NAPÚT 2009/10., 123–125. oldal
Tartalom
Móna István
öttusázó, ügyvéd
Végh András
festőművész
Gerold László
irodalom- és színháztörténész, szerkesztő (Újvidék, Jugoszlávia – ma: Szerbia, 1940. szeptember 24.)
Bizonyos, hogy családunkat Elzász-Lotaringiából a „copfos kanca” kolonizációs telepítése sodorta a Bánságba, talán éppen Tiszaszentmiklósra, ahol nagyapám született, az már kevésbé bizonyos, hogy a Geroldok német vagy francia eredetűek-e: Géroldok-e, ahogy a vezeték- és utónévként egyaránt használó németek ejtik, vagy Zseroldok vagyunk, ahogy gimnáziumi matektanárom szólított. Lényegében mindegy, hogy felmenőim közül apai nagyapám német vagy francia volt, mert nagyanyám, Simala, lengyel származású, anyai nagyanyám, Bíró, magyar, nagyapám, Szvetics pedig elmagyarosodott szerb volt. Ebből a nációvegyületből, hasonlóan másokhoz, akik ezen a huzatos síkságon éltek, házasodtak, gyerekeket nemzettek, lettünk őshonos újvidéki/noviszádi magyar család. Ugyanis apám, aki a két háború között volt gyerek, Noviszádnak (egybeírva, sz-szel és á-val), így tanulta és szokta meg, míg anyám, aki a város zártabb, református közegében nevelkedett, kizárólag Újvidéket mondott. Ebből adódott, hogy sokáig nem számított, szülővárosom melyik nevét használom, mígnem egyszer középiskolás koromban kioktattak, hogy Újvidék nincs, csak Novi Sad van – attól kezdve természetesen csak Újvidéket mondok.
A belváros közvetlen közelében születtem, éltem, zömmel magyarok között, de az a kevés szerb, szlovák, bunyevác, német is, aki ott lakott, beszélt vagy értett magyarul, ahogy mi is tudtunk szerbül, tökéletes volt a kölcsönös tisztelet és a tolerancia. Talán ez is hozzájárult, hogy boldog gyermekkorom volt. Nemcsak a családban, ahol szüleim, végtelen türelméről ismert, háztartásbeli anyám és textilkereskedő apám biztosították húgomnak és nekem szerény keretek között is a zavartalan, kellemes légkört. A több mint százéves, vert falú családi ház mellett életterünk volt az utca is. (Nem voltunk utcagyerekek!) Itt történt számunkra minden érdemleges: kiskapuztunk, fejeltünk, indiánoztunk, tanultunk kerékpározni, lestük a lányokat, beszéltük meg a leckét. Nyaranta a homokos Duna-strand váltotta fel az utcát, középiskolás korunktól pedig a korzó, ahová minden este kötelező volt kimenni.
Ebből a közegből rugaszkodtam el, amikor kiütött rajtam az önállósodást jelentő családalapítási vágy, és – amíg a házunk megvolt – ide tértem vissza. Innen jártam egyetemre, de hét évig, a Magyar Szó kultúrás újságírójaként, majd több mint harminchat éven át, nyugdíjazásomig a magyar tanszék oktatójaként már más-más városrésznek voltam lakója. Voltak kevésbé jó és remek házasságaim és társkapcsolataim, de mindezt felülírja, hogy van egy remek, egyetemi lektorként dolgozó angoltanár fiam. S hogy a húgomékkal csodás megértésben élek.
Otthonaim mellett két munkahelyi otthonom volt: a szerkesztőség és a tanszék. Ott színházról, irodalomról írtam, itt XIX. századi magyar irodalmat, legszívesebben drámatörténetet, illetve dramaturgiát tanítottam. Az irodalomhoz kiskorom óta vonzódtam: elolvastam a közeli könyvtárfiók több száz könyvét, anyámnak pedig, amikor a téli szünidőben szekrényrendezést rendelt el, inkább egyvégtében felolvastam a Toldit, a János vitézt, mesekönyveket, amit igazán egyikünk sem bánt. Nem csoda hát, hogy amikor leérettségiztem, az orvosi helyett az éppen akkor nyílt tanszékre iratkoztam, ahol az első két évfolyam tagjai (Tolnai Ottó, Bányai János, Domonkos István, Utasi Csaba, Bosnyák István, Végel László, Fehér Kálmán, Gion Nándor stb.) az ún. Symposion-nemzedékbe tömörülve létrehoztuk előbb a mellékletként megjelenő Symposiont, majd az Új Symposion című folyóiratot. Ennek keretében, véletlen folytán, nekem jutott a színház: egyszer Tolnai megkért, nézzek meg egy újvidéki szerb előadást, s írjak róla. Örömmel vállaltam, azóta írok irodalmi kritika mellett színházi tárgyú bírálatokat. Ha a személyazonossági lapra feltüntethető lenne, foglalkozásként egyszerűen csak azt írnám: kritikus. Ehelyett az áll: egyetemi tanár. Igaz, lehetnék publicista is. Ebbéli ügyködésem hozadékaként van egy értelmiségszociográfia-kötetem (Rólunk is vallanak), az egyetlen ebben a zsánerben nálunk. Az újságírást sohasem hagytam abba, csak olykor szüneteltettem. De ha tehetem, mindig visszatérek hozzá. Jelenleg épp egy internetes portálon van Portéka című heti kulturális figyelőm. Olykor szerkesztőként is beleártottam magam az irodalmi életbe, majd húsz évig szerkesztettem a Híd kritikarovatát, később négy évig főszerkesztője voltam a folyóiratnak, szerkesztettem a tanszék két tudományos kiadványát, a Hungarológiai Közleményeket és a Tanulmányokat. Majd húsz könyvem van, ezek közül néhány (Meglelt örökség; Legendák és konfliktusok; „Itt állok a rónaközépen”; „Ígylétünk”) XIX. és XX. századi irodalmi és színházi tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmaz. Ha választani kellene közülük, nehezen tudnék dönteni. A Színházi esszék írásai az előadások apró rezdüléseit örökítik meg. A doktori értekezésként írt Száz év színház Szabadka egy évszázadának (1816–1918) színházi életét feldolgozó komplex monográfia. A Drámakalauz a jugoszláviai magyar drámaírás története. A Színház a nézőtérről és a Léthuzatban együtt az Újvidéki Színház harminc éve majd minden előadásának kritikáit tartalmazza. A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon 1918–2000 nélkülözhetetlen kézikönyv lett. Az Átírás(s)ok(k) régi drámáink mai átírásait elemzi. A Gion Nándorról írt monográfia adósságtörlesztés a remek író iránt.
Ennyi volt, járt értük néhány elismerés: Híd Irodalmi Díj 1990-ben és 2001-ben, Szenteleky Kornél Irodalmi Díj 1980-ban, Palládium Díj 2004-ben. Sok? Kevés? Akár elég is lehetne. Ami viszont hiányzik, az a nagyobb figyelem a szakma részéről, de ezt akár a vajdasági írótársadalom egészének sérelmeként is említhetem. Ezúttal, ne legyünk ünneprontók, erről ne essék szó. Inkább arról, ami hetven táján még hátra lehet/van: olvasni, olvasni, írni időnként egy-egy kritikát, cikket, összehozni egy kötetet, és amíg erőm van, teniszezni.
