NAPÚT 2009/10., 81–82. oldal
Tartalom
Kákonyi Csilla
festőművész
Kozma Imre
lelkész
Csom István
sakkozó, edző (Sátoraljaújhely, 1940. június 2.)
Kisgyermekkorom első meghatározó élménye a sakkal való megismerkedés volt. Édesapám, aki erős amatőr játékos hírében állt, sátoraljaújhelyi szerény otthonunkban gyakorta mérkőzött partnereivel. Kiságyamból ki-kiszökve álmélkodva figyeltem a felnőttek éjszakába nyúló vetélkedéseit. Aztán édesapám révén én is megtanultam a játékszabályokat, és kezdtem érteni, miként lehet foglyul ejteni, azaz mattolni az ellenfél királyát.
1949-ben családunk felköltözött Budapestre. Az általánost az I. kerületben, az Attila utcai iskolában fejeztem be, majd a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem. Eleven, mozgékony testalkatomnál fogva minden sportra fogékony voltam. Első számú kedvencem, a foci és a sakk egyidejűleg jól kiegészítették egymást – a Puskás Öcsi vezette világverő labdarúgócsapat ekkor élte fénykorát. Tanulmányaim miatt azonban választani kellett, és a foci háttérbe szorult.
A téri sakkozás akkortájt sokak kedvelt időtöltése volt. Lakásunkhoz közel, a Városmajorban is pezsgő sakkélet alakult ki. Természetesen rögvest én is besoroltam a küzdő felek közé. Az árnyas fák alatt, a padokon játszva tanultam meg, hogy a küzdőképesség és a feszültségek elviselése elengedhetetlen feltétele a sikernek.
Időközben engem is – ahogy mondani szokták – felfedeztek. Egy lelkes sakkbarátunk, Pelei Lajos a VTSK (a BSE elődje) éljátékosának, Koródy Keresztélynek a figyelmébe ajánlott. És így az NB I-es csapat klubnapjainak rendszeres látogatója, majd hamarosan igazolt játékosa lettem. Alapvető minőségi változást jelentett a sakkot magas szinten űző közeggel való érintkezés. A Koródy Keresztély és Réthy Pál mesterektől kapott ismeretek egész sakkozói szemléletem alapjául szolgáltak. Az eredmények sem maradtak el. 1956-ban a Petőfi Gimnázium színeiben csapattagként, majd 1958-ban egyénileg középiskolás bajnok lettem.
Mozgásigényem, a sporthoz való vonzódásom változatlan maradt. Érettségi után a Testnevelési Főiskolára felvételiztem, sikertelenül. A következő évben újra próbálkoztam, de helyhiányra hivatkozva ismét elutasítottak. Mondhatnám, szerencsémre, mert ha felvesznek, sakkozói pályámnak bizonyára befellegzett volna.
Édesanyám súlyosbodó betegsége, majd 1961-ben bekövetkezett halála alapos változást hozott életkörülményeimben. Édesapám újra megnősült, és életem párjára rátalálva, jegyesemmel, Olerínyi Gabriellával házasságra léptem én is.
Ekkor már a Fővárosi Tanács alkalmazásában hivatalnokoskodtam. Érdekes módon e zűrös időszakban a sakkozásom eredményes volt, versenyről versenyre magasabb minősítést szerezve stabil NB I-es játékossá erősödtem. Mentorom, Réthy Pali bácsi biztatása („Pista, te leszel a következő magyar bajnok”) azért még sokára valósult meg.
Mivel a sakk csak a legjobbaknak jelentett biztos egzisztenciát, 1962-ben fájó szívvel búcsút vettem nevelő egyesületemtől. Elfogadtam a Külker SC megkeresését, beiratkoztam a Közgazdasági Egyetem esti tagozatára, és a NIKEX Nehézipari Külkereskedelmi Vállalat dolgozója lettem. A változtatás sakkbeli előremenetelemet nem hátráltatta, sőt. 1963-ban a Tipográfia–Nyugati Vasutas vegyes mesterverseny első helyezettjeként kiérdemeltem a mesteri címet, kiharcoltam a magyar bajnokság döntőjében való részvétel jogát, és tagja lettem a főiskolai vb-n szereplő magyar válogatottnak.
Ezen eredmények után csábító ajánlatot kaptam a Budapesti Spartacus SC bajnoki címre aspiráló sakkszakosztályától. Sorsdöntő választás elé kerültem. Egy biztos polgári foglalkozás és hobbiszinten való sakkozgatás, vagy kizárólagosan a sakkozás, a versenyzés legyen kenyérkereső foglalkozásom? Nem kellett sokat gondolkodnom, a sakkvarázs már foglyul ejtett. Bíztam a tehetségemben. Vonzott a sport tisztasága, az, hogy a teljesítmény mérhető, és az érvényesülés tisztességes versengés eredménye.
1963. szeptember 1-jén leigazoltam a Budapesti Spartacus SC-hez, és a Híradástechnika KTSZ alkalmazottja lettem. Sakkozói karrierem innentől kezdve nyomon követhető. 28 évig álltam egyesületem szolgálatában, versenyzői sikereimet a Spartacus színeiben értem el.
Kiemelkedő eredményeim:
Csapat:
191-szeres válogatott, kilencszeres olimpikon, olimpiai bajnok (1978 Buenos Aires), 3 olimpiai ezüstérem (1970 Siegen, 1972 Szkopje, 1980 Málta). Vb 2. hely (1985 Luzern), 3 Eb-ezüst (1970 Kapfenberg, 1977 Moszkva, 1980 Skara) és 2 Eb-bronz (1973 Bath, 1983 Plovdiv).
A Bp. Spartacus tagjaként, majd éltáblásaként kilencszeres magyar bajnok (1964–86 között), BEK-győztes (1980–82 ciklus).
Egyéni:
Magyar bajnok 1972, magyar bajnokság 1–3. hely 1973, 2. hely 1976.
Vb-zónaverseny 1. hely (Pula 1975)
21 nemzetközi versenyen egyedüli vagy holtversenyes első hely.
A rendszerváltoztatás a szövetkezeti mozgalom alapjait is megrengette. 1991-ben a működésképtelen sakkszakosztálytól távozni kényszerültem. Debreceni, kecskeméti, hajdúszoboszlói kitérők után 1997-től a paksi Atomerőmű SE-nél találtam otthonra, ahol jelenleg is játékos edzőként tevékenykedem. A dinamikusan fejlődő sakkcsapat – a legutóbbi csapatbajnokság bronzérmese – az utánpótlás-nevelés területén is kiemelkedő eredményeket ért el. Ifjúsági csapatunk az idén októberben ünnepelte 11. bajnoki címét. Edzői munkásságom révén én is hozzájárultam a sikereihez.
Visszatekintve az elmúlt hetven évre, köszönöm a jó sorsomnak, hogy erre az útra vezérelt. Nemcsak hazám képviseletének felemelő érzésére, a sikerekre, utazásaimra gondolok, hanem a sakk jellemformáló és letisztult gondolkodásra késztető hatására is. Ma már tudom, hogy a sakk tanítóm volt, életem hűséges útitársa.
