NAPÚT 2009/10., 140–141. oldal
Tartalom
Knézy Judit
etnográfus
Abádi Nagy Zoltán
irodalomtörténész
Szilárdi Béla
festő-, fotóművész, grafikus (Budapest, 1940. november 12.)
Lehettem vagy negyvenéves, amikor Udo Jürgens világgá kürtölte: Mit 66 Jahren, da fängt das Leben an. Természetesen már akkor tudtam, hogy badarság az, amit a slágerénekes szajkóz. Nem hatvanhat éves korában kezd el az ember élni. Tehát, akkor mikor is? Amikor megszületik? Amikor léte valósággá válik? Akkor viszont mi az, hogy én harmincévesen új hazában új életet kezdtem? Érvényes vagy nem? Fölülírja az előző harmincat? Egybeszámolható vele? Mi több, egy évtizede már ismét itt vagyok. A régi honban.
Nem tudom, nem is akarom eldönteni, melyiket valljam magaménak, mert mindkettőt vállalom, és mindkettő magáénak mondhat engem. Zenei múltam mindenképpen Magyarországhoz köt (máig kapom a péterfilléreket a rádiótól, azaz: az Artisjustól egykori számaim után), képzőművészeti újjászületésem viszont a Német Szövetségi Köztársaságban történt. Talán a fotográfia köthetné össze a két világot: itthon is fotóztam, kiállítottam, ott is folytattam egy ideig, jeles orgánumokban publikáltam.
A képzőművészet azonban elbűvölt, kisajátított, maga alá gyűrt. Németország a hatvanas évek óta átvette a vezető szerepet a modern festészetben, plasztikában. A legélénkebb, legkorszerűbb közegben mozoghattam. Munkásságom, kiállításaim ennek mércéjével méretett meg, ott nyerte el dimenzióit. (Legutóbb az augsburgi Városi Múzeumban.) Beuys hatása ott közvetlen volt, nem kellett áttételekből kibogoznom fölszabadító szellemiségét. Itthon az időtájban csak kevesen figyeltek rá. Egy sorozattal adóztam emlékének. Olyanok figyeltek jelentkezéseimre, akik – úgyszólván – az egész nemzetközi képzőművészeti életre rálátással bírtak (Lothar Romain, Laszlo Glozer). 1985-ben a Bajor Képzőművészeti Szövetség (Bundesverband Bildender Künstler) felvett tagjai sorába, majd két évvel később a MAOE is.
Váratlan ötlettel 1993-ban házat vásároltunk feleségemmel a Vas megyei Gutaházán. Eleinte gyakorta visszatértünk müncheni lakásunkba, ám az egyre komfortosabb Gutaháza (műterem) mind otthonosabbnak tetszett. Kiváltképpen azután, hogy a megye legjelentősebb kiállítási fórumai (a szombathelyi képtár, a sárvári Galéria Arcis) fogadták bemutatkozásaimat. Szóval: a vérkeringés. Ösztönző volt, nem maradt visszhang nélkül. Mivel közel a határ, viszonylag szoros kapcsolatot lehetett/lehet tartani osztrák, szlovén kollégákkal; a folyamatosság pedig munkára, továbbgondolásra kötelez.
Az itteni miliő, a művész barátok (közvetlen környezetemben nemcsak festők, iparművészek, de zeneszerző, zenész, író, filmes is föl-fölbukkan, netán közös akciókban működünk együtt) kínálta szellemiség kalandokra csábít újabb és újabb területekre: írtam drámát (be is mutatták), csináltam „Nietzsche”-filmforgatókönyvet (producer megvette), készül önéletírásom (nyomtatását kiadó gondozza). A kiállítások pedig szinte folytonosak – már a fővárosban is (Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, Synergon Kortárs Galéria, Tölgyfa Galéria, B55 Kortárs Galéria, Galéria IX).
Mind jobban izgat, érdekel a nemzettudat, az identifikáció kérdése; kivált abból a szemszögből, miként lehet egymásra találni az együttélésre szánt népeknek, hogyan lehet kikerülni a sovinizmus és egyéb téveszmék csapdáit. Megismertem, megéltem két nációt, azt hiszem, pontosabban érzékelem a neuralgikus pontokat és talán a csapdák átlépésének lehetőségeit is.
Vajon utópia-e, hogy egyszer olyan társadalmakban élhetünk, amelyek jól megvannak ellenségkép nélkül?
Keresem a választ: hogyan.
Vajon a globalizáció ebből a szempontból átok vagy szerencse?
Nyugtalanító kérdések egy ilyesféle nyugtalan alkatnak, mint jómagam.
Valószínűleg föl kell tennem magamnak is a kérdést, hogy hetvenesztendősen érdemes-e efféléken töprengenem, de mert töprengek, hát a válasz alighanem csak igen lehet.
Ezek az én hetvenkedéseim…
