Napút Online | 2010/1., 109–111. oldal

Tartalom

Vincze Ferenc
A globális provincia

Kovács Flóra
A mozgás és az (álom)tér

Újságírás szinkronhangra

Nyakas Szilárd nyelvtudása a Magyar szövegben

Nyakas Szilárd: Magyar szöveg – Közélet és kommunikáció. Mundus Kiadó, Budapest, 2008.

    Azt a nyelvet írja, amelyiket beszéli. És nem a köznapi felületesség, a nyelvi lazaság, a közönségesség, a digitális hozzáférhetőség által még inkább föllazult stílus, nem a modern kori számítógépes blogvilág gesztusával teszi, hanem rendhagyó módon a magyar újságírás Nyugat-os irodalmi hagyományainak korszerű továbbviteleként. Nyakas Szilárd még azt az iskolát járta, amely világnézeti célokra való tekintet nélkül a klasszikus tájékozottságot, az idegen nyelv ismeretét, a mobilizálható memoritereket és az önálló gondolkodás filozofikus igényességét követelte és művelte. Nyakasnak mégsem volt soha köze az okoskodó sznobériához, mert élményei és érzékenysége, a személyiségében rejlő örök elemzőkészség (amelyből a kamaszkorból átmentett önértelmezés igénye sem hiányzott) nem engedték kioktatóvá, nagyképűvé tenni szerzett tudásának mikrofon előtt vagy írásban való megformálását.
    Rádiósként a beszélt nyelv átgondoltságával, a megszólítottakat mindig kissé távolságtartó tisztelettel kezelő, ennek ellenére közvetlen, bensőséges és a személyiség vonzó vonásait fölmutatni képes riporterként, szerkesztőként, műsorvezetőként tűnt fel. A rádiós publicisztika hagyományaiból a színességre törekvő, a szellemi izgalmat, az eredetiséget az írás feltételeként és okaként megélő mentalitást hozta, de találkozott mindez a már emlegetett iskolázottság rétori tanultságával, azzal a fanyar humorral, amely a közéleti jelenségeket, a politikai abszurditásokat akár, mindig a maguk helyén tudta kezelni. Nyakas Szilárd egész rádiós pályafutása, a mikrofontól való évtizedes eltiltása, s visszatérése (de örökre elmaradt rehabilitálása) után a magyar színházi élethez való kötődése a játékosság ironikus, de drámai beleélő képességét is megadta neki. Ezt élvezhették hallgatói szerkesztett riportműsoraiban, beszélgetéseiben, rádiós jegyzeteiben, és ezt a mentalitást kapták meg az egyik meghatározó magyar elektronikus hírportál, a Gondola publicisztikai sorozatában, amely kötetté rendezve, az eredeti rovat emlékét megőrizve, Magyar szöveg címen lett könyvvé a Mundus Könyvkiadó jóvoltából.
    Minden benne van ebben a gyűjteményben, ami az elmúlt fél évszázadban történt velünk. Szinte szemérmes utalásaival Nyakas Szilárd személyes sorsa is, a besúgó jelentésekből kirajzolódó, képzőművészeti dokumentumok közé került eltávolítása a Magyar Rádióból, a Galántai-féle kápolnagaléria és műterem kiállítássorozatának provokatív behálózása és szétverése, ahol Nyakas Szilárd élő mikrofonnal volt jelen, amíg készülékét és őt el nem hallgattatták. Mert lehetett az akkori Magyarországon is besúgónak lenni (de nem volt kötelező), és lehetett ellenállóvá lenni úgy, hogy az ember mindössze csak jó meggyőződése szerint, ártatlan jóhiszeműséggel gyakorolta volna polgári foglalkozását, tette volna a dolgát. Aki azt hiszi, hogy Nyakas Szilárd ezek után pálcát tör a gyengének mutatkozó egykori kor- és pályatárs fölött, az igazak szerepét magára öltve ítélkezik, vagy az önsajnálat felől, a perifériára szorultság elveszett lehetőségeit, önnön eltékozolt éveit siratja, az téved. Nyakas abban is nyakas, hogy van képessége azt a társadalmi helyzetet, azt a pillanatot a nagy egész felől közelíteni, önnön sorsát is egy nagy tabló összetett színvilágában egyetlen hirtelen ecsetvonásként láttatni. Személyes sorsa csak annyiban jelenik meg, csak annyiban érdekes, amennyiben a nagy egészhez hozzátesz valamit. Ugyanilyen tartózkodó Antall Józsefhez, a rendszerváltást követő első felelős miniszterelnökhöz való személyes emlékeinek idézésekor, a társadalmi átalakulások elején elhulló, nagy tehetségű Csengey Dénes elgondolásait felmutatva, vagy éppen (többször is e kötet sorozatában) az 1956-os eseményekhez való közelítésünk változataiba belegondolva. A kóstoló végén említem a címadó írást, amely a félrefordítások, a rosszul szinkronizált magyar filmek (és a nyelvtudatlanságot konzerváló magyarítások) igénytelensége mögé egy kijátszható, becsapható társadalom képét vetíti. Árnyjátékot, melynek sötét alakjai, oktalan szereplői mi vagyunk.
    Nyakas Szilárd erénye és írásművészetének legnagyobb kihívása is, hogy föltételezi olvasóinak műveltségét, legalábbis bízik abban, hogy utalásival, idézeteivel, kulturális élményekre támaszkodó megszólalásaival fölkeltheti azt az igényt, hogy a befogadás következményeként lapozni kezdjen a fogyasztó, keresgélni kezdjen e köteten kívüli emlékei és élményei között. Ezt az újságírói elszántságot odáig meri fokozni, hogy mintegy az ókor versben megszólaló közéleti szereplőinek tunikájába bújik, klasszikus verslábakra áll és esetenként nagyon is ismerős formákba (magyar vagy világirodalmi remekművek, költemények parafrázisaiba) csomagolja üzenetét. A játék halálosan komoly, mert elég egy félrebiccent mondat, egy ügyetlen rím, és riasztó arcával mutathatná magát a dilettantizmus. Ám aki nagy játékos, annak bírnia kell formaérzékkel, azon túl pedig szuflával, fricskával, a groteszkbe hajló grimasszal, iróniával és öniróniával is akár. És itt fedhetjük föl leginkább ennek a gondolkodásformának a gazdag hátterét. A publicisztika egyhangúságának, hamisságának idején, sokhúrú hangszeren játszik a mester. Nevezetesen nem egyszerűen a műfajtalan, sehová be nem sorolható (mert didaktikus és együgyű) „jegyzetírást” gyakorolja, hanem ha kell, esszéisztikus, ha kell, tárcát ír, tárcanovellát álmodik, a glossza élesebb motívumait használja, ha úgy adódik, a pamflet plakátszerű harsánysága sem idegen tőle. Versezeteivel pedig feltámasztja a korai reformkor aforisztikus szerzőinek költői hagyományát, egy, a műveltségre némi gyanakvással tekintő korban, az értékekkel provokálva a talmit.
    S ha már írásunk elején a Nyugat-os örökséget emlegettük, annyit le kell szögeznünk, hogy a Nyugat magyar újságírásra való hatásának erejét éppen az adta, hogy szerzői nem feltétlen a folyóirat hasábjain élték ki közvetlen közéleti megszólalásaik kényszerét. Oda a szellem- és irodalomtörténet fontos folyamatainak elemzését bízták. Viszont ők inkább más, nagyobb lapoknál voltak „megélhetési újságírók”. Persze ha a napi penzum lekörmölését éppen egy Ady Endre, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Hunyady Sándor, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály vállalta, az azért okot adhatott arra, hogy az olvasmány tartalmi és formai minőségében máig is megbízzunk.
    Minden aránytévesztés nélkül itt van Nyakas Szilárd újságírói megszólalásainak morális tartaléka is. A szerzőnek nem kell függetlenségét bizonygatnia, mert az minden sorából kitűnik, hogy világnézete van, ráadásul filozofikus megalapozottságú. Ő tehát nem elgondolásoktól, ideáktól mentes, hanem ezeket az eszméket, nézeteket, elveket elfogulatlanul kezelni képes önálló gondolkodó. Nem a hideg ráció működik itt, hanem az életteli élmény, ami egyrészt az idő előtti öregedéstől óvja meg a pillanatnak szánt mondandót, másrészt a szükségszerű és esetleges tévedések, hibás következtetések botlását éppen az igényesség, az alaposság és a műveltség ellenpontozza, ha úgy tetszik, az írásművészet teszi a mindenkori üzenetet maradandóvá.

Antall István

A lap tetejére