NAPÚT 2009/10., 69–70. oldal
Tartalom
Radnóti László
újságíró
Hovanyecz László
újságíró
Pécsi Ildikó
színművész (Tiszapolgár – ma: Polgár, 1940. május 21.)
A hetven sor talán megmarad – de hová lett a hetven év?!
Az ember születéséről szóló családi mese mélyen megmarad az ember emlékezetében, pláne ha olyan kalandosra sikerül, mint az enyém.
1940. május 21-et írtak, amikor drága szüleim elindultak velem Tiszapolgárról (természetesen én még Édesanya pocijában) Debrecenbe, hogy a klinikán megszülethessek. De én valószínűleg másképpen gondoltam, mert a jármű ajtajának becsukódása után nagyot sikoltottam – persze Édesanya hangján –, és vissza a házhoz, bába, orvos, megszületés!
Péchy Ildikó névre kereszteltek, később, a főiskolán lettem Pécsi, a könnyebb érthetőség miatt. De ez még odébb van!
Imádtam Polgáron és a tőle tíz kilométerre lévő Görbeházán élni, ahol a nagyszüleim laktak, Bundival, az első kutyámmal, aki egy hófehér kuvasz volt , eleinte stabilizátorként működött, azaz bundájába kapaszkodva jártunk együtt árkon-bokron, baromfiudvaron át. Később is mindenhová elkísért, a Papókákhoz is (paprikák, a konyhakertben), akikhez verset mondani, zimmezum-nótát énekelni jártam. Hároméves voltam, amikor húsvétra kapott szép, fodros organza ruhámban, nagy masnival a fejemen megálltam előttük, és a család nagy álmélkodására a következő bejelentést tettem: Papókák, e! (Illegve-billegve bemutattam nekik a ruhámat.) Színésznő leszek…
Fellépéseim el is kezdődtek a helyi kis szatócsboltban, ahová mindig elkísértem Édesanyát, s míg ő vásárolt, én meséltem a pultra ültetve.
Átdolgozásomban pl. a farkas azért nem ette meg Piroska nagymamáját, mert az csokikát adott neki! Így aztán a mese végén én is megkaptam a csokikámat.
Édesapám dohányjövedéki tiszt volt, dohányfermentálókat telepített. Akkoriban az volt a nagy ötlet, hogy Magyarország dohánytermelő nagyhatalommá válik majd, s ezért fermentálókat telepítettek, mi pedig belaktuk az egész országot, de a hazatérés-ünnep és a szünidő mindig Görbeházán talált.
Hároméves múltam, amikor Battonyára helyezték Édesapámat, az ottani dohánybeváltó hivatal egyik vezetője lett. Imádtam ott lakni. Hatalmas, gyönyörű kovácsoltvas kerítéssel, csónakázótóval és egy külön házikóval a kertben, ahol mi laktunk. És kaptam egy hófehér pulikutyát, boldogságom határtalan volt. Sajnos rövid ideig tartott, mert közeledett a front, s nekünk is menekülnünk kellett. Zokogva adtam le a teherautóról Hófehérkét, de megértettem, hogy jobb lesz neki Icus néninél Battonyán, nem fog éhezni, fázni.
Ellentétben velem, mert a háború végére mind a két lábam megfagyott. Nagyanyám persze Görbeházán meggyógyított! Sokat gyalogoltunk hóban-fagyban, mentünk sok ismeretlennel Nyugatra. Szombathely környékén betereltek bennünket egy iskolába. Hatalmas, négyzet alakú udvara volt, és rengeteg ember, nők, férfiak, gyerekek álltak a falhoz állítva, mi is beálltunk a sorba. Édesanyám úgy mesélte, az orosz katonák felemelték a fegyvert, és neki az jutott eszébe, hogy most meghalunk, és felemelt a földről az ölébe, én se maradjak életben, mi lenne velem… Én kitéptem magam Édesanya kezéből, és a középen álló szép szál fegyvertelen katonához rohantam, átöleltem a csizmaszárát, amely állítólag magasabb volt, mint én, nem sírtam, mosolyogva felnéztem rá. Senki nem mozdult. Lehajolt, magához emelt, nézett, én mosolyogtam, lassan leeresztett, és mindenkit elengedtek…
Azt hiszem, innen indult a színész-rendezői karrierem. Végül is elértük Sopront. Vonatra kellett volna szállni, hogy átmenjünk a határon. Szüleim egymásra néztek, s azt mondták: maradunk. És visszamentünk Battonyára. Sok mesélnivalóm lenne még. De majd a 140 sorosban (sic!) innen folytatom?!
Mik a kedvencek? Talán az Aranyember… a filmen keresztül szeretett belém Szűcs Lajos magyar bajnok, olimpiai ezüst- és aranyérmes világválogatott, 43 éve vagyunk együtt. Nagy fiunk Szűcs Csaba, unokánk Szűcs Csaba, menyem Pártos Csilla, három vizslalány imádgat folyamatosan bennünket, és nem bántják a kertben élő madarakat. (Az elődeik sem bántották!) Erre nagyon büszkék vagyunk. Sok filmben, tévéjátékban, tévéműsorban szerepeltem. Több ezer önálló estét, tájelőadást töltöttem „az én drága közönségemmel”. Főiskolás koromban két fővárosi színházban játszottam főszerepet: a Nemzeti Színházban a Szálemi boszorkányok (Abigail), Petőfi Színház, az első musicalszínház, Brecht–Kurt-Weil: Koldusopera (Kocsma Jenny) és Jókai: Gazdag szegények. Ez a kezdet, s a folytatás is gyönyörű. Gorsium – tíz év, a görög-római drámairodalom húsz legszebb darabját rendezhettem meg! Majdnem minden vidéki színházban megfordultam. S a kollégák, akiktől játszva tanultam meg a szakmát, s a többiek, akiknek én adhattam át, amit tanultam. Boldog vagyok, hogy művésztársaim megsegítésére 1994–98 között szocialista képviselőként elértem a szakmai nyugdíj létrehozását, az idős művészek életjáradékát és az érdemes kiváló művészi kitüntetés visszaállítását. Itt is köszönöm mindenkinek, aki segített benne!
Legutóbb november 28-án szerkesztő-rendező-előadóként (halmozom az élvezeteket, na meg a felelősséget!) léptem fel a Barokk Színház színpadán a gödöllői királyi kastélyban a Blaha Lujzáról szóló, Isten kegyeltje című előadásban.
Magam is Isten kegyeltjének érzem magam, hiszen azzal foglalkozhattam, amiért, úgy gondolom, a világra jöttem!
