NAPÚT 2009/10., 88–89. oldal
Tartalom
Lőrincz Győző
keramikus
Inkey Alice
fotóművész
Barta János
történész (Budapest, 1940. június 27.)
Kortársaim között bizonyára lesznek szép számmal olyanok, akik beszámolójukban az elmúlt hetven év változatosságához, mozgalmasságához, fordulataihoz illő változatos, mozgalmas, fordulatos életpályáról tudnak beszámolni. Én nem tartozom ezek közé. Az elmúlt évszázad nagy viharait családi tragédia nélkül tudtam (tudtuk) átvészelni, de nem tartoztam (tartoztunk) a sors különös kegyeltjei közé sem. Munkahelyem is egyetlenegy volt (a korábban Kossuth Lajosról elnevezett, mára nevét vesztő Debreceni Egyetem). A visszatekintésben így sem a panasznak, sem az önelégültségnek nem juthat hely. Szüleimmel és öcsémmel túléltük a sokak számára tragédiával járó második világháborút, pedig a Zsigmond király útján, közvetlen közelünkben legalább három bérházat ért megsemmisítő bombatalálat. Szüleink megtanítottak arra, hogy hogyan kell észrevétlen maradni abban a korban, amikor egy rosszkor elmondott viccért éveket lehetett kapni. Az előrelátó kettős nevelés hatására megszokhattam, hogy mit szabad mondani otthon vagy a szűkebb ismerősi körben (ebben a mércét az udvariasság és az erkölcsi normák jelentették), s mit kell mondani az iskolában (ahol más követelmények voltak). Így aztán nem találtam kivetnivalót abban, hogy az elemi iskola harmadik osztályában a hároméves tervről, a negyedikben a Rajk-perről írtunk dolgozatot, és abba is beletörődtem, hogy a fényes kilátások ellenére alig jut kenyér az asztalra. Az iskolában egyébként nem remekeltem, de rengeteget olvastam, egyre inkább a történelmi tárgyú munkák felé fordulva.
Édesapámat (Barta János, 1901–1988), a Pázmány Péter (majd Eötvös Loránd) Tudományegyetem oktatóját 1951-ben a debreceni egyetemre nevezték ki a magyar irodalom professzorának. (A tőle való megkülönböztetésül használom tudományos közleményeimben az ifj. jelzőt.) Egy évvel utóbb – sok más, a „lejárást” vállaló kolléga családjával ellentétben – Debrecenbe költöztünk. Itt fejeztem be az általános iskolát, végeztem el a gimnáziumot, és faltam tovább a könyveket. A múlt iránti érdeklődésemet nem tudta lelohasztani a tankönyvek egyhangú osztályharcos felfogása sem. A történelmet választottam egyik egyetemi szakomnak is, másiknak pedig – hála annak, hogy 1956-ban Debrecenben újra megindulhattak a „nyugati nyelvi” szakok – az angolt. Akkor – a külföldjárás mélypontján – ebben kínálkozott az egyetlen lehetőség arra, hogy valamely idegen nyelvet tűrhetően megtanuljam. Valódi angol embert így is csak negyedéves koromban hallottam először, de az angol szakon mégis felejthetetlen élményt nyújtottak Országh László professzor órái. A történelem szakon pedig az első tanévben (1958–59) még oktatott az a Szabó István professzor, akit ugyan kizártak a tudományos akadémiáról, a vulgáris szemlélet bírálatától azonban nem tudták eltiltani. Magam a diploma megszerzése után, 1963-ban válhattam az egyetem oktatójává. Szerepet játszott ebben angol szakom, egy tipikusan angol (középkori) témájú szakdolgozat, valamint egy eredményes tudományos diákköri dolgozat, amelyek megerősítették első (és sokáig mellettem álló) tanszékvezetőm, Tokody Gyula (docens, majd professzor) meggyőződését, hogy Magyarországon is lehet egyetemes történelmet művelni, s ennek megelevenítésében maga is bábáskodhat.
Egyetemi oktatói pályafutásom 46 éve alatt valóban majdnem kizárólag egyetemes történelmet adtam elő, kutatómunkámban azonban egyre közelebb kerültem a magyar történelemhez. Az angliai kutatások lehetetlenségét belátva Tokody professzor előbb egy tervezett, Közép- és Kelet-Európát kutató műhelyben talált számomra feladatot (a kora újkori Poroszországot juttatva nekem), majd mégis beletörődött abba, hogy olyan témát kutassak, amelynek van magyar történelmi vonatkozása. Ebben pedig a gazdaság- és társadalomtörténet került előtérbe, lehetőséget nyújtva a kelet-közép-európai összehasonlításra. Szabó István professzor előadásainak két féléves hallgatása aligha jogosítana fel arra, hogy tanítványának nevezzem magamat, így meg kell elégednem a tanítványok tanítványa (mintegy Szabó István-unoka) hivatalosnak aligha tekinthető szókapcsolattal. De erre is büszke vagyok. A tudományban mesteremnek egyébként Szabó István egyik legutolsó tanítványát, Orosz Istvánt (2004 óta akadémikus) tekintem, aki nélkül bizony a szakmában nem sokra jutottam volna. Az egyetemen voltam tanszékvezető, intézetigazgató, dékánhelyettes, megbízott dékán, viseltem kisebb szakszervezeti és diákköri tisztségeket, nem voltam viszont párttag, s pártonkívüliségemet 1990 után is igyekeztem megőrizni. Ezért is lehettem 1990–1998 között két cikluson át a Hajdú-Bihar megyei választási bizottság elnöke.
Az egyetemi előrelépést, a professzori kinevezést tudományos munkával lehet kiérdemelni. A hallgatók közül azonban ennek értékét csak kevesen tudják felmérni. Mint tanárember saját eredményességemet inkább oktatói munkám elfogadásából próbálom megítélni. Abból, hogy hányan jönnek hozzám szakdolgozni, doktorálni, hallgatói vagy doktori ügyeikben segítséget kérni. Ahhoz, hogy eredményesnek érezzem magam – egyetemi tevékenységemen túl – sokban hozzájárultak ismeretterjesztő könyveim is. Ezeket bizonyára többen olvassák, mint tudományos célzatú társadalom- és gazdaságtörténeti munkáimat. Csak remélhetem, hogy néhány fiatalban éppúgy fel tudják ébreszteni a történelem iránti érdeklődést, mint az általam olvasott könyvek tették velem ötven-hatvan évvel ezelőtt.
