NAPÚT 2009/10., 122–123. oldal
Tartalom
Szentgyörgyi József
festőművész
Gerold László
irodalom- és színháztörténész, szerkesztő
Móna István
öttusázó, ügyvéd (Nyíregyháza, 1940. szeptember 17.)
Nemrégen jópofáskodva idéztem Salamon Bélát, a nagyszerű művészt és osztályon felüli sportdrukkert (futballszurkolót), amikor is a háborús években egy nyilas vezér kérdésére, hogy mennyi idős, kérdéssel válaszolt. „X éves leszek. Leszek?” – hangzott a csodálatos, keserű humorú válasz.
Nos, az aktualitást az adja, hogy tíz napja gyors agyműtétet végeztek rajtam, ami mindig kicsit rázós ügynek számít, és ez a második ilyen (már közel két éve volt az első).
Rossz dolog utólag megtudni, hogy egy-két napon át nem tudtam magamról. Szeretek tudni jót, rosszat is akár, de mindent, ami velem történik.
Egy furcsaság maradt utána, amit még nem tudom, hogyan lehet majd meggyógyítani: kettőslátásom van, ami igen zavaró. Különösen, ha adósságom lenne, abból kettőt látni nem egy öröm.
Egykori magabiztos válaszom, miszerint én hetvenéves leszek szeptember 17-én és hogy miért is ne lennék, most egy kicsit kérdőjeles lett. Kétesélyes: lehet igen is meg nem is, azaz véleményes. Mindenesetre én továbbra is optimista vagyok, nem szeretném itthagyni egyelőre, amim még van: unokáim, gyerekeim és néhány jó barátom, barátnőm, családom.
Az egyik legkedvesebb szórakozásom, a sport ismét hoz izgalmakat, mert az egyik szívem csücske, Nagy Tímea, beugratásom hatására néhány hónapja ismét versenyszerűen vívni kezdett, összehoztam legjobban szeretett régebbi mesterével, Udvarhelyi Gáborral, és lelkesen, fiatalosan dolgoznak, nem kis fejtörést és reménykedést okozva nekem, hogy kedves sporttársam és jó barátnőm, barátom bizony oda fog érni a londoni olimpiára, mert egy rossz év és kihagyás után is erre bizony szerintem képes. Együtt szorítok érte a férjével és a három remek kisgyerekével, akik már az uszodában bontogatják tehetségüket, oroszlánkörmeiket.
De egyelőre ismét a mamának kell azokat növeszteni és hegyezni. A mamának, Titinek aki a világ egyik legcsodálatosabb vívója, mi több, sportembere, tiszteletbeli öttusázója, ahogy azt a könyvemben is megírtam.
Nagyon szeretem őt, és nem féltem a már-már lehetetlen feladattól, mert szinte mindenre képes, amit elhatároz.
Különösen, hogy a régi-új edzőjével van egymás és a világ iránt egy kis tartozásuk, és gyönyörű szép dolog lenne, ha ezt sikerülne kvittelniük minden irányban.
Természetesen ebben én is megpróbálok segíteni, bizonyítandó, hogy hátha érek még valamit.
Nagyon nagy öröm lenne, úgyhogy még nem siethetek a sajnos már elég sok barátom után. Telhetetlen vagyok, ezt az örömöt még szeretném megkapni.
Az unokáim is egyre nagyobbak, és nagyon kedvesek. A csillaghegyi uszodában is vár a társaság, kedves, jó emberek, vár Ottó barátom, bizony ő már nagyon régi társ. Napok kérdése, ha igaz, hogy megjelenjen az életemről, az életünkről írott könyvem, amelyben tulajdonképpen mindent leírtam, amit akartam, amit érdekesnek találtam.
Jó lenne, ha sokaknak tetszene. Nem éltünk unalmasan, hátha más is úgy gondolja, tanulság meg van benne bőven. Szerencsére a fotók, a fekete-fehérek és színesek egyaránt, nagyon jók, bizony valaha nagyon jók voltunk, és az ilyen volt, ilyen lett miatt sem kell szégyenkeznünk, hiszen ez az élet, és nekünk bizony jutott belőle már eddig is szépen, és talán még nincs vége az egésznek.
Bár erre is vonatkozik, hogy az ember ne legyen telhetetlen, és nyugodt szívvel, békében fogadja el, amit a sorstól, az élettől kapott vagy kap. Biztosan ennyit érdemelt, nem többet.
Már eddig is nagyon szép volt, van mit megköszönni a jó istennek nap mint nap.
Úgy látszik, nem hülyültem még meg egészen, mert ezt a 70-80 sort kapásból meg tudtam írni, talán nem is csupa zöldségeket, az meg, hogy ez géppel írva nem lesz hetven sor, nem olyan nagy baj, a könyvem bőven kipótolja, mert az kb. 400 oldal, ami egy amatőrtől igazán elfogadható teljesítmény. Remélem, hogy a decemberi találkozóra a könyvemmel együtt el tudok menni, és talán addig az egészségi állapotom is javulni fog.
