NAPÚT 2009/10., 78–80. oldal
Tartalom
Bakay Kornél
régész
Csom István
sakkozó, edző
Kákonyi Csilla
festőművész (Radnót, Románia, 1940. május 28.)
Kellemesen meglepett a felkérésük. Jólesik a figyelmességük, köszönöm!
Az alábbiakban megkísérlem „visszalapozni” a személyes történelmem fontosabb lapjait, inkább csak jelzéseképpen annak a „medernek”, amelyben életem folyama idáig érkezett, sok szempontból meghatározva egész habitusomat és munkám szellemi-etikai hátterét is.
Az eddigi legszörnyűbb háború kitörésének idején születtem. Egész családunk Marosvásárhelyen élt, s hogy mégis Radnóton születtem, annak a háborús körülmények az okai. Radnóton, Vásárhelytől harminc kilométerre, a Maros kiszélesedő partján fekvő, akkor még kedves-csendes falucskában laktak a nagyszüleim. Édesapám behívót kapott a hadseregbe, elvitték a frontra, várandós édesanyám pedig „hazament” a szüleihez, így történt, hogy ott láttam meg a napvilágot. Érdekességként említem meg, hogy születésem után pár hónappal, a második bécsi döntés hatálya folytán Vásárhely és Radnót közé országhatár került. Különleges engedéllyel hozhatott haza édesanyám a szomszédos faluból. A köves, poros országúton, rázós parasztszekéren, magyar és román határőrök sorfala között vonultam be szeretett városomba, diadalmenetnek egyáltalán nem nevezhető módon.
Kisgyermekkorom első néhány éve a fel-felüvöltő szirénázás, repülőgéprajok zúgása, bombák robbanása, pincében kialakított óvóhelyen töltött mindennapok jegyében telt. A „felszabadulás” után, a rengeteg pusztítás következményeként általános szegénység, élelemhiány következett. Édesapám orosz hadifogságba került, megjárta a szovjet lágerek poklát, második osztályos iskolás voltam, amikor hazaengedték, másfél évvel kisebb húgom pedig elsős. Azt a boldogságot nem lehet leírni, amikor a vasútállomáson az egész családdal együtt vártuk – és megérkezett! Édesapám ötvösművész volt, Budapesten végezte az Iparművészeti Főiskolát, s szépen induló pályáját teljesen derékba törte a háború, a hadifogság, majd a „szocialista” világ érdektelensége, hozzá nem értése, a vidéki anyag- és megrendeléshiány stb. Rajztanárként, filharmóniatagként (hegedülni is tudott) tartotta el családját és élte le életét. A művészet iránti hajlamot és szeretetet tőle örököltük: én a képzőművészet, húgom pedig (aki zongoratanárnő) a zene terén.
Az elemi iskolát követően felvételi vizsgával bekerültem a helyi Művészeti Középiskolába. Az itt eltöltött évek életem legszebb és legmesszebb ható időszakát jelentették. Kiemelten fontos körülmény, hogy szakóráink annak idején a Kultúrpalota legfelső emeletén levő termekben történtek. A város központi terén magasodó városháza és Kultúrpalota épületegyüttese gyönyörű remeke a szecessziós művészetnek. Maga a Kultúrpalota pedig egy „szent hely”, a művészetek „szent helye”, ahova nem lehet megilletődöttség nélkül belépni. Már az impozáns előtér pompája, ünnepi csendje megállítja a sietőt. A freskók, márványborítások, zöld bársonyhoz hasonlatos falfelületek, élénk színű virágmintázatok, az emeletekre vezető fehér márványlépcsők sora, a tükörterem fénylő színekkel tündöklő berakásos üvegablakai a székely népballadák jeleneteivel… – mindezek annyi szépséget, méltóságot árasztanak, hogy a látogató úgy érzi, nem is e világi, hanem csodás mesevilágbeli helyszínen jár. Itt kapott helyet a képtár (Művészeti Múzeum), a filharmónia, a Városi Könyvtár, a kiállítási galéria termei, s régebben – még a hajdani Magyar Autonóm Tartomány idején – az Állami Székely Színház is. Nos, ebben a remek környezetben tanultam én kilenc osztálytársammal együtt a művészet ábécéjét, kiváló művésztanárok irányításával
Akkori osztálytársaim közül többen jeles-neves művészekké váltak, akikre büszke vagyok, akiket szeretek, és örülök, hogy kortársak lehetünk.
Azért időztem ennyit a középiskolánál, mert hatása számomra máig erősebb az akadémiai évekénél is. Nem a környezet kínálta szecessziót szerettem meg, hanem a szépség emberi tartalmának jelentőségét, rendkívüli fontosságát éreztem meg akkor, s ez máig elkísér.
A kolozsvári Művészeti Akadémia tágította látókörömet, nagyszerű filozófia- és esztétikatanáraim, valamint a kitűnően ellátott könyvtára révén, de nem utolsósorban a város pezsgő kulturális élete által is.
Az akadémia elvégzése után férjhez mentem Bálint Zsigmond mérnökhöz, aki egyben fotóművész is. Társak vagyunk jóban-rosszban. Fiunk, László, miután ő is családot alapított, megajándékozott bennünket három szép unokával, akik nagyon értenek ahhoz, hogyan lehet minket elbűvölni.
Ha visszagondolok felnőtt életem éveire, az ún. „érett” életkorra, amikor az emberélet éppen „csúcson van”, boldog embernek látom magamat. Annak ellenére, hogy sötét és egyre vadabb, kíméletlenebb diktatúra uralkodott az országban, hogy elzártságban éltünk, s hogy emellett minket, kisebbségieket végig elkísért a velünk szembeni ellenérzés nyomasztó, sokszor fenyegető háttérmorajlása – de családomban, magánéletemben szeretet vett körül. Ez és a munkám tartalmassá tette mindennapjaimat. Akkor találtam meg az alkotómunkában a saját utamat, melyen azóta is járok, kíváncsi kereséssel, felfedezésekkel, rátalálásokkal, vívódásokkal-gyötrődésekkel és örömökkel.
Nyüzsögni, tolakodni soha nem tudtam, nem is akartam. Csak dolgoztam, „jelen voltam” a kiállításokon. Ezenkívül huszonkét egyéni kiállításon „mutatkoztam be” az évek folyamán bel- és külföldön. Az 1990-es években munkásságomról megjelent egy monográfia, 2004-ben – meglepetésemre és persze örömömre is – Bukarestben a Kulturális Érdemrend tisztikeresztjének elismerését kaptam.
A kilencvenes évek változásai meghozták számomra a szabad utazás lehetőségét. Ha későn is, de eljutottam az európai nagy múzeumokba. Az ott látottak megerősítettek, bizonyságot adtak arról, amiben mindig is hittem: hogy a művészet inkarnáció, a gondolat megtestesülése a mű anyagában. Arról, hogy az anyag megmunkálása, érzéki szépsége elengedhetetlen, hiszen az így létrehozott képzőművészeti érzetek közvetítik, teszik látvánnyá mások számára is a gondolatot. Az alkotómunka intim, belső dolog, a „szakmai” ismereteken túl rengeteg benne az intuíció, az érzelmi töltés. Egy szín varázsát, sugárzását létrehozni, élettelen fizikai állapotából élővé változtatni a vásznon – ez a lélek belső erejéből, temperamentumából valósulhat meg elsősorban.
Ezekkel a meggyőződésekkel dolgozom és dolgoztam eddig is – a magam módján, belső törvényszerűségeim szerint. Lehetőleg úgy, hogy megosszam ezt másokkal is.
