NAPÚT 2009/10., 141–145. oldal
Tartalom
Szilárdi Béla
festő-, fotóművész, grafikus
Sütő Éva
formatervező iparművész
Abádi Nagy Zoltán
irodalomtörténész (Abádszalók, 1940. november 16.)
Legyen pályaszendvics: pályám egyneműbb „szeletei” (a hátteret adó indulás és a pályafilozófia) közé rétegzett ténysalátával.
I. Alapszelet: az indulás determinációi
A név megkülönböztetéséhez önként adta magát a kezdő „filosz”-nak az 1960-as évek második felében az „Abádi”, hiszen Abádon születtem (1940). Ma már tudom, hogy ennél sokkal többet köszönhetek Abádszalóknak. Nem akárkik ősi földje (az Aba nemzetség és a besenyő Tonuzoba), nem akárkik egykori birtoka (pl. Orczy Lőrinc). Az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv nyomdászának (a protestáns prédikátor Abádi Benedeknek) az Árpád pajzsra emeltetése hírneves festőjének (Kovács Mihálynak), egy tragikus sorsú nyugatos költőnek (Havas Gyulának) és a Hajtűkanyar írójának (Ember Máriának) szülőfaluja (ma már város). Főleg pedig kemény küzdőszellemű nép, mely konok azonosságtudattal nézett kifelé a világra a Közép-Tisza bal partjáról, a vele határos Nagykunság mögül. Szerette a világot, de mindig volt hova visszazárnia magát előle. Értelmes, megtartó közösség, mely, ha tehette, a legnehezebb időkben is aktívan óvta értelmiségét.
Nagy tisztelettel őrizte apai nagyapám, a „rektor úr” (Nagy László) emlékét is, aki huszonhárom évig igazgató kántortanítója volt, nemzedékek sorából „faragott embert”, ahogy akkor mondták (és aki egyszer, eszeveszett fájdalmában, vadászpuskával lövöldözött az Istenre az égben, amikor sorozatban veszítette el felnőtt és újszülött gyermekeit); meg hivatalosan elesettnek nyilvánított főmolnár anyai nagyapám (Polyák Bálint) emlékét, aki a nagy háború utáni sokéves orosz hadifogságból szabadulva, fogolyként keservesen keresett pénzen, több földijét is kiváltotta és hazahozta.
Közvetlenül előttem példát adó, derékba tört sorsú nemzedék járt (szüleimé), melyet „telibe kapott” a „haladás”-nak hazudott kelet-európai hátraarc, és amely nemzedék kifelé ment az életből, mire oszlani kezdett a politikai sötétség. A pedagógusdinasztiából kiütő, agrárvégzettségű apám (Nagy Zoltán) vállalta az állástalanságot jelentő „rendszer ellensége” bélyeget, mert nem akarta, hogy ideológiai gerinctelenség vessen árnyékot utódaira. (Piros virágot nem viszünk a sírjára. Megtiltotta.) Hatalmas olvasottságú anyám (Polyák Irén) a legreménytelenebb években is Dickenst, Mark Twaint, Mikszáthot szerzett valahonnan a karácsonyfa alá. Kapálás, aratás közben Gárdonyi-regényeket mesélt nekünk.
Az első kisgyerekkori emlékek nagytörténelmiek: kötelezően ebédeltetett németek, majd a gangon nyüzsgő oroszok, meg a kert földjébe ásott bunker nyirkos falán lógó ökölnyi békák és a halálra rémült kistestvér (Gabriella) üvöltő sírása emiatt. A nagygyerekkori meghatározó élmény: földtúró, sárdagasztó, zsíros kenyéren tengődve végzett, megfeszített fizikai munka, kilátástalanság, fenyegetettség és teljes legázoltság; ehhez a paranoid politika öntömjénező, falut szétvető megafonos harsogása (a Rákosi-korszak). Mégis, szívós kapaszkodás a normálisabb, a nemesebb felé: a családi asztal körüli, lelkileg-szellemileg magasfeszültségű, nagy beszélgetések; zenetanulás (hegedű); nagy olvasások – sokszor hangosan is, folytatásokban, apámnak a szekér tetején, a határba kifelé és onnan hazafelé hat-hat kilométert zötyögve a két lóval (melyeket hajtani kellett, de etetni őket nem volt miből).
Többnyire kiváló tanítók és tanárok (amilyen Hunya Mária és Nagy Zoltán voltak – utóbbi apám unokatestvére), de az akkori igazgató politikai kénye-kedve úgy diktálta, hogy „a rendszer ellenségé”-nek fia ne tanuljon tovább (kis híján villanyszerelő lettem). A gimnáziumba jutást annak köszönhettem, hogy osztályfőnököm (Sági Mihály), aki ideológiai hovatartozása révén ezt megengedhette magának, keményen kiállt továbbtanulásom mellett.
1954??–58-ig tehát a nagy múltú kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium – hányan tudják, hogy 1717-ben [!] alapították? –, hagyományaihoz méltó tanári karral; latinos humán osztályban; az ott megélt ’56-os forradalommal és szabadságharccal meg forradalmi diákszervezettel; rendkívüli politikai bátorságú, kedves fiatal tanárunkkal, akit ’56 miatt örökre eltiltottak a pályától (Katsányi Sándor) és diákgenerációk feledhetetlen kollégiumigazgatójával, aki – amerikai hadifogoly volt a második háborúban – a Tanuljunk gyorsan, könnyen angolult a kezembe adta (Porcsalmi Lajos).
Ezt követően kétéves egészségügyi kényszerleszállás, amikor is egy szolnoki kórházi főorvos megfeszített munkája húzott ki a bajból (1958–60) – egy idő után együtt tanultuk az angolt a főorvosi szobában, a nyelvtanári pálya felé is ő fordított (dr. Simon Emil).
Majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem (1960–65), és attól kezdve annak kiváló tanárai (Barta János, Bán Imre, Kovács Kálmán a magyar, Egri Péter, Korponay Béla, Kretzoi Sarolta az angol szakon) határozták meg a továbbiakat, de főleg Országh László professzor – nemzetközi hírű tudós, nagy tanáregyéniség, emberségben és erkölcsi tartásban óriás (egyenes gerinccel állta a programatikusan angol- és Amerika-ellenes kommunista ideológia gáncsvetéseit) –, aki élete végéig tanárom és mentorom maradt. Országhnál egyszakosított, angol szakos középiskolai tanárként végeztem.
II. Ténysaláta
Tudományos ösztöndíjak: 1967–68: British Council kutatóösztöndíj a Leedsi Egyetemen; 1972–73: az American Council of Learned Societies kutatóösztöndíja az észak-karolinai Duke Egyetemen. Tudományos teljesítmény: egyetemi doktorátus, kandidátusi, majd nagydoktori fokozat (1969, 1979, 1993). Díszdoktorátus: Babeş-Bolyai Egyetem, Kolozsvár (2005). Jelenlegi beosztás és munkahely: egyetemi tanár (1993-tól), Debreceni Egyetem, észak-amerikai tanszék és félállásban (2006 óta) az egri Eszterházy Károly Főiskolán. Oktatási terület: anglisztika-amerikanisztika. Tanárképzés: a KLTE Gyakorló Gimnáziumának tanára, vezetőtanára (1965–70), majd sokáig angol szakfelügyelője Kutatási területek: a XVIII. századi brit szatíra (főleg Jonathan Swift), a második világháború utáni amerikai regény, a fekete humor, az entropikus irodalom, a posztmodernizmus, a minimalista próza, komikum-, humor-, szatíra-, iróniaelméletek, regénypoétika, narratológia, a narratíva kulturalizációja. Publikációk: kilenc könyv, számos tanulmány, esszé, cikk; vezető amerikai írókkal mélyinterjúkat készítettem és jelentetettem meg itthon és Amerikában. Vendégtanárságok: 1987–90-ig amerikai egyetemek angol tanszékeinek Fulbright-vendégprofesszora voltam: University of Minnesota (Minneapolis), University of Oklahoma (Norman), University of California (Irvine); 1998–2000-ig a Texas Christian University „distinguished visiting professor”-a (Fort Worth, Texas); ezeken kívül számos amerikai egyetem meghívott vendégelőadója. Kurzusokat tartottam a finn Joensuu Egyetemen és az ausztriai Salzburgi Szemináriumban.
Egyéb szakmai-közéleti tevékenység, felsorolásszerűen: a Magyar Anglisztikai Társaság (HUSSE) elnöke (1995–99); a Magyar Amerikanisztikai Társaság (HAAS) társelnöke (1994–98); különféle szakmai kuratóriumoknak és bizottságoknak egykori és/vagy jelenlegi tagja (MAB, MTA, OM, OTKA); a Maastricht Center for Transatlantic Studies alapítóinak egyike, igazgatótanácsának 12 éven át tagja (1995–2007); a Magyar–amerikai Fulbright-bizottságnak több éven át tagja, két ízben elnöke; a washingtoni Friends of Hungarian Higher Education Foundation elnöke. Több hazai és nemzetközi (pl. EAAS, ESSE) konferencia főszervezője vagy társszervezője, számtalan plenáris előadással, illetve szekcióelnökséggel. Továbbá: 17 éven át a Hungarian Journal of English and American Studies című folyóirat főszerkesztője; az Orbis Litterarum című könyvsorozat alapítója, 12 évig sorozatszerkesztője; a Filológiai Közlöny és a Modern Nyelvoktatás szerkesztőbizottságának tagja; több folyóirat vendégszerkesztője, lektora; a Debreceni Szemle kuratóriumának tagja. 2006-tól 2009-ig a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláját vezettem, 1998–2009-ig az angol–amerikai programot, 1993 óta felelek az észak-amerikai doktori alprogramért. Amerikai regényeket, drámát, elbeszéléseket, irodalomtudományi írásokat fordítottam magyarra (az Európa Kiadónak, a Nagyvilágnak és a Csokonai Színháznak).
Vezetői beosztások: voltam a Kossuth Lajos Tudományegyetem angol tanszékének vezetője, észak-amerikai tanszékének alapító tanszékvezetője, Angol–Amerikai Intézetének alapító igazgatója, a Kossuth Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja, 1993–95-ig az egyetem rektora, 2001–2005-ig az integrált Debreceni Egyetem nemzetközi rektorhelyettese és a Tudományegyetemi Karok Központja (TEK) alapító elnöke.
Néhány a megtisztelő kitüntetések közül: A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Szent-Györgyi Albert-díj, Országh László-díj, Pro Scientia Érem, A Debreceni Egyetemért (DE), Pro Universitate (KLTE). Kiadói nívódíjak: Tankönyvkiadó, Európa Könyvkiadó, Akadémiai Kiadó. A Who’s Who in the World, a Hübner’s Who’s Who Magyarországon, a Biográf Ki Kicsoda és más életrajzi lexikonok vettek fel köteteikbe.
III. Pályafilozófiai „szendvics”-fedél
Közélet, vezetői tisztségek
Akik együtt dolgoztak velem, így kommunikációs habitusomat, együttműködési irányultságomat megismerték, tapasztalhatták, hogy a demokratikus nyitottság híve vagyok. Soha nem szíveltem a kézi vezérlést, a karcsavarást vagy a hátba támadó ravasz húzásokat. Agyat bomlasztanak, viszonyokat zilálnak, holott embernek és közösségnek stabilizáló erőre van szüksége. És ez az erő, pályám kontextusában, a kollegialitás szellemében való összetartó munkálkodás lehet, a másik ember gondolkodásának figyelembevétele, elveinek (korántsem elvtelen) tisztelete. Csak így tehettünk valamit – mi, a megfigyelt, „nemkívánatos elemek”, a nyugati nyelvekkel és kultúrákkal szembeni ellenséges időkben –, igazi értékeket közvetítő felkészültséggel és emberi-tanári mintával, a politikailag manipulálhatatlan, tiszta fejű ember és tiszta érzelmű tanár formálásáért. 1989 után, felsőoktatás-menedzserként is, a szakadatlan változás világában (amikor egyszerre igyekeztünk változtatni és megőrizni, illetve újra feltámasztani; egyszerre mentünk előre és tértünk valamihez vissza), értő és értelmes emberek összetartása kellett ahhoz, hogy a szükségszerű, ám kaotikus megújulásban is megtaláljuk azt, ami mi vagyunk. Hiszen minden időben önmagunkat keressük (egyénként is, intézményként is), minden időben önmagunkhoz kell eltalálnunk, más-más utakon, más-más értelemben. Már ha egyáltalán csakugyan valaki az, akit magunknak hiszünk, illetve valami érdemes az, ami szemünk előtt lebeg, vagyis egészséges értékszemlélet vezérel bennünket: a rátermettségnek, felkészültségnek és reformkedvnek belső irányzéka van – mely szuverén és autentikus. Alapvetően hozzátartozott ehhez, még inkább hozzátartozik ma: a faji, nemi, vallási, politikai türelem. Babits figyelmeztetése örök érvényű: „nem szabad összetéveszteni (…) a szellemi kalandot a politikai kalanddal”; a szellemi küzdelmekben „méltóbb kaland és érdemesebb merészség – mondja – kiemelni fejünket a lövészárokból”, s „szabadon nézni szét a messzeségbe (…) pártok, árkok és vájatok nem a szellem frontjára valók”.
Tudományban és tanárként
Arra törekedtem, hogy egyenrangú partnernek tekintett tanítványaim megismerjék az örömet, melyet a szellemi összetartozás, a tudományokban való elmélyülés jelent, egyszersmind felismerjék a humánum egyetemes parancsait, melyek felé a tudományokban való elmélyülésnek vezetnie kell. Utóbbit úgy is mondhatom: a tudományos ismeretek megszerzésének legfontosabb és legszebb feladata mellett gondoskodnunk kell agyunkban a szűkebb diszciplínák zárt tereinek szellőzéséről. (Diákjaimból is az ember marad meg bennem elsődlegesen, nem a tanulmányi teljesítmény.) Színvonalat diktáló, mégis emberséges, igazságos tanár szerettem volna lenni. Nem elhatározásból, hanem természetes módon, mert – belső érzékelésem szerint – emberként is azonos vagyok azzal, aki a tanár bennem. Ha egykori és jelenlegi tanítványaim nem így találták, akkor szinte minden, amit itt most előadtam, a hiábavalóság krónikája volt.
Négy hívem azért, úgy érzem, akkor is, minden körülmények között maradna: aranyszívű, erős ember lányom (Bíróné Nagy Katalin) és családja (Csaba, Soma, Dorka). És álljon itt néhány név az életben kiemelkedő teljesítményt nyújtó egykori gimnáziumi és egyetemi kedves tanítványaim közül, korosztálytól és az általuk művelt (az enyémhez közel vagy attól távol eső) területtől függetlenül, ábécéendben: Andor József, Bárány Attila, Bényei Tamás, Bollók Csaba, Csató Péter, Deák László, Farkas Ákos, Földényi F. László, Glant Tibor, Hollóssy Béla, Kobzos Kiss Tamás, Kurdi Mária, Magyarics Tamás, Pásztor Péter, Pelyvás Péter, Pinczés István, Rácz D. István, Séllei Nóra, Végső Roland, Vizsy László.
