oldal
Tartalom
Kovács Flóra
A mozgás és az (álom)tér
Koppány Zsolt
Mítoszok földjén
Időbalzsamos szonettek
Fecske Csaba: Visszalopott idő. Napkút Kiadó, Budapest, 2008. |
A kötet gondos válogatás és ügyes kezű szerkesztői munka összjátéka. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy az anyag tagolását a ciklusokba rendezés segíthette volna, hiszen ennek hiányában az olvasó kényszerül szubjektív szempontjai szerint egyfajta utólagos tematizációra. Igaz ugyan, hogy Bakos Katalin míves, meditatív rajzai, címek nélkül bár, de így is fejezetekre osztják a gyűjteményt, ám ez a felosztás nem követi a kötet rejtett áramaiból kiolvasható tagolást. A latens szándékokra is figyelmes szem előtt a kötet anyagának egymástól három jól elkülönülő tartománya bontakozik ki. A kötet kezdő harmadában egy virtuális első ciklus darabjaiként míves kivitelű, kultúrtörténeti ihletettségű emlékversek sorjáznak, a befejező harmadot szerelmes témájú, erotikus versek töltik ki, míg a kettő közti terjedelmesebb részt a témák szabadon választott színes, gazdag szonettvilága uralja.
Ha nem is a versek megírásának kronológiáját követve, de a kötet stílusosan egy, az idők kezdetére utaló teremtésverssel kezdődik. A vers klasszikusan míves kezdő sorait: „a még-nemlét hosszú álmából ébredt / érezte oldala sajog kicsit / riadtan ám bízón társára nézett / fürkészte mosoly-gyűrt vonásait // s ő aki szépült mása volt a társnak / visszanézett rá vágyón remegve / kínálkozott a nem sejtett tudásnak / a másikban önmagát kereste” az utolsó versszak mondatai filozofikus magasságokba emelik: „nem tudhatták mért rendeltettek ősül / mért kell szenvedni s ha végül bele- / halnak miért hát mégis hogy a nő szül” (Az első emberpár).
Fecske Csabáról szólván nem hagyhatjuk említés nélkül választott példaképe, Weöres Sándor költészetének a fecskei munkásságra gyakorolt hatását. A két líra közti eleven kapcsolatot többek között a tudatosság tartalmi szerepének és a formai játékosságnak egymásra ható kezelésében véljük felfedezni. Míg a mester a mimézis tudatosságából a játékosság oltárán áldoz, addig Fecske érezhetően inkább a játékosságot engedi áldozattá válni az emlékképekből építkező tudatosság oltárán. Fecske esetében észrevételünket látszik alátámasztani az anyagkezelésnek a kötet több darabján is fellelhető módja, ahol is a maradéktalan formai kiteljesedést tudatos tévesztések, „rontások” fogják vissza (pl.: Alávalóság).
Meggyőző, ahogy kezén minden élmény – az elszürkítő (Mutáló őszi nap), a fáradttá fojtó hétköznapoktól (Élek köztetek), az erotikán, a szerelmen át, a halhatatlanság érzetét idéző vágyig (Hiteles nyomat) – esztétikummá válik.
Az esztétikum, a verstechnika eszközeinek magabiztos kezelése révén Fecske a líraiság olyan szintjén definiálja újra a maga poétikai közegén átszűrt világot, amely így, ilyen újdonsággá átlényegített minőségében immár egy új valóságot képvisel. Ugyanakkor, ha törekvése eredményeit a kötet egészére tekintettel mérlegeljük, akkor azt látjuk, hogy a fecskei összegzés többnyire nem is a tudás, az ismeret kinyilatkoztatásának, mint inkább a tudáshoz vezető útnak, az eszmélkedés folyamatának a nyelve. A fecskei szövegalakításban ezért nagyobb szerep jut a nyelviség megközelítő, mint definiáló funkciójának. Mint látjuk tehát, a kötet szonettjeiben, ezekben a gyönyörködtető, mert magasrendű műalkotásokban az esztétikum által hitelesített módon teremtődik újjá a világ, s a maga lényegét hordozóan válik számunkra nemcsak közvetlenül, de a fecskei lírában fogant újszerűségének közvetítettsége által is gazdagabbá és átélhetővé. Hogy verseivel képes felidézni ezt az érzetet, az költészete értékének egyszerre bizonysága és garanciája.
A kötet szonettjeit az időmotívum rejtett és szerteágazó kapillárisai fűzik egybe.
Az idő lírájában egy olyan mitikus motívum, amely metaforikus, átlényegítő hatásánál fogva köti össze a jelent a messzi múltba vesző emlékterekkel, azokkal a rejtett világokkal, amelyek a múló idő ellenére is bennünk maradva kísérik tovább létünket, s adnak új és új értelmet az egymásra rakódó rétegeknek. Az időmotívum mesteri alkalmazása a fecskei líra egyik jellegadó erőssége. Mintha virtuóz prímásként improvizálna, az élet eme mitikus hangszeréből hol lemondó, nosztalgikus, hol reménykedő, magabízó hangokat csal elő. Sorai gyakran a lét érzelmi mikrokozmoszát idézik: az idő múlásán áttűnő beletörődést, de azt a halhatatlansággal kacérkodó elemi vágyat is, amit csak a visszalopott idő volna képes megadni számunkra.
A középső ciklus időmotívumot hordozó darabjait számba véve, ezekből találomra válogatva, egy látványos, a lét sajátos értelmezésének aurájába emelt csokor, avagy stílusosan szólva egy szonettkoszorú köthető. Tiszteletet ébreszt, ahogy a lét esztétikai funkciót is hordozó időmozzanata a fecskei lírában a szemünk láttára válik szonettjei gazdagságát megképző értékké. A fecskei verstechnika a poézis tárgyává tett idő sokértelmű, kaleidoszkópszerű megjelenítésére kiválóan alkalmas: így tárul fel előttünk a múló idő képzete: „örvénylő mélység titka vonz / idő csak és a mélybe ránt” (Teher), a mitikus idő képzete: „ami volt és van lesz de nem itt / túl idő és tér határán / újjászületve elrejtezik” (Elrejtezik), a helyettesítő idő példája: „akije volt szerető és barát / helyére önmaga türemkedik / s lesz majd az iramló időn a gát” (Vízjel), a vigaszként megismert idő: „elmédről mint gyertyáról a viasz / csorog lefelé az elhasznált idő / az utolsó cseppig a fény a vigasz” (Elhasznált idő), a csalódást keltő: „hogyan is játszhatnám ki az időt / ezt az örökké hűtlen szeretőt / hiába hittem benne becsapott” (Hűtlen szerető), a vesztést és a veszteséget szimbolizáló idő: „már több időm telik mint rendesen / nagyobb a vesztés mint a veszteség / mint mézről a darázs úgy illan el / többem vész mint amennyim volt elébb” (Több időm telik), a trükkjeivel kápráztató idő: „hely meglenni hol hozzá idő / tűnésnyi épp megszárítkozni csak / mutatja trükkjeit a lehető” (Hiteles nyomat), az önmagát céllá tevő idő: „időnk hagyott pár attribútumot / a volt van akkor is ha véget ért / ösvényekké lesznek a lábnyomok / élünk önmagáért az életért” (Elmúlt), s végül a reményt hordozó idő „erőszakot mi venne múltamon // telik el az idő ebből lehet / valami még sőt kell is hogy legyen / idő nem múlhat el csak úgy velem // veled jelölve tűntét hagy jelet / természetes idő csak a jelen / itt állok s kérdem van vagy csak lehet” (Van, vagy csak lehet?).
Ám az idő a versben nem csupán a fent idézett formákban, a nyelviség által önálló tulajdonságokra szert tevő módon jelenhet meg, hanem anonim, a szerzőt és az olvasót a jelen világából egy felidézett másik világ valóságába helyező módon is. Az idő ilyenkor e két világ viszonylatában jelenik meg, például úgy, hogy a költő a mából önmagát, rendszerint korábbi önmagaként, egy hajdani idő világába helyezve idézi meg, s így a megosztott időbe foglalt, kvázi megosztott személyiségként válik a nyelvi szerkezet anyagává. A jelenidejűségen kívül a vers esztétikai hatást keltő szerkezetévé válik ez a más, vagy új világként felidézett múltidejűség, amely az időbeliségnek ezen rétegezettségével nyit új, kiaknázható lehetőségeket az irodalmi nyelv alkalmazása számára. Ugyanakkor az alkotó az anonim idő kinyíló tereit egy harmonikus, egymásba játszó, általánosított élményvilággá képes összefogni.
Ahogy mindezt az Ezüst rét című versben is láthatjuk.
Itt a konkrét élménynek a vers egészében kibomló időhierarchiáját a szerző a vers első soraival szinte előre meghatározza: „mezők a hajdankori éden / öreg fűzek türelmes zöldje / egy szőke kisgyerek szemében / a látvány boldogan fut össze”. Mint látjuk, az első sorokban egymással kapcsolatban sem lévő, egymástól független emlékmozaikok sodródnak egymás mellé: „mezők”, „a hajdankori éden”, „öreg fűzek türelmes zöldje”, melyeket a harmadik sorban való megjelenésével az időmodulációk első rétegét megképző szubjektum, egy szőke kisfiú azáltal, hogy szemében a látvány boldogan fut össze, a kiépülő hierarchia rendjébe foglalja. A második versszakban a kép kiteljesedik: „kis titkaiba bonyolódva / fehér frufrus üszőt legeltet / kalanddal csábítja a Bódva / hol lányok mímelnek szerelmet // kéjesen nyög a víz alattuk”. Újabb emlékmozaikok képzik meg az idő hierarchiájának második rétegét, ahol az emlékező és az olvasó együtt élhetik meg az új emlékvilágként megidézett múlt kalandjait. Majd magában a harmadik versrészletben, amely esetünkben két csonka versszak, azaz az időváltozatok harmadik rétegében pedig már elkezd múlni az idő: „a nap megágyaz már az estnek / a búzaföldön át vonat fut // emlékül hagyva ott a füstjét / a bámészkodó kisgyereknek”. Hogy végül a szonett utolsó sorában a költő helytől és időtől eloldva a végtelenre, az öröklét idejére bízza emlékvízióját: „kit most bocsát el az ezüst rét”.
Itt említjük meg, hogy az egyik, ha nem a legszebb Fecske-vers, A korcsolyapálya – amely szabad versként és nem szonettformában megírt mű – egyes sorai érlelő(dő) előképeiként a későbbi remeklésnek, elszórva olvashatók itt e kötet lapjain. Pár példát említve csupán: „a búcsúkürté messzi valahol” (Kilőtt vad), „létem világosában állok itt” (Több időm telik) stb. Mindezt abbéli sejtésünket alátámasztandó idézzük, hogy a fecskei oeuvre legjobb teljesítményét végső fokon a formai kötöttségeket elhagyó módon futja be.
Néhány mondat erejéig, mert a fecskei színvonalú költészet erre is alkalmat nyújt, érdemes érintenünk a mai magyar líra egyik aktuális, a hagyományhoz való viszony kérdésegyütteseként felmerülő, s tartósnak mutatkozó dilemmáját. A diskurzus erőterében Fecske Csaba költészetét a lírai affinitás kontra posztmodern techné, valamint a poétikai innováció kontra kanonizált témavilág jelkoordinátái között, a líraiság iránti affinitás és a kanonizált témavilág befolyásoló kereszteződésében találjuk. Kérdés, hogy lírája számára ez a pozíció milyen lehetőségeket kínál/hagy a második modernség világtapasztalatának a reflexiójára? Itt és most csupán feltettük kérdéseinket. Választ a sokféleséget és nem a kizárólagosságot hordozó időtől várunk.
S végül két múlhatatlan szépségű szonettre hívjuk fel a kedves olvasó figyelmét, kérve, keressék a kötetet, a kötetben pedig az Ámor mostohái és a Kamaszok című verseket. Mert e két mű egy-egy modern, hogy ne mondjuk, örök élethelyzet megörökítéseként a mai magyar költészet egy-egy gyöngyszeme, s mert a közéletiséggel hitelesített modernségtől ódzkodó Fecske Csaba, talán alkatinak tudható hajlamai ellenére, a letisztult líraiság modern eszközeit idéző, itt olvasható soraival végül is korunk idejéhez, a modernitáshoz kötődik.
Bereti Gábor