NAPÚT 2009/10., 94–98. oldal
Tartalom
Benedikty Tamás
író
Tolnai Ottó
költő
Brády Zoltán
újságíró (Vajdahunyad, Románia, 1940. július 5.)
Hetekig keringett bennem mit tudom én, honnan, egy versrész: „Feloldál? / kapd hamar kék lábzsákod, atyám / ó, én gyermekkorom”.
Dühöngök, ha valami bolyong bennem, és nem tudom, hogy honnan ered. Az öregség, a hülyülés… – rémüldözök, de megnyugszom, mikor fiatalabbaknak sem jut eszébe a mi honnan van vagy hogy hívják… meg izé. Mindig büszke voltam a memóriámra, a fontos dolgokra igen részletesen tudtam emlékezni. Ez különösen az interjúkészítéseknél volt hasznos… meg most, az előlegeknél. Drága éhenkórász költőink gyakran kérnek előleget, s a végelszámolásnál pofájukba vágom, hogy most ennyivel kevesebbet kapsz, mert levonjuk az előleget… hallgatják lehangolódva. De ha valamelyik feleségem elküldött tejfölért, a boltba érve elfelejtettem, hogy miért mentem, és sót vagy gyufát vettem helyette, mert ez háztartásomban mindig hiánycikk volt.
Ha sétálok a kocsma felé vagy ülök az autóban, nézelődés közben mindig keresek valamit az agyamban, s gyötrődöm, hogy eszembe jusson a bennem imbolygó fogalom. Ugye a lábzsák! Az a csecsemők hálózsákszerűsége. De felnőtteknek? „…kapd hamar kék lábzsákod, atyám…” Még a Google keresőjében is megnéztem, aztán egy régi etimológiai szótárban is kutakodtam, és nem találtam semmit róla.
Minden este flipperezek a kocsmában. Olyankor mosom ki az agyamból az aznapi balhékat vagy a stresszt – úri módon kifejezve. Negyven éve nem iszom a mocskos vizet. Ifjúkoromban forrás mellett nőttem föl. Esténként két korsó fröccs, a reggeli tea és a déli leves elég folyadék a szervezetemnek. Kortyolgatás közben lököm a golyókat, s rázom ki agyamból… Hoppá! A lábzsákot – jut eszembe.
Bárhol járok a világban, este fröccsöt és flippert keresek. Egy ilyen géppel fognak eltemetni – így rendelkeztem. De ki írta ezt a verset? El kéne menjek megint az Arany háromszögbe! A generációm tudja, hogy hol van: Thaiföld–Laosz–Burma hármas határa. Még a katonaság sem meri betenni oda a lábát. Hadurak barátságos katonái Kalasnyikovval a nyakukban birtokolják a sokmegyényi területet, és gyönyörködnek a mák virágzásában. Az ópium. Sohasem próbáltam, csak egyszer, és ott. Füvet, hasist használtam a hatvanas évek közepétől. De csak mértékkel. Mi még tudtuk, hogy kell élvezni, hogy ne ártson, és jókat „utazzunk”. A mai kölykök ezt sem tudják. Rohanás és meccsnézés közben, meg akárhol… mindenütt szívják, és csodálkoznak, hogy rosszul lesznek tőle. Nem élvezik, hisz a pszichogén anyag a gátlásosakat nem tudja feloldani. A mai ifjak háromnegyede szorongásos és gátlásos. Épphogy ráérnek egy spanglira, oszt nem érzik. Így isznak – és rácsesznek. Mi még nyugodtan, szertartásosan élveztük, kissé egymáshoz kellett érnünk, s ekkor kinyílt az agyunk. Virágzott… „Utaztunk” lehunyt szemgyönyörrel, és ott voltunk, ahol akartunk. Más anyagot ki sem próbáltunk. Pszichológiából tudtuk, hogy a kokain, az LSD, a heroin és az ópium azonnal függést okoz, úgyhogy isten őrizz! Még Svájcban élt Hoffman úr, az LSD véletlen feltalálója… László Károly, vén barátom haverja Baselban magyarázta, hogy miért jó az LSD, de én nem és nem… maradtam a marihuánánál, hasisnál – havonta egyszer. Gyertya, zene, szex, s körbeadtuk. Beatles-lemezekért cserébe kaptuk a megszálló szovjet katonáktól. Erre jók voltak.
Nos, hogy kijutottunk Thaiföldre a haverjaimmal… – mondtam, gyerekek, irány az Arany háromszög! Dzsipet béreltünk, s egy üveg vodkáért átengedtek a katonák a törvénytelen földre. Ha beledöglök is, kipróbálom az ópiumot. Tudtam, hogy erős egyéniség vagyok, nem alakulhat ki nálam függőség – csak egyszer, és kész! Gyuláék betojtak, ők nem próbálják. De ők még a füvet sem merték, de esténként úgy berúgtak az alkoholtól, hogy csak na! Majd vigyáznak rám – riadoztak. Nem kell rám vigyázni! Találtunk egy furcsa, teraszos kunyhót. Öreg, vágott szemű nő hajlongott, és betessékelt az árnyas hőségbe. Ott csak egy faágy volt. A végénél guggolt egy másik vágott szemű, és bólogatott, hogy tessék, feküdjek le. Kérték a pénzt. Három dollár. Kész röhej. Odaadtam, és végignyúltam a lécekkel puhított priccsen. Az első öreglány egy firhang mögül bújt elő, s két kézzel fogta a füstölgő, hosszú szárú pipát. Előttem fertőtlenítette a szopókát. Elernyedtem, és megszívtam mélyre egyszer, kétszer, jó lassú hosszúsággal… Aztán nem emlékszem. Elmerültem a múltamban. Kisfiúként anyámmal álldogáltunk a hegytetőn. Éjjel volt, és vakító, dörrenő bombázás. Anyám sikoltozott a léglökéses látványtól. Apám éjszakás műszakban volt, és az angol gépek verték a Vasművet. Én meg gyönyörködtem: „Ó, jaj de szép!” Anyám pofon vágott, s bőgve gyönyörködtem tovább. Azért reggel örültem, mikor apám előkerült. Mozdonyával bemenekült egy alagútba.
Villanás, másik kép… Apámmal mentünk át az erdőn. Egy lovas katona másik egyenruhásat összekötözve vonszolt maga után. Így vitte a ruszki a német hadifoglyot. A szerencsétlen botladozott, elesett, vonszolódott az avarban.
Aztán láttam magam a vasúti vagon tetején. Menekültünk Erdélyből. A vonat lépcsőjén is lógtak az emberek. A tetőn egymásba kapaszkodva ültünk, a csípős korom szikrákkal vegyülve égette arcomat. Anyám és apám közt ültem. Szorosan fogtak. Egyszer csak megállt a vonat egy kukoricás mellett. Orosz katonák jöttek, mindenkit lecibáltak, kiabáltak, és néha a levegőbe lőttek. Elő az igazolványokat! Dokument, dokument! Fasisztákat kerestek. Egy sikoltozó lányt bevonszoltak a kukoricásba, s ott valahol sokáig óbégatott. A katonák nyerítettek, nyihogtak, a nő egyre halkabban visítozott, aztán bumm!, és elhallgatott. Bumaska, bumaska! – kérték a papírokat. Feri unokatestvérem tízéves, anyja a nagynéném. Egy szász henteshez ment feleségül. Német hangzású neve lett. Ferit félreállították a töltés mellé. Anyám és tánti kézzel-lábbal magyaráztak. Hát igen, a Ferinek német neve volt. Két ruszki ráfogta a géppisztolyát, hogy lesorozzák. Anyám és Rózsi tánti sikoltoztak. Feri csak nézte a rámeredő géppisztolyokat. Be is pisilt. Apám elővette ezüst Doxa mozdonyvezető-karóráját, és átadta a tisztnek. Az zsebre tette, és intett, hogy Feri eljöhet a kukoricás széléről.
Ez volt nekem a háború. Tudatom mélyén ez maradt… Kiráztam hamar a kék lábzsákot az Arany háromszögben. Aztán lejöttem az ópiumról, a két vágott szemű nő megitatott egy liternyi bivalytejjel, közben hajlongtak. Fájó-zúgó fejjel csatlakoztam a már félrészeg haverjaimhoz. Mikor meglátogattam anyámat, elmondtam, hogy mit álmodtam. Horgolt, és közben hangosan számolt, egy, kettő, három, négy. És rám nézett: „Te ezekre emlékszel?” „Igazak?” – kérdeztem. „Igazak!” – válaszolt, és számolt, egy, kettő, három, négy.
Mikor a forradalom volt, akkor is horgolt. Őrzött. Apám a fűtőházban bújt meg, és mozdonyával kiszolgálta a kohót, mert a vasmű nem állhatott le. Az öregem gyűlölte a kommunistákat és a ruszkikat, de a kohó fontosabb volt. Egy, kettő, három, négy, öt, számolt anyám, és villantak az ujjai. A kulcs a zsebében. Nem hagyhattam el a szobát. Egy, kettő, három, négy, öt. „Miért nem olvasol?” – kérdezte, és hallgattuk a lövöldözést. Ha valami nagyot dörrent, magához húzott. A horgolás lecsúszott az öléből, a gombolyag elgurult. „Jaj, Istenem!” – suttogta. „Anyu, én harcolni akarok a ruszkik ellen, hogy megvédjelek!” – kiabáltam tizenhat évesen. „Jaj, Istenem! Itthon maradsz!” Felemeltem az elgurult gombolyagot, anyám horgolt tovább, egy, kettő, három, négy, öt.
A kocsma 965 méterre van a házamtól. Van közelebbi is, de ez oda-vissza megvan két kilométer, és Kiss Robi, az orvosom rám förmedt, hogy legalább ennyit gyalogoljak egy nap. Gyaloglás, fröccs, flipper, és hetente egy svéd masszázs. Ez talán enyhít rajtam, mert egész nap a számítógép előtt vagy a kocsiban ülök.
De akkor is gyakran rohadtul fájnak a dolgaim. Reuma. Derekam, lábam, magas a cukrom. Kétszer tágították a koszorúeremet. Robi mindenféle gyógyszereket írt fel. Mégis rossz. Lesem a frontokat, persze, mert pocsék a vérnyomásom is. De még élek, és akarok is élni. Mert azért ez egy jó dolog. Még mást nem tudok elképzelni helyette. Lesem a halálozási rovatokat. Sűrűn törlök ki telefonszámokat. Meghaltak a nevek és a számok is. Esténként már alig beszélek valakivel telefonon.
Azért zseniális a sors! Kitalálta az unokát. Kisebbik fiam a válás után hozzám költözött kislányával, mert furcsa az anyja. Mikor dolgozik a fiam, együtt vagyok az ötéves lánnyal. Nivellálom gondolatmenetemet, infantilissé válok, és játszunk. Táncolunk. Énekelünk bugyuta dolgokat, és ez csuda jó nekem is, meg talán a gyereknek is. A minap Micimackót alakítva beszorultam a mosógép és a fürdőkád közé. Nem tudtam kikászálódni. A reumám belém hasított. Nem volt mibe kapaszkodni, hogy felálljak. Ziháló légzés, légszomj, hasítás… hoppá, ez angina pectoris! Szívroham. Nincs a zsebemben a spray, hogy a nyelvem alá spricceljek… De elmúlt, s megkönnyebbülten lefeküdtem a padlócsempére. Lilla rám mászott, és én már megkönnyebbült és boldog lettem, már csak azért is, mert rájöttem, hogyan tudok innen kimászni és felállni. „Lilla, menj a Malackáért!” Elment. A radiátor segítségével feltápászkodtam, a tükörben szürke volt az arcom, de a halálfélelmem elmúlt. Jó volt az este.
Hülye vénemberek vigasztalják magukat a szép nyugodt, nyugalmas öregséggel. Aranyalkony. A francot! A halál előjátékai… Aztán úgyis ideér értünk. Túl kell esnie rajta mindenkinek. Viszont nehéz átélni. Meg kell tanulni.
Nekem a lakásban és a nőkben mindig szerencsém volt. Nagy lakásokban éltem, és szép, szerelmetes nőkkel. Volt egypár feleségem és élettársam. Most is lehetne, csak már egyre ritkábban áll fel, a gyógyszerek és a cukrom miatt. Gondolja el a kedves nyájas olvasó, hogy hetvenéves, és mellette fekszik egy húsz év körüli lány. Friss bőrrel, feszes mellel, popsival, álmodozó-várakozó tekintettel. De meg sem moccan. Pedig gerontofilok mindig is voltak, vannak és lesznek. Hála Istennek! Pedofilok is vannak, csak őket a törvény bünteti. Viszont a gerontofilok örökölnek. Erre szoktam mondani, hogy mindig van valami: vagy a tányér nem egyenes, vagy a leves görbe. Bonyolult az élet a gerontofil csajokkal. Ha tudod, hogy jön, akkor nem veszed be a reggeli szívgyógyszereket, mert csak akkor vehetsz be Viagrát. Na most, egy fiatal gerontofil lány kiszámíthatatlan. Hogy és hol szeded föl? Kedvenc kezdő mondatom ilyenkor: „Nem akarsz a gazdag özvegyem lenni?” De hányszor volt, hogy késik, meg megjöttek a szülei, meg valami közbejött, és telefonál, hogy mégsem tud jönni, és közben áll a farkam. Aztán meg váratlanul beállít, de akkor már bevettem a szívgyógyszeremet. Megdögleni mégsem akarok. S ekkor marad a simogatás meg egyéb trükkök, ami elég zsenánt. Utolsó élettársam is harminckét évvel volt fiatalabb nálam, a szüleivel együtt. Apjának, nagyapjának néztek, de ez engem nem zavart. Most meg? Egyre többször csak gyönyörködöm bennük, és semmi több.
Hát ki kell rázni a lábzsákodat, atyám! Hát ki a franc írta? Eszembe jutott Füst Milán. Utolsó tanítványai közé tartoztam, már a lakására jártunk szemináriumra. Műfordító is volt. Megvan! Arthur Rimbaud! Elő a kötetét! Megtaláltam. Na, ez is megvan.
Már túlírtam a megszabott terjedelmet, akkor most már miről írjak? Zsúfolt volt az életem. Négyévenként váltottam munkahelyet, közben szilenciumon, börtönben voltam. Háromévenként nősültem vagy létesítettem élettársi kapcsolatot. Két fiút nemzettem. Igyekeztem szoros érzelmi kapcsolatot generálni, a nagyobbiknál rideg anyja miatt sikertelenül. Két éve nem láttam őt. Nagy pénz hátán (amit ő szerzett) tovaúszott az anyjától kapott érzelmi örökséggel. Maradt a kisebbik fiam, leányával. Együtt élünk, de kihasználnak. Minden gyerek ezt teszi. Gyerekeink a gyilkosaink, mondta nekem egyszer Wass Albert. Sokszor beszéltünk telefonon, és leveleztünk. Négy fia elhagyta, mindig ezt panaszolta… Idegenek segítik, egyedül maradt, keserves magányát a vadászpuskájával fejezte be. Hogy halála után híres lett, fejfájához dörgölődnek a fiai, az egyik most tanul magyarul.
Miről meséljek, mint az öregek? Örkény Istvánról, Somogyi Tóth Sándorról vagy Katona Éváról, akik tanítottak? Vagy Tamási Áronról? Anyám farkaslaki volt. Ott rokona mindenki mindenkinek, így egy darabig nem is mertem megkeresni az unokabátyót, mert anyám ijesztgetett, hogy elfajzott ember, hisz már két asszonya volt. Anyám nem is jött el a harmadik esküvőmre. De aztán Tamási Áronnak és társulatának sokszor én voltam a fröccsfiúja, mert a pulttól én szállítottam a nagy nevű részeges íróknak és költőknek a fröccsöket. Anyám, mikor megtudta, veszekedett velem, hogy a bűnös városban elzüllök, hogy ilyenekkel ülök le az éjszakában. Kilencvennégy évesen, két éve halt meg, és még most is veszekszem vele a sírjánál, hogy megint nincs sütemény, már megint étteremben kell egyek, hogy van ez?
Miről írjak? Hogy egyszer együtt pisiltem Kádár Jánossal? Vagy hogy hogyan akartak beszervezni III/3-asnak? Valamelyik feleségem kint sírt a folyosón. Az őrnagy üvöltött velem. Azt akartam, hogy megverjen, hisz dicsekedhetnék vele. „Hülye zsidó ávós!” – üvöltöttem rá. (Bocsánatot kérek zsidó barátaimtól!) Elfehéredett az arca, az asztalba kapaszkodott, majd felugrott és kilökött az ajtón, könnyes szemű feleségemhez. „Vigye haza ezt a geci gojt!” – így ripakodott rá. Viszont nem lettem besúgó.
Hogy elmúltak az évek, nem bánom. Azt sem bántam meg, hogy két évig kommunában éltem; azt sem bántam meg, hogy Siposhegyi Péter (nemrég halt meg) tanítványommal kajákat loptunk a közértekből; bánom, hogy fogadott fiamat, barátomat, Eduardót Bolíviában lelőtték. Nagyon irigyeltem, hogy amit kigondolt, azt meg merte csinálni. Vagy írjak a börtönérzésről? Nem írok. A fasizmustól, a kommunizmustól, szocializmustól csak diktatúrát lehet elvárni. Ez természetes. Amit sajnálok: hogy 15 éven át nem volt útlevelem. Mikor hamis útlevéllel átmentem Romániába, hogy Bukarestben takarítónőnek öltözve a minisztériumból elhozzam a takarítónő kapcsolatomtól a falurombolás terveit, és azt elküldjem az UNESCO-nak, büszke voltam rá. (Az Élet és Irodalomban meg is jelent.)A faggató ügyésznek azt mondtam, miket beszél összevissza, hisz nincs is útlevelem. Az őszödi beszéd kiszivárogtatása Eduardo barátommal már smafu volt… – de büszke vagyok rá, hogy az ötvenhatban kivégzettek listáját leközöltem a Kapuban, és azt még Kádár János is olvasta.
Jó élni. Még szeretnék. Még várom a rendszerváltást, de lehet, hogy az sem lesz jó. Lehet, hogy minden élet- és államforma egyformán szar, mint most. Halálommal talán belenyugszom.
