NAPÚT 2009/10., 117–118. oldal
Tartalom
Mizser Lajos
nyelvész
Paládi-Kovács Attila
etnográfus
Nagy Ildikó
művészettörténész (Budapest, 1940. szeptember 14.)
Korosztályom a háború éveiben eszmélt a világra. Örökre belém ivódott a zsigeri félelem, amely mindig újra feltámad, ha a televízió síró kisgyereket mutat egy ostromlott városban. A szorongás egész gyerekkoromat végigkísérte. Korán megtanultam, hogy amiről otthon beszélünk, arról az iskolában hallgatni kell. A „kettős nevelés”-nek azonban volt haszna is: fejlesztette a kritikai érzéket, előhívta a gyanakvást minden deklaratív állítással szemben, és megtanultam mérlegelni. A történeti stúdiumokhoz ez nélkülözhetetlen, de magához a mindennapi élethez is. A Kádár-rendszerben épeszűnek maradni nívós programnak számított. Erre ment rá a felnőttkorom. Reménytelenségéből két döntő élmény emelkedik ki: 1956 és 1989. Bármilyen csalódás következett is utána, azt, hogy a szabadság érzését megtapasztalhattam, a sors ajándékának tartom.
Küzdelmes évtizedek vannak mögöttem, nem szoktam visszanézni. Ha mégis, akkor azokról szeretnék megemlékezni, akik segítettek abban, hogy ne szoruljak ki a szakmából, amire sajnos túl sok esélyem volt.
Örök hálával tartozom Lajta Editnek, aki lehetővé tette, hogy ezen a pályán egyáltalán elinduljak. Az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében rákényszerültem arra, hogy a művészet történetét – ha csak elemi szinten is – az őskőkortól a koncept artig módszeresen végigkövessem, és egyben megtanultam szerkeszteni. Kitűnő iskola volt. Mindvégig szerkesztőként dolgoztam különböző munkahelyeken, ebből éltem meg. A kutatás független volt a munkahelyeimtől. De mást is tanultam Edittől. Sorsa példa volt arra, hogyan lehet és kell elviselni a legnehezebb helyzeteket is úgy, hogy közben megőrizzük személyiségünk integritását.
Mint oly sok pályatársam, én is nagyon sokat köszönhetek Németh Lajosnak. Életem legválságosabb pontján segített át azzal, hogy megbízott bennem. Adott egy értelmes feladatot, és ezzel kijelölte azt a szakmai utat, amelyet ma is követek.
Különös szerencsének tartom, hogy közel két évtizeden át Zádor Anna közelében lehettem. Anna néni mindenkire figyelt és mindent elolvasott. Bíráló megjegyzései kemények voltak és védhetetlenek, elismerése kitüntetésnek számított.
Pályám során többször is tapasztaltam, hogy egy-egy kritikus helyzetben valamelyik kortársam segített titokban. Ha megsejtettem, hogy ki volt, megköszöntem. Néha azonban nem jöttem rá, hogy ki lehetett a háttérben. Nekik ezúton mondok köszönetet.
Mindig öröm számomra a fiatalok társasága. Hálás vagyok azoknak a fiatal kollégáknak, akik megtisztelnek bizalmukkal és felkeresnek kérdéseikkel. Új szempontjaik, látásmódjuk frissessége inspirációt jelent számomra, segít abban, hogy ne rögzüljek bele régi nézetekbe, és a magam módján követhessem a művészet új jelenségeit.
Végül köszönettel tartozom tanítványaimnak a Képzőművészeti Egyetemen. Kedvességük és figyelmük elhiteti velem, hogy érdemes volt ezen a pályán megmaradnom.
Mindez azonban nem lett volna elég, ha biztatásával és türelmével nem áll mellettem két ember: az élettársam, Bárdos György, és a fiam, Nagy Gergely.
