NAPÚT 2009/10., 65–66. oldal
Tartalom
Vitézy László
filmrendező, operatőr
Radnóti László
újságíró
Novotny Zoltán
újságíró (Budapest, 1940. május 19.)
Pesten születtem, 24 éves korom óta Budán lakom. Budapest az egyik szerelmem. Koptattam a Lónyay utcai református iskola, a Knezich utcai iskola, az Apáczai Csere János Gimnázium és az ELTE bölcsészkar padjait. Papírforma szerint magyar–történelem szakos középiskolai tanár vagyok.
Labdarúgó-mérkőzésre édesapám vitt először, amikor még járni tanultam. A sport szeretetét testnevelő tanáraimnak köszönhetem, meg annak, hogy nem voltam ügyetlen. Évtizedekig kosárlabdáztam (egy évet az NB I-ben is), ma már csak teniszezem, úszom és fitneszklubba járok. A sport a másik szerelmem.
Első és egyetlen munkahelyem a Magyar Rádió, ahol voltam bemondó (három évig), sportriporter (mindörökké), sportszerkesztőség-vezető (14 évig), a Petőfi adó főszerkesztője (hat évig). Közvetíthettem Földi Imre nagyszerű súlyemelő versenyeit, krónikása lehettem a Ferencváros labdarúgócsapata diadalmenetének a Kupagyőztesek Európa Kupájában, világgá kiálthattam a századik magyar olimpiai arany történetét, Hegedűs Csaba elsőségét, és eufóriában közvetíthettem a magyar labdarúgó-válogatott – sajnos utolsó – nagy győzelmét, a brazilok elleni 3:0-t. Mexikótól Pekingig sorozatban tizenegy nyári olimpián vettem részt. Közel húsz sportág mintegy kétszáz világ- és Európa-bajnokságáról tudósíthattam. A rádió a második legnagyobb szenvedélyem.
A sporton kívül más vizekre is eveztem. Huszonhét évig „külsőztem” a Magyar Televízióban (Híradó, Ablak, különféle gyermekműsorok), jelentek meg írásaim különböző lapokban, megfordultam a szinkronfilmgyárban stb. Az őrjöngő bika című filmben helyi műsorközlőként és rádióriporterként többet beszéltem, mint a Robert de Nirót szinkronizáló színész. A rádióban több nem sport vonatkozású műsort készítettem (vetélkedők, Szív küldi, Éjfél után, Holnap hétfő, Aranyemberek, Zenészportré, Petőfi Sándor minden verse a Petőfi rádióban, Terep-járó, a négyigenes választás és az első szabad választás közvetítése a Parlamentből, Kincskereső). Kinek-kinek mást és mást jelent a kincs, lehet az egy nyaklánc, egy könyv, egy vers, egy dallam, és még hosszan sorolhatnám. Persze jól tudjuk, hogy az igazi kincseket nem feltétlenül a megfogható tárgyak jelentik, sokkal inkább a magunkban hordozott, továbbvitt érzések, gondolatok. „Kinccsé lesz bármi, ami nélkülözhetetlen és fogyóban van.”
Tulajdonképpen szerencsés ember vagyok. Szerencsém volt a háború alatt, hogy apám nem hagyott szamárköhögésesen a szomszédos gyermekkórházban, mert távozásunk után öt perccel pincéig bombázták az épületet, s a harminckét áldozat között ott volt az engem kezelő orvos is. Szerencsém volt iskoláimmal is, mert a korábban felsorolt intézményekben remek tanárok neveltek. Szerencsém volt, hogy édesanyám az ötvenes évek elején „Hét krajcár”-os derűvel életben tartotta a családot. Az 1956. októberi vakbélműtétem is jól jött, mert lábadozásom miatt szobafogságra ítéltettem. Az egyetemre egyből felvettek a középiskolában tanári sugallatra végzett Kossuth-kutatásaimnak köszönhetően.
Szerencsém volt, hogy próbaközvetítések után jóformán az utcáról a Magyar Rádió munkatársa lehettem. A rádió azóta is első és egyetlen munkahelyem. Szerencsém volt a feleségemmel is. Ő is az első és az egyetlen, s ha zsörtölődik is a rendszertelen munkabeosztásom miatt, rengeteget segít is ennek elviselhetővé tételében. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Fortuna kegyeinek köszönhetően Szepesi Györgytől, Gulyás Gyulától leshettem el a szakma fortélyait, Roska Miklós atyai intelmeit fogadhattam meg.
Szerencsés ember vagyok, mert beutazhattam az országot Őriszentpétertől Hollóházáig, Salgótarjántól Mohácsig. Mert eljutottam öt világrész vagy nyolcvan országába Bolíviától Dél-Koreáig, Izlandtól Zairéig. Tizenegy nyári olimpiáról közvetíthettem, tizenkilencszeres „aranyérmes” vagyok. 1968-ban kiszurkoltam Németh Angéla gerelyhajító-győzelmét (neki és nekem is ez volt az első), 2008-ban a férfi vízilabdázók ötgólos sikerét az amerikaiak ellen (a magyar sportnak és nekem is ez volt a legutóbbi). Barcelonában makacsul hittem a birkózó Repka Attila elsőségében, mert aki kétszer Európa-bajnokságot tud nyerni, annak az olimpián is a legjobbnak kell lennie, vallottam, így aztán érthetően saját győzelmemnek is éreztem Repka sikerét. A történelem furcsa fintora, hogy a pekingi három magyar aranyérem megszületését, a kenus Vajda Attila, a kajakos Kovács Katalin–Janics Natasa páros és a férfivízilabda-csapat diadalát is tolmácsolhattam. (Az előbbi kettőben Kalapos Mihály segített, az utóbbiban Hajdu B. István volt egyenértékű partner.)
Voltam: a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke (17 évig), a TIT budapesti sportbizottságának elnöke, a Magyar Diáksportszövetség elnöke. Vagyok (2009-ben): a Magyar Olimpiai Bizottság tagja (1985 óta), a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség súlyemelő bizottságának tagja (1980 óta), presbiter a Deák téren, Lions klub-tag Újpesten, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke (2004 óta), a Magyarországi Evangélikus Egyház sajtóbizottságának elnöke. Édesanyám az emberek szeretetére nevelt, és arra, hogy valamilyen közösségért nekem is tennem kell. „Hiszek az emberekben, és abban, hogy becsületesen kell élni, nem szabad kitérni a kötelességek elől, erőnkhöz mérten vállalni kell mindazt, amit az élet ránk parancsol.”
A kitüntetések engem is elértek, bár tudom, hogy azokat nem kiérdemlik, hanem adják. Mégis a legbüszkébb arra vagyok, hogy 2008 januárjában megkaptam a Pro Renovanda Cultura Hungariae Kodály Zoltán közművelődési díjat. Munkámban ugyanis egész életemben arra törekedtem, hogy a sportközvetítéseken, közéleti riportokon, egyéb műsorok vezetésén túl valami többletismeretet is adjak. A Calypso rádióban például Márait, amikor az még nem volt divat, a Terep-járóban település- és kultúrtörténetet, minden megnyilvánulásban a magyar nyelv szépségét, helyességét és fontosságát. Felért egy győztes góllal vagy éppen Gyurta Dániel századmásodperces mellúszógyőzelmének közvetítésével.
