NAPÚT 2009/10., 118–120. oldal
Tartalom
Nagy Ildikó
művészettörténész
Szentgyörgyi József
festőművész
Paládi-Kovács Attila
etnográfus (Ózd, 1940. szeptember 14.)
Sorsomat szerencsés véletlenek sorozata formálta. Az első az volt, hogy apám – a fronton és a szovjet fogságban töltött évek után – 1946 augusztusában hazatérhetett a családjához, s ismét munkához jutott a vasgyárban. Éltük az egykeresős munkáscsaládok kuncogó fillérekkel, hazug tömeggyűlésekkel, munkaversennyel, normaemelésekkel és békekölcsönökkel terhes, nehéz életét. Apám ipari tanulónak, gyári dolgozónak szánt, de osztályfőnököm többszöri látogatásának köszönhetően 1954-ben mégiscsak beiratkozhattam az ózdi gimnáziumba. Szüleim, nagyszüleim nemigen hittek abban, hogy belőlünk (öcsémmel) „tanult ember” lehet. 1958-ban érettségiztem, s történelem–földrajz tanári szakra jelentkeztem. Szüleim tanácstalanok voltak, mert nem ismerték a „felsőbb iskolákat”, a tanári, az értelmiségi lét nehézségeit és buktatóit. Első tanítómat kérdezték meg, mit szól a pályaválasztásomhoz. Enyhén szólva, nem helyeselte. Saját nehéz megélhetésére és az én munkásszármazásomra rámutatva, tanácsolta: „Menjél inkább az orvosira vagy a műszakira. Téged fel fognak venni, bárhová jelentkezel.” Nem igazán értettem, csak azt tudtam, hogy nem vonzódom sem az orvosi, sem a mérnöki hivatáshoz. Augusztusban azonban kezdett megvilágosodni szavainak értelme. Amikor gimnáziumi osztályfőnökömnek jelentettem, hogy felvettek a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, szomorúan tudatta velem két eminens osztálytársam, Győry Kálmán és Roska Tamás elutasításának történetét. Értelmiségi származású szüleik klerikális beállítottságára hivatkozással mindkettőjük egyetemi felvételét elutasították abban az esztendőben.
Az egyetemen a történelem és a földrajz szak órái mellett már az első hónapokban bejártam a néprajz s olykor a magyar szak előadásaira is. Indexemben egymás után sorakoznak Szabó István, Kádár László, Kéz Andor, Földvári Aladár, Gunda Béla és mások aláírásai, becses osztályzatai. A történelem szakot a második évet követő szigorlat után leadtam, s a néprajz lett a másik fő szakom. Ennek a lépésnek a „hivatalos” indoklása az volt, hogy több időm jusson néprajzi stúdiumokra, terepmunkára. Gunda Béla legfőbb érve azonban úgy hangzott, hogy az újkor és a legújabb kor marxista történetírása merő tévedés és hamisítás, amire nem érdemes a drága időmet pazarolnom.
Pályafutásomat 1963–64-ben az egri vármúzeumban és a debreceni Déri Múzeumban kezdtem, majd a debreceni egyetem néprajzi tanszékén folytattam. Ott szereztem meg a bölcsészdoktorátust is, s jelent meg első könyvem, doktori értekezésem. Ez a fordulat már feleségemmel együtt ért bennünket, s első fiunk is Debrecen szülötte. Azokban az években a saját kutatási témáim – palóc juhászat, abaúji bortermelés, barkó népcsoport, dél-borsodi pásztorkodás – kutatása mellett minden szabad energiámat és időmet a Magyar Néprajzi Atlasz terepmunkáira fordítottam. Már 1965-ben bejártam a magyar–szlovák nyelvhatár mentén egy csomó magyar falut e célból, s a következő nyarakon még újabbakkal egészítettem ki az atlasz felvidéki kutatópontjait. 1968. augusztus 21. és szeptember 4. között a romániai Temesközben gyűjtöttem fel nyolc magyar falu anyagát, 1967-ben és 1969-ben erdélyi falvak tucatjait jártuk be néhányan az atlasz gyűjtőfüzeteivel. Akkori önkéntes és titkolt (senki által sem honorált) gyűjtőútjainknak köszönhető, hogy a néprajzi atlasz nem a trianoni Magyarország, hanem a majdnem teljes magyar népterület kulturális hagyatékát öleli fel a kérdőív által kijelölt tematika szerint. Amikor szerét ejthettem, az MTA csereegyezményei révén Lengyelországba, Szlovákiába, Ukrajnába is utaztam, s mindenütt a terepre törekedtem. Minden gyűjtött anyagomat máig sem tudtam feldolgozni. Fotóim, diáim is ezrével, százával gyarapították az MTA Néprajzi Intézetének gyűjteményeit és korábbi munkahelyeim adattárait. Az 1960-as években a paraszti, a falusi életviszonyok gyors változásának láttán a mi nemzedékünk a gyűjtés és a dokumentálás feladatát tekintette a legsürgetőbbnek. Pályámon is akadályozott, hogy a néprajzi atlasz csak egy évtizedes késéssel, 1987–1992-ben jelenhetett meg (640 térképlapjából 126 térkép a munkám eredménye).
Az 1970-es években szerzője lehettem az Ortutay Gyula által elindított s életében általa irányított, menedzselt Magyar Néprajzi Lexikonnak. Átkerülésemet az MTA Néprajzi Intézetébe, beszervezésemet a néprajz „nagy vállalkozásaiba” szintén a szerencsés véletlenek közé sorolom. A szócikkírás s a Kis magyar néprajz című rádiósorozat előadásainak fabrikálása szellemi készenlétre, tömör fogalmazásra nevelt bennünket. Akkoriban már a magyar parasztság rétgazdálkodásának szentelt nagymonográfiám adatgyűjtésével, terepmunkálataival foglalkoztam, amit leginkább a gályapadhoz vagy a hosszútávfutó magányosságához hasonlíthatnék. Abból léphettem ki időről időre a tömör kis dolgozatokkal, előadásokkal.
1981-ben az ELTE néprajzi tanszékének docense lettem, s a környezetváltozás, a hallgatókkal végzett munka, a terepre tett intézeti kirándulások újabb fordulatot hoztak az életemben. Elővettem debreceni tanárkodásom órajegyzeteit is, de döntő részben új tárgyak előadására készültem minden szemeszterben. Saját penzumként az újabb nagymonográfia, A magyar állattartó kultúra korszakainak munkálatai kötöttek le, de mellette másra is futotta. Felkérésre írtam A Barkóság és népe című néprajzi tájmonográfiát, társszerzővel a Hunfalvy Pálról szóló könyvecskét, s válogattam, szerkesztettem A magyar tájak néprajzi felfedezői című szöveggyűjteményt. 1986-ban visszatértem az MTA Néprajzi Intézetébe, de az egyetemi oktatómunkát sem hagytam abba, azóta is sok örömet lelek benne. 1995-ben kollégáimmal elindítottuk az Európai etnológia PhD-programot, melynek keretében eddig harmincegyen szereztek doktori fokozatot, s még számosan érkeztek el a fokozatszerzés küszöbére. Egykori szakdolgozóim, doktoranduszaim a szak középnemzedékének legjobbjai közé tartoznak. Többségük a nemzetközi mezőnyben is sikerrel állja meg a helyét.
Az utóbbi bő két évtizedben a legtöbb erőfeszítést a Magyar Néprajz nyolc kötetének létrehozása követelte tőlem. Hét kötete 1988 és 2001 között jelent meg, azóta már az interneten és DVD-n is elérhető. Három kötetében szerzőként is közreműködtem, de a legtöbb energiát a menedzselés és a szerkesztés teendőire kellett fordítanom. Sajtó alatt van az I. 2. kötet A magyar népi műveltség korszakai címen (karácsonyra megjelenik), s készen vannak az I. 1. kötet kéziratai is. Saját szerzői műveim, könyveim és könyvrészleteim e nagy vállalkozásnak alárendelten, mintegy mellékesen jelentek meg az utóbbi húsz-huszonöt évben (pl. Tájak, népek, népcsoportok, Akadémiai, 2003; Ipari táj. Gyárak, bányák, műhelyek népe a 19–20. században, Akadémiai, 2007).
Sorsomat, pályámat szerencsésnek tartom, és sokakra gondolok hálával szüleim és nagyszüleim mellett, kivált rokonaim, tanáraim, iskolatársaim, barátaim, adatközlőim, pályatársaim, munkatársaim, hallgatóim és más jótevőim élő és (sajnos már) eltávozott népes köreiből. Reménységgel és bizakodással tekintek az előttem álló évek elé. Feleségemmel együtt a további házassági évfordulókat is fiaink, menyeink és unokáink körében reméljük megünnepelni.
