NAPÚT 2009/10., 63–64. oldal
Tartalom
Kelemen András
pszichiáter
Novotny Zoltán
újságíró
Vitézy László
filmrendező, operatőr (Budapest, 1940. május 17.)
HEJ! HA MINDENT ELMONDHATNÉK… Egyszer csak azt veszed észre, hogy emlékszel olyan dolgokra, amikre más már nem. Mert régebben élsz… Ez nekem új. Az is új felfedezés, hogy az emlékezés fontossága megnőtt, s a feledést kezdem árulásnak tekinteni. (Mintha a választások is azért lennének négy-öt évente, mert három év alatt úgyis mindenki mindent elfelejt.) A felejtés önkéntes önvédelem, az emlékezés tudatos önigazolás. A felejtés olyan, mint a forradalom – gond nélkül elsöpör minden értéket, a jövőre koncentrál, és nem zavarja ebben a múlt. Bizonytalan dolog! Az emlékezés konzervatív, mert tapasztalat – a múlt cserepekre tört élménye, s amíg élsz, olvashatsz e cserépüzenetekben. Biztonságot ad.
Egy művész életének értelme, hogy mit tud másoknak átadni azokból a felismerésekből, amelyeket ma, így 69 évesen, az emlékezés szőtteseként a saját szemfedőjének is elfogad majd.
Többnyire nem saját magamra emlékszem, inkább arra, amit láttam, hallottam, éreztem. Átéltem félelmeket, érthetetlen, könnyű győzelmeket (ki vagyok én, és mi az élet értelme? büszkeséget, szépséget, erőt!… Érthetetlen vereségeket, megaláztatásokat, hallgatásokat.
Fontos: az ellened és általad elkövetett bűnökre is emlékezni kell! Hogy lehetne megbocsátani, ha nem emlékeznél, és hogy lehetne vezekelni, ha nem emlékeznél?! VALAKI MINDIG EMLÉKEZIK!
Na mire is…? Mese vagy valóság? Filmrendező vagyok, így egyértelműen fontos mindkettő.
Édesapámat 1948 legvégén államosították. Már úgy tűnt számára, hogy megmaradhat Margit körúti könyv- és papírüzlete. De megjelent három elvtárs, és ahogy szokták: kulcsok, könyvelés, pénz a kasszából és a zsebből is… írja alá! A nép nevében… társadalmi tulajdon… távozhat!
– De három gyerekem van… legalább alkalmazott lehessek…
– Hagyja el az üzletet!
Vette apám a kabátját. (Kalapja is volt.) Indult kifelé. Utána szóltak:
– Jöjjön vissza!
Azt hitte, megkönyörültek. Visszafordult. (Kis, reménykedő mosoly a szája szélén.) Holott csak észrevették a töltőtollat a kabátja szivarzsebében. Parker. Mikor a közelükbe ért (látom magam előtt), gyors mozdulattal kivették. – Ez is az üzlethez tartozik! Távozzon!
EZT AZTÁN MINDEN KARÁCSONYKOR ELMESÉLTE.
Negyvenegy év múlva kórházban feküdt nagybetegen. Már nem tudott beszélni. Én az ellenzéki kerekasztalról (1989) rohantam hozzá, simogatni a kezét. Nagyon akart valamit mondani. Nem értettem… sokáig nem. Aztán valami kis hangfoszlány… Töltőtoll. VISSZA KELL SZEREZNI! Nem tudott beszélni a rózsadombi villáról, ahonnan kirúgták a családot, birtokokról, házakról, amelyeket nagyapáim építettek, a hegedűjéről, melyet nyakánál fogva törtek ketté az oroszok… VISSZA KELL SZEREZNI!
Én, a legidősebb fiú azért akartam, sodródtam, alkalmazkodtam, mert vissza akartam szerezni a megbecsülést a családnak, amely a megaláztatásban elveszett. Lassan, két és fél év katonaságon, öt év segédmunkán átkúszva (téglahordó, műanyag-fröccsöntő, filmgyári világosító), Várkonyi Zoltán, Váncsa Lajos, Kollányi Ágoston, Somló Tamás baráti segítsége révén harmadszorra felvettek „egyéb” kategorizációval Herskó János főiskolai osztályába. (Az „egyéb” osztályidegent jelent, és kizár a felsőfokú tanulmányokból.) Major Tamás azt tanácsolta rákosligeti barátom rokonaként, hogy be kell lépni a pártba (híres operatőr lett később). Beléptünk mindketten. Anyám zokogott, egész éjjel tanakodott a család… Inkább disszidáljunk. Három gyerekkel? Beléptem… aztán kiléptem.
Első filmem: Tagfelvétel, 1972. Aztán Balázs Béla Stúdió, szövetség Dárdayval, Fehér Györggyel, Zolnay Pállal, Tarr Bélával, Szalai Györgyivel, Mihályffyval, Wilt Pállal. Társulás Stúdió, Budapesti iskola – amikor a hatalom pénzén csináltuk a filmeket, ellenük; együtt gondolkozva, segítve, kritizálva egymást. Mindig… a mai napig, négy játékfilm, több száz dokumentumfilm és tévéműsor után is meghatároz mindent az emlékezés apám töltőtollára és elgyengült reménykedésére. Nem voltam ott, nem láttam… de mindent meghatároz az a megalázott, csalódott, tétova mosoly a szája szegletében, mikor hallja a végső szót: távozzon!
Minden április 4-én és május 1-jén az a három elvtárs is valószínűleg meséli a gyerekeinek a mai napig, hogyan döntötték meg a burzsoáziát, hogyan lettek a semmiből gyárigazgatók, és hogyan törölték el végképp…
Melegebb őszi időben gyakran hoznak új hajtásokat a megtévesztett növények, aztán az első nagyobb hidegben hirtelen, értetlenül megfagynak. De nem járnak rosszabbul, mint minden más, egész nyáron át szolgált levél. Ugyanúgy… csak csalódottan. Túlzottan hittek az örök zöldellésben. Az emlékezetükkel volt a baj!
Szívemből szól a költő Sinka István:
Ábrányka alszik
Ábrányka álmos,
pihen a réten:
ringatja magát
lapulevélen.
Forgószél őrzi,
tündér az anyja:
Kökény a neve,
magára hagyja!
Magára hagyja,
nem vetkőzteti,
nem is ringatja,
s nem öltözteti.
Ábrányka alszik,
ágya a szélben.
Ezer év múlva
ébred. Elébb nem.
Mikor majd abba-
hagyja az álmot,
nem lelé többé
Magyarországot?
