Napút Online | 2010/1., 111–115. oldal
Tartalom
Antall István
Újságírás szinkronhangra
Bereti Gábor
Időbalzsamos szonettek
1 A gyöngyképződés kérdéséről bővebben: Cs. Gyímesi Éva, „Gyöngy és homok”, in uő., Honvágy a hazában, Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993. 19–111.
2 A hang metaforájával élve a végtelenség jelenik meg. A hang már emberi fül számára nem hallható egy adott távolság után, de él még, azaz a differenciált hangok kapcsolatba léphetnek. Egyed ezt a metaforát utalásszerűen emeli be.
3 E versnél a gyöngy-gyöngyszelence-gyöngyvirág szavak játékának és időhöz való viszonyításuknak, illetve az ezekhez kötődő messzebbre vivő, a fentieket kiegészítő és a gyöngyképződés problematikájához szorosabban kapcsolódó interpretációnak ugyancsak van létjogosultsága. Az elmúlt idő olyan értelmezése mutatkozik itt meg, amely a múltat mint már kitermelt gyöngyöt fogadja el, azaz a múlt értékként tételeződik. „Nemcsak téged keresünk, / ötven éved merre tartod, / mázas korsó, vén gerenda, / tölgyfaláda, gyöngyszelence – / eltűnt időd merre? // (Eltűnt időm gyöngyvirág / fatáblára festve” (Vendégség, 101)
4 Az ablaknál és az ajtónál a küszöböt a keret képviseli.
5 A tükörkép nem mutathat tökéletes hasonlóságot a tükrözöttel.
6 Vö.: Közben című vers (59. o.)
7 Erről bővebben Foucault, Michel, Histoire de la séxualité, I, II, III., Paris, Gallimard, 1976, 1984, 1984.
A mozgás és az (álom)tér
„Álom, álom, édes álom…”
Vörösmarty Mihály: Helvila halálán
„Álom, álom, édes álom…”
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Egyed Emese: Szabadító versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009. |
Egyed az irodalomtörténet és a folklór hagyományát követve (amely két hagyomány nem választható el egymástól) a mozgás térbeli aspektusát a szél, a tenger, a madár (kiemelten a fecske) motívumaival vezeti be. A térbeliség ezen aspektusához természetszerűleg az úton levés és a meg-megállás párosul. E poétikában nem az említett utazás és a „pihenés” beemelése a meghatározó, hanem sokkal inkább a motívum továbbszövése. A szövés mint magára az írásra való utalás a madármotívumhoz társítva meg is jelenik a kötetben, ám itt a „szakadás” – mely a cérnaszál szakadásával válik érzékelhetővé – a madármotívum viszonylatában a pihenést sejtetve a tragikumot hordozza.
„lássák az öltést, irányát, hogy lássam,
madarat lássak elszakadt fonálban
[…]
(Tegnap szakadás történt a világban,
Elszörnyedtem, és rímben kiabáltam.)” (Öltések, 5)
A továbbiakban a szakadásnak, vagyis a pihenésnek a tragikumát humorral ellensúlyozza a madárkép macskaképpel való felváltása (Intermezzo, 38). A tragikumot csak időlegesen tompíthatja ez utóbbi kép, ugyanis az író individuumnak valamiféle felsőbb hatalmat követő „szövése” vissza-visszatér. Az Öltésekben a követéshez még nem kapcsolódik a kényszerítés aktusa. A Mintha históriá…-ban viszont, ha nem is a követés, de a hatalmasabbal, a más jellegűvel való összemérés már helyet kap. E más jellegűnek még az árnyékával való összehasonlítás is az emberi alulmaradásával jár. Egyed poétikájának egyik meghatározó momentuma az, hogy ez értelmeződhet akár egy olyan folyamatként is, amely nem a vesztést, hanem a belenyugvást hangsúlyozza.
„(Mérd árnyékodat öles juharághoz,
csipkézett kerékvető kőhöz: megérkeztél)” (Mintha história…, 20)
„Vezette kezünket is: faragott,
formázott a kezünkkel” (Töredékek, 28)
Amikor a kötet a mozgásproblematika egyik alapmotívumát, a szelet beemelve mutat rá a követés már erőszakkal elért típusára, a fentinél sokkal árnyaltabb összefüggéshálót teremt. Kiemeli mind a kényszerítést, mind a javakkal való elcsábítást, mind a lehetőséget egy, a megszabottól eltérő költészet létrehozására. E költészet publikum előtti megnyilvánulását úgy lehet elérni, ha a rákényszerített elzártságot megszüntetjük.
„ívelt, parányi hidakon táncol a szél gúzsba kötötten.
Arany kendővel szeme is bekötve!
Ezüst villanás könnyű saruján.
Végtelen mesék szétfoszló világa
pántos-csatos ládák sorába zárva.” (Tovább, 117)
Az elzárt líra itt nem egy olyan új költészet, amely eredetiségét a tisztasághoz köti, hanem egy olyan költészet, amely a már korábban létezővel való keveredést, az intertextusokkal való telítettséget célozza meg. A gyöngyfűzéshez társuló nehézségek az intertextuális játékra utalnak. A gyöngy már létrejött,1 de elgurult,2 nem lehet felfűzni egy újabb szálra a többi különböző, más vagy ugyanazon eredettel rendelkező gyöngy mellé (Nyírfa kérgére, 126). A gyöngyszelence a Vendégségben3 nincs zárva, azaz a fűzésre való remény még él. Kérdéses, hogy újabb gyöngyök kerülnek-e a szelencébe.
Az ablak, ajtó nyitottságának hangsúlyozása, a küszöb és a köd jelenléte a kötetben az intertextusokra való célzás játékaként tűnik fel az álom tényének kiemelése mellett. Ez a nyitottság – csakúgy, mint a szelencéé – lehetővé teszi a kinti, a túli, a külső elem keveredését, érintkezését a bentivel. A kinti az ablak kapcsán a „múlhatatlan” (Vale, 39) is lehet, így a „végtelen mesék szétfoszló világa” (117) viszonylatában elmondottak már megelőzően ugyancsak aktualizálódnak. A kötet a kint és a bent kérdéskörét applikálva a Vale című versben még egy fordulatot alkalmaz. A kint a Fellegvár esetében mintha a múlhatatlanság lenne, míg a tavasznál, a fűnél, a lombnál, az üzenetet vivő pintynél és a felhőnél a láthatatlan. A szerző az elrejtést emeli be, amely pedig a kötet egészében a lombok, az ösvények, illetve az álom révén hangsúlyos.
Az utóbbi kapcsán4 létezik egy küszöb, amely két teret, az álomnak és a valóságnak a terét választja szét. A kötet pont e terek izolálásának lehetőségét akarja elkendőzni egyfelől azáltal, hogy a valóság elemeinek álomban való megjelenését sugalmazza, másfelől pedig úgy, hogy az álom terén belül létrehoz egy második teret, amely az álomban lévő álomé, amely térben el lehet rejteni a féltettet. A két álomtér egymásba ékelődését meg kell őrizni. Meg kell óvni e két tér egységét attól a brutális aktustól, amely ezek szétválasztását célozza meg, hiszen ha a szétválasztás sikeres, akkor a féltettet felfedezik. Még az álomban is a féltés tematizálódik.
„álmok féltve őrzött álma vagy te” (Gyűrűk a vízen, 85)
„Köpenye lebben, ajka villan.
Pendül a penge álmainkban.” (Köpenye lebben…, 121)
Az álom az említett rétegzettség következtében az egymásra/ba hajtás tényét mutatja. A behajtott, azaz az álomban lévő felfogható az én kívülijének, amely a verset hozta, amely utóbbi pedig nem-versként definiálódik. A vers nem vers, azaz a verstől különböző, a vers kívülije, a vers tükörképe.5 Ez a nem vers társul az álommal.
„Nem vers, csak amit szél hozott,
álom sodort, idegen álom,
tó tükrözött, szép hallgatás
hozott felszínre,
kő, homok,
elsüllyedt szóból üzenet.
[…]
Csak arc
az arc helyett,
csak hang az elhangzó helyett” (Nem vers …, 134)
Az én és kívülije egymás viszonylatában a másik elfedését valósítják meg, vagyis az én a kívüli álarca, míg a kívüli az én álarca önnön környezetében. A kívüli az, ami a fejtegetés értelmében a vershez kapcsolódik, és a kívüli az, ami az ént rejti el, azaz az én álarca. Az eltűnt város a kissé játékos versindítás után erre hívja fel a figyelmet. A köpeny szintén az eltakarást, az elfedést mutatja. Egyed a köpennyel a költészetnek az istenihez, illetve a sátánihoz, így a bukott angyalokhoz való kötődését, valójában a költészet köztes létét emeli ki. A költészetet ezáltal a meghatározhatatlan szférájába helyezi, amelyet nemcsak azért nem lehet egyértelműen definiálni, mert az ellentétes, de mégis egymást feltételező és egymásba szövődő jegyek a tiszta és nyilvánvaló elválasztást, azaz a kétséget kizáró értelmezést nem teszik lehetővé, hanem azért is, mert magára a szemre valamiféle fátyol vagy köd nehezedett. A (Nem úgy van az…) ezt a kétértelműséget és a „homály” meglétét foglalja össze. E vers mintha mégis az ördögi pólus felé tolná el a költészetet, míg a Sibi canit?-ban pedig az „Úr árnyéká”-nak említésével az isteni tekintet terhe emelődik ki. Az árnyék természetszerűleg védelmet is jelenthet úgy, mint az álom esetében, ahol a feltűnő mese a kinti, az álom világán kívüli léttől való védelmet nyújt furcsamód akkor, amikor egy kinti, a valós világban lévő mondja a mesét, vagy legalábbis ezt próbálja meg sugallni az Álomlét – jóllehet a fentiek után nyilvánvaló, hogy a kinti nem létezik. A kívüli létezik csak, amely pedig az én viszonylatában fogható fel. Egyed ezzel egy kört írt le.
A köd az intertextualitásra, a rájátszásokra utalás játékaként a szövegek keveredését és az izolálás lehetetlenségét hangsúlyozza.6 E játék az időbeli mozgást szintúgy aktualizálja, hiszen Egyed poétikájának egyik legmarkánsabb jegye az, hogy különböző korok irodalmának elemei kapcsolódnak egymáshoz, és beépülnek a szövegbe a szétválaszthatatlanság érzetét keltve. A szövegek továbbélése ilyeténképpen is biztosítva van.
A továbbélés lehetősége a Szabadító versekben a szexualitáshoz kötődik, hiszen az utódnemzés során az egyén – elismervén önnön halálát és szembesülve vele – az utód általi továbbélését biztosítja. Az egyén a halál ellen küzd önnön halálát elfogadva s a szexualitás által teremtve meg a láncolatot, amely végeredményben az egyénnek a halhatatlanságát garantálja.7
„ölel lelked, tested.” (Benned látván…, 112)
A kövek jelenléte és a kövekbe vésés szintén a továbbélésre és az emlékek megtartására tett kísérletként tartható számon, ellentétpárja pedig az olvadással, a szélbe szórással mutatkozik meg.
Egyed Emese Szabadító versek című kötete úgy rajzolja meg tehát a mozgás legapróbb részleteit, hogy közben az intertextualitás mibenlétét is az olvasó elé tárja. E könyv egy álcázást valósít meg, a befogadó feladata az öltések felfedése, amely során a kötet értékei elé tárulhatnak.
Kovács Flóra