NAPÚT 2009/10., 92–94. oldal
Tartalom
Inkey Alice
fotóművész
Brády Zoltán
újságíró
Benedikty Tamás
író (Szeged, 1940. július 4.)
Viszolygok az önéletrajzírástól. Mennyi fejtörést okozott ez az embereknek a kommunista diktatúrában, kinek származása, kinek politikai meghurcoltatása okán! Persze mindenki hasalt, lakkozott, igyekezett a nemkívánatos „szeplőket” púderezni, valamivel ellensúlyozni, csak hogy átcsúszhasson valahogy a káderezés otromba szűrőin…
Mind ez idáig szkeptikusan olvasom az önéletrajzokat, hallgatom, nézem az életrajzpályákról szóló interjúkat, igen gyakran hiányzik belőlük az egyenesség, a leplezetlen őszinteség, a szembesülés a személyes hibákkal, torzulásokkal, bűnökkel. A hajdani szovjet gyarmati övezetben az akkori és a mostani politikai, társadalmi, gazdasági folyamatok megfertőzték a lelkeket: feltételes reflexszé vált az önvédelmi hazudozás, a szerénységnek álcázott dicsekvés. Csakis a siker számít. A sztárság, a képernyős szereplés, a pénz. Tátom a szám: mennyi sikeres, megelégedett ember! Az elit… Miközben az ország ebek harmincadjára került.
Álláskereséskor, pályaválasztáskor elvárják, hogy az írásban benyújtott önéletrajz tényszerű legyen és tárgyilagos, vagyis kerülje a személyeskedő, intim, netán érzelmeket, indulatokat is tükröző, vallomásszerű kitérőket. A régi cselédkönyv jut az eszembe, a megbízható inas előző uraitól kapott garancialevelei, referenciája. De azért ez mégiscsak elviselhetőbb megoldás, mint amikor a rabszolgapiacon a meztelenre vetkőztetett portéka fogát, miegyebét vizsgálgatták, vagy amikor az ÁVH verte ki az illetőből a hatalom által sugalmazott előéletet: „Születésem után megöltem apámat, anyámat, hogy részt vehessek az árvák vacsoráján…” stb.
Oldottabb légkörű életinterjúkban sem illik panaszkodni, gyógyulatlan vagy behegedt sebeket vakargatni. Nem is a részletekkel, hanem magával az önéletrajzi műformával van a probléma: röviden és velősen szólva álságos, csak nagyon ritkán jut el a szabad akarattal elhatározott, gyónásszerű vallomásig, ahogy például II. Rákóczi Ferenc vagy Csáth Géza tette. A szokványos linearitás sem segít abban, hogy valaki más (akárki, az olvasó!) kihámozza az önéletrajzból a sorsot, holott ez volna a legfontosabb. Mert sorsnak kevés, ha valaki leltárt készít a plecsnijeiről, és azt megfejeli néhány üres mondattal.
Az író önéletrajza szét van szórva műveiben. Lehet erről külön is locsogni, nem olyan nagy bűn ez, de eredetibb ötletnek tartanám, ha valaki előállna válogatott önéletrajzaival, minden kommentár nélkül, az idő fonalára fűzve, egymás mellé rakva az ötvenes évektől kezdve, egyet-egyet minden évtizedből. Ez volna ám az igazi, az abszurd, fekete humor, egyszerre lehetne sírni, átkozódni és nevetni rajta, de sajnos Örkény István már nincs köztünk, no meg hetven sorba aligha férne bele.
Meg sem kísérlem közel hetvenévnyi ténfergésem összefoglalását: vajon az ablaktábla mögé szorult darázs cikázásaiból, zümmögésből miféle életpálya rajzolódik ki? Merő keszekuszaság, a puszta létfenntartásért folytatott időfecsérlő küzdelem, sok lázongás, még több önsorsrontás, és néhány könyv – ez az én nacionálém.
Régebben, nagy ritkán, ha valaki rákérdezett, hogy mivel telt az életem, csak annyit nyökögtem, hogy minden voltam már, csak kokinkínai anyacsászárnő nem. És lám, most én is a plecsnigyűjtő kolléga hibáját követem el az alábbi listámmal: kisgyerek a háborúban, akit bombázásból bombázásba menekítettek szülei; korán félárva; középiskolás diák; a szabadság mámorától felhevült tüntető az ávósok sortüzében; kirakatrendező tanonc; hajcsavarógyártó bedolgozó; egyetemi hallgató; a kádárista politikai rendőrség „vendége” mint egy állítólagos összeesküvés szervezője; fegyenc a Csillagban és a Gyűjtőben, majd állandóan megfigyelt „célszemély”, akit segédmunkából segédmunkába küldözgettek, hogy legyen végre igazi „küldetésem”; és persze költő, aki a legnagyobb titokban, finom golyóstollal írogatta verseit cigarettapapírra, hogy valahová jól eldughassa; szerelmes és kiábrándult, megcsalt és megcsaló, aki hamar rájött, hogy nem az ember választja a sorsot, hanem a sors választja ki emberét. Külön sztori, miért nem vettek föl egéretetőnek a SOTE egyik intézetébe (ideológiai fertőzést okozhattam volna a kísérleti állatoknak), s miért gondolták azt, hogy annak idején azért utaztam autóstoppal Sopotig, hogy találkozhassam CIA-összekötőmmel, aki nem volt más, mint Zbigniew Cybulski, a szocialista szféra első világsztárja, Andrzej Wajda filmjeinek főszereplője. Vagy például hogyan vélekedhetnék arról, hogy 1968. augusztus 21-én, Csehszlovákia lerohanásakor azért rúgtak ki a vízműtelepről (ahol gépolajozóként dolgoztam), mert feltételezték rólam (mint volt „politikai bűnözőről”), hogy megmérgezem a kutakat…
Hiába tiltakoztam volna, gyilkos, elmebeteg banda uralta az országot. El is kellett menekülnöm szülővárosomból, mert már újra szimatolgattak utánam. Távirati stílusban: ügyvédbojtár lettem Nyíregyházán, majd 1976-tól újságíró Budapesten az Új Tükör című kulturális hetilapnál Fekete Sándor segítségével (hála emlékének!); a rendszer-átmaszkírozás idején a Történelmi Igazságtétel Bizottsága sajtótitkára voltam, aztán forgatókönyvíró, több dokumentumfilm szerkesztő-riportere, végül szellemi szabadúszó, vagyis inkább szabadon vegetáló szegénylegény.
Első regényem (Szamurájok, Budapest, Szépirodalmi) tíz évig hevert a fiókban, s csak 1989 könyvhetére jelenhetett meg; a véletlen játéka, hogy akkor hangzott el Határ Győző recenziója a Szabad Európán, amikor meghalt Kádár. Más könyveket is elkövettem, a legfontosabb talán ?’56-os nagyregényem, a Szuvenír, mely két kiadást is megért, de ne keresse senki a könyváruházakban, mert ott nem ezért rajonganak.
A nevem is cikázott egyet, Horváth Tamásként anyakönyveztek, így is jegyeztem írásaimat sokáig, de jó másfél-két évtizede Ionesco orrszarvúi közül is egyre többen mutatkoznak be hasonlóképpen. Ezért 1999-ben Benediktyre változtattam, halott corvinista barátom emlékének is tisztelegve.
És most? Jön még Aranykor? Vagy csak évezredek óta ezzel igéznek, sőt igáznak?
A francba a nosztalgiával, az ideológiával, az utópiával, a falanszterrel! Minden belül van, énünk legmélyén, s ha olykor-olykor villámlik egyet bennünk az Örökkévaló Jelen, hirtelen felfénylik megismételhetetlenségünk, porszemnyi eredetiségünk; másodpercig teremtésízt érzünk a szánkban, valamiféle, nem a mi agyunk által termelt, hanem az univerzumból érkező endorfint, és kész a vers, a kép, a történet s a nyugodt rezgés, mely mindenhová szétterít minket: a teljességbe, a végtelenbe.
Csak ennyi. Csak ez a villanás a Minden. Ha szerencsénk van, találkozhatunk az Idővel. Ér annyit, mint a valósággá hazudott történelem.
