NAPÚT 2009/10., 85–88. oldal
Tartalom
Nagy Anna
színművész
Barta János
történész
Lőrincz Győző
keramikus (Budapest, 1940. június 23.)
Budapesten születtem, itt élek és hosszabb ideig sehol sem éltem másutt. A terézvárosi Benczúr utcában volt egy kisebb klinika, ahol világra jöttem, amit anyám elbeszéléséből tudok. A keresztelőm és az anyakönyvezésem is a hatodik kerületben történt, amiről édesanyámnak szintén volt egy története. A keresztlevelemben ugyanis az van beírva, hogy a nevem Lőrincz Viktor. Anyám azt mesélte, hogy az elöljáróságon, ahogy akkor hívták a hivatalt, azt magyarázták neki, hogy az idegenes hangzású Viktor névnek van egy jó magyar megfelelője, és úgy rémlik, mintha még az is elhangzott volna, hogy ez a név oroszos. Talán ettől kissé megszeppenhettek a szüleim, mindenesetre engem Győző néven anyakönyveztek. Ez persze akkor engem nem érintett mélyen.
Apai részről székelyföldi kézművesek az őseim, Lőrincz Dénes nagyapám például bőrösmesterséget folytatott, úgy is mondhatnám, varga volt. Anyám családját úgy hívtuk: a Szabó család, elsősorban azért, mert anyai nagyapám Szabó István névre hallgatott. Anyámék heten voltak testvérek, nagypapa két feleségét temette el, és én már a harmadik asszonyt ismertem, a sukorói nagymamát. Aki istenien tudott főzni és sütni, és én az ő házi süteményeit nagyon szerettem, amikor náluk voltam, lelkesen segédkeztem is az apró dolgokban, amiket el tudtam végezni, pedig édesapám, Lőrincz Béla kiváló cukrászmester volt. Szabó nagymamától tanultam meg vasalni, zoknit stoppolni és fiú létemre hímezni is.
Apám 1946-ban jött haza az amerikai hadifogságból, mert az ő és a mi szerencsénkre mint idősebb korosztályt a háború vége felé hívták be katonának, és a hadosztályával már a nyugati határ felé indultak el. Ausztriában megszöktek, és Németországban bölcs előrelátással az amerikaiaknak adták meg magukat, ahonnan szerencsésen hazajutott a családjához.
Budapest ostromát a Nyugati pályaudvar közeli lakásunkban éltük át, főleg az óvóhelyen, mert ezt a környéket is erősen bombázták, a mai napig is a fülemben van a légiriadó alkalmából megszólaló szirénák félelmetes hangja. Kisgyerekként nem volt bennünk annyi félelem, mint a körülöttünk lévő felnőttekben, mert nem tudtuk még felfogni, mekkora a veszély. Egyszer nagyon kikaptunk anyukámtól, mert egy légiriadó alkalmával fellopóztunk a Bajnok utcai ház udvarára, ahová egy német Messerschmitt és egy szovjet Stuka vadászgép légi harcának töltényhüvelyei is bepotyogtak, ugyanis a csata riasztóan alacsony repülésben történt. Az angol Liberátorok bombázó rajainak hangja is mindig megreszkettette a levegőt, amit a gyomrunkban is szinte éreztünk. A Szondi utcában jártunk egyszer, amikor megszólaltak a szirénák. Szabó nagyapáékhoz, akik a Szív utcában laktak, indultunk egy kis élelemért, de a légi veszély miatt beszaladtunk egy ház kapualjába. Nemsokára hatalmas robbanás, csattanások hallatszottak, éreztük a légnyomást, és egy idő múlva, amikor elmúlt a légitámadás és a felnőttek kimerészkedtek az utcára, még mindig gomolygott a füst és a por. Néhány házzal odébb rombolt a bomba, és amikor másokkal együtt mi is odamentünk, láttuk a pusztulást. Egy háromemeletes ház félig összedőlve, szinte kettéhasítva úgy, hogy láthatóvá váltak a belső falak és födémcsonkok, még egy rózsaszínre és sárgára festett szobafalra is emlékszem, ahol egy második emeleti falmaradványon egy zongora lógott. Az egész olyan volt, mint egy szürrealista kép.
A háború után következő években mi is tapasztaltuk a keserves változásokat. A koalíciós évek után megtörtént a polgári demokratikus értékek utolsó megmaradt nyomainak a felszámolása. Elkezdődött Magyarország szovjet érdekek szerinti átformálása. Mint volt ellenséges nemzetet, minden téren a szovjet kommunista ideológiát sulykolták az emberek, a fiatalok és az idősebbek meggyőzésére, hogy az új rend jobb, igazságosabb, fejlettebb és szebb jövőt ígér a dolgozó népnek. A gerincek, a jellemek megtörése, megtiprása nemcsak az ideológiával, hanem a szovjet mintára kiépült hatalmi erőszakszervezetek közreműködésével történt. A „csengőfrászos” időszak lényegében Sztálin haláláig tartott.
Egyszer egy nyáron Balatonszepezden, az unokatestvéreméknél éjszaka egy óra körül a gyerekszobában zajokra riadtunk. Két vagy három civil ruhás, az egyik bőrkabátban, kutatta át a házat, mint később kiderült, a nagybátyám barátját keresték, akit később az ÁVO börtönébe vittek. Politikai összeesküvéssel vádolták, először halálra ítélték, később életfogytiglant kapott, ötvenhatban szabadult ki. A feleségétől hallottuk, hogy iszonyúan megkínozták, amit sohasem hevert ki (az elmondott kínzásokat nem részletezem). A mai napig bennem van a kép, amire akkor éjszaka fölébredtem. Az egyik civil ruhás az ágyam mellett állt, a bal kezében elemlámpával világított körbe a szobába, a jobb keze a fejemhez közel, revolvert tartott. Akkor a nagybátyámat vitték el kihallgatásra, másnap délután került haza. Szegényt nagyon megverték, az arca tele véraláfutással, a szája kétszeresére feldagadva. Csak arról faggatták, hol van a barátja, amiről akkor neki sem volt tudomása. Amikor minket, gyerekeket meglátott, még mindig könnyben úszó szemmel csak annyit mondott, tudjátok, leestem a lépcsőn.
Apám cukrászdáját 1951-ben államosították. Ahol oly sokat dolgozott a hazatérése után, és aminek a fejlesztésére nagyon sokat ráfordított, onnan egy nap alatt kiparancsolták. A cukrászda családi vállalkozás volt, apám, anyám és a nagynéném dolgoztak az üzletben, egy segéddel és egy kézilánnyal.
Tisztességesen dolgozni a szüleimtől tanultam meg. Az ő példájuk és magatartásuk volt számomra az iránymutató. Az államosítás után apám a hatodik kerületi vendéglátó-ipari vállalatnál dolgozott mint cukrász, nyugdíjazásáig, anyám a Csepel Művek egyik büféjébe járt dolgozni nyugdíjba meneteléig. Mindketten hajnalban keltek.
Talentumokat mindkettejüktől örököltem. Apámnak jó zenei érzéke volt, szépen énekelt és autodidaktaként harmonikázott, gitározott, volt egy olasz mandolinja. Gyerekkorunkban a családi ünnepeken és összejöveteleken jókat énekeltünk, apám zenei kíséretével. Apám a mesterségét is magas szinten gyakorolta, emlékszem, egyszer egy cukrászversenyen díjat nyert egy munkájával, amire igen büszke volt az egész família. Kiválóan mintázott, persze csak marcipánból. Anyám nagyon szép volt, ő is szép hanggal rendelkezett, de Szabó nagypapa hallani sem akart róla, hogy énekelni tanuljon, mert szegények voltak. Az ő jóvoltukból viszont a bátyám és én néhány évig tanultunk zongorázni és angolul.
A gyerekkorom olvasásélményei meghatározóak voltak számomra. Apám szerette a könyveket, és igen tisztes könyvtára volt. Magyar és európai klasszikusok, Tolnai világlexikona sorozat, a nagyon szeretett Jules Verne-, vagy ahogy akkor írták, Verne Gyula-könyvek, Cooper és May Károly történetei és sok más kitűnő olvasmány a klasszikus meséktől Rejtő Jenőig. Sokat és örömmel olvastam, és a könyvek mindig karbantartották a lelkem. Örülök annak, hogy abban a fogékony és érzékeny koromban nem volt televíziózás és bulvársajtó, hanem olvastunk, sportoltunk, kirándulni jártunk és sokat játszottunk. A kreatív játékainkkal, mint például a csapágyas roller készítése, repülőmodellezés, hajómodellezés, sokféle anyaggal való bánásmódot és a szerszámok használatát is megtanultuk.
Az általános iskolában, ahová jártam, több kiváló tanárom volt, akikre hálás szívvel emlékszem vissza. Láng néni nagyszerűen megtanította az írás-olvasást, a felsőbb osztályokban pedig tanárom és osztályfőnököm volt Szabó Magda, akit imádtunk, Szobotka Tibor, Sikota Győző és Jáki tanár úr, a matematika és fizika szakos. Sok értéket kaptam tőlük. Szegények, ők akkor tulajdonképpen büntetőtáborban voltak nálunk, mert nem voltak a rendszer feltétlen és odaadó hívei. Nekünk viszont, kis vadócoknak, egy igényesebb, magasabb szintű szellemiséget prezentáltak a tanítási óráik alkalmával. Pedig igazán eleven kis csibészek voltunk, így visszagondolva jó párszor megkeseríthettük őket a szertelenségünkkel.
Kiváló tanáraim sora folytatódott a Művészeti Gimnáziumban, ahová rajztanárom, Rovátkai tanár úr javaslatára mentem el felvételizni, addig ugyanis az Építőipari Technikumba, építésznek készültem. Meglepetésemre fölvettek, és ott kinyílt előttem egy új világ, megismerkedhettem a képzőművészet csodáival, és feltárult egy alkotópálya lehetősége. A külső élet minden nyomorúságát feledtették a művészeti tanulmányaim. A gimnáziumi évek alatt kaptam azt a művészeti ismeretanyagot és gyakorlati jártasságot, amivel felkészülhettem a főiskolára. Az Iparművészeti Főiskolára Borsos Miklós vett föl, aki akkor a díszítőszobrász tanszék vezetője volt. Sajnos 1961-ben politikai okok miatt eltávolították, néhány más kitűnő művésztanárral együtt. A tanszék megszűntével mint szobrásznövendéknek lehetőségem nyílott átmenni a Képzőművészeti Főiskolára, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Csoporttársam, Szöllősy Enikő átment, én maradtam az Iparművészeti Főiskolán, és ott diplomáztam a kerámia tanszakon 1964-ben. Mesterem a nagyszerű művész, a kiváló Csekovszky Árpád volt.
Kétévi általános iskolai rajztanítás után, 1968-tól 2007-ig tanítottam a volt középiskolámban, a mai Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola kerámia szakán. A „kisképzőben” voltam művésztanár, szakosztályvezető, művészeti igazgatóhelyettes, igazgató, közben két évig meghívott tanárként tanítottam az Iparművészeti Főiskolán.
Tizenöt éve művészetoktatási szakértőként részt veszek a tantervi fejlesztőmunkában, írok, lektorálok, pedagógiai programokat véleményezek és vizsgáztatok. Részt vettem a Művészeti Szakközépiskolák Szövetsége megalapításában, amelynek néhány évig alelnöke voltam.
Mióta diplomáztam, önálló alkotóművészeti tevékenységet folytatok. Számos egyéni kiállításom volt, és részt vettem több mint száz csoportos kiállításon itthon és külföldön. Alkotópályámon sok segítséget adott, hogy ösztöndíjasként részt vehettem a siklósi kerámiaszimpozionokon és a Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdió munkájában.
