NAPÚT 2009/10., 121. oldal
Tartalom
Paládi-Kovács Attila
etnográfus
Móna István
öttusázó, ügyvéd
Szentgyörgyi József
festőművész (Balatonarács, 1940. szeptember 15.)
Balatonarácson születtem, de Tihanyban nőttem fel. 1956 óta élek Budapesten. Amikor kiléptem 1968-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskola kapuján, éppen a magyar szocialista rendszer megreformálása volt napirenden, az új gazdasági mechanizmus a képzőművészeti életben is éreztette hatását. Kondor Béla halála, vagyis szárnyas angyalainak lehullása megdöbbentett. A hetvenes-nyolcvanas években – a korlátozott „szabadság” viszonyai között – egy érték- és távlatvesztett generáció tagjaként kerestem a hiteles alkotói lét lehetőségeit. Ugyan a marxista–leninista kritika szakított már korábbi dogmatizmusával, de igyekezett mesterséges ellentéteket gerjeszteni a preferált realista és az absztrakt művészet nyelve és kifejezésmódja között. Egész vizuális szemléletemet betöltő problémakör a kereszt árnyékában eltévedt ember küzdelme lett. Bár nálam a szakrális nem csupán a bibliai események újrafeldolgozását jelenti, hanem az európai keresztény kultúra értékeinek megőrzését és áldozati tanúságtételét, amelyet elválaszthatatlannak éreztem az ezredforduló válságérzetétől. Így festészetemben a drámai életérzés szinte ikonjelleget öltött.
A nagy egységek belső tagolását követve a létezés súlya alatt léthiányos embereket festek. Vissza-visszatérő képi gondom, hogy az anyagból az anyagtalanba vágyó művészet metafizikai titkait keressem: az élet és költészet, „a döbbent földi lét” égi némaságát.
Én sohasem voltam olyan, aki hangosan kiadja magából a fájdalmat, inkább magamban dohogtam, de ezeket belülről újra s újra intenzíven átéltem. Több képemet is ilyen, az embert megalázó helyzet érzése indított el.
Sajnos a mögöttünk lévő idő elhibázta a saját lehetőségeit, ezért vissza kell költöznünk az igazmondó szimbólumok és a megújuló színformák közösségi erejébe.
Pályám során, nem könnyen, de ki tudtam egyezni magammal, mindig segített a hitem, egy ember, egy képemlék, egy vers…
Hál’? Istennek, megmaradt létezésünkkel szembeni kíváncsiságom, az örök gyermeki rácsodálkozás. Ha nem lenne, akkor is a tízparancsolat szerint cselekednék.
Az embertől halála pillanatáig valamit mindig elvesznek, leginkább emberi méltóságát. Csak remélni merem, hogy a létezés küzdelmei során felvillan képeimben az emberi küzdelem transzcendens fehérsége.
