NAPÚT 2009/10., 61–62. oldal
Tartalom
Fábián László
író, műfordító, újságíró
Vitézy László
filmrendező, operatőr
Kelemen András
pszichiáter (Budapest, 1940. május 17.)
Lehet, hogy még a modernitásról is lekéstem, de végképp nem vagyok posztmodern ember. Sosem érintett meg például a manapság annyira elharapódzó világfájdalom: az önazonosság válsága. A lélek orvosaként megtanultam beleélni magam a másik ember világába (ezt most szintén elidegenedetten empátiának kell nevezni), de azt viszont megtapasztaltam, hogy ha a lelki zavar alapja a személyiség kialakulatlansága, és az emberi lény nem érzi talpa alatt a talajt, csupán a külső hatások sodorják oda-vissza, akkor a legnehezebb rajta segíteni.
Életem első felét fokozódóan elszürkülő világban éltem meg: az önkényuralom kizárólagosságának éveiben. Ki nem adott verseimmel védekeztem a reménytelenség ellen. Minden lehetséges eszközt megragadtam, hogy értelmet adjak életemnek ott, ahová születtem.
Foglalkoztam sok mindennel, amit elhanyagoltnak és lenézettnek tapasztaltam: a magyar társadalommal, a magyarok korai történetével, s ez elvezetett a nyelvek tanulmányozásához, a fizikai embertanhoz és a néprajzhoz. Az embertan az akkor tilalmazott örökléstan tanulmányozásához; a néprajz pedig a határon túli magyarokhoz. Csendes elégtétel nekem, hogy a moldvai magyarok, a csángók néprajzi atlaszához számos adatot gyűjtöttem falvaikban – a lehetetlenné váló körülmények között. Jól emlékszem arra, amikor az egyik faluban már hajkurászott a milicistának nevezett rendőr, s a kertek alján szöktem meg adatközlőim segítségével. Ekkor vált társammá későbbi feleségem, aki jött velem és segített mindenben. Orvos lettem, mert úgy ítéltem meg, hogy ezzel lehetek leginkább hasznára annak a közösségnek, amelyhez tartozom. Szakmám azonban ezen belül az emberi elme, az emberi lélek lett. Ennek sem volt rangja az anyagelv uralma idején. Az embernek mint egésznek a szemlélete vezetett, ezért támogattam a természetgyógyászat helyzetének rendezését, és ezt ismeri el egyik ilyen magazinunk, amikor megtisztel azzal, hogy tagja lehetek a szerkesztőbizottságnak. Szabad időmben török irodalmi alkotásokat fordítottam, egy s más meg is jelent az Európa Könyvkiadónál – és szorgalmasan írogattam az asztalfiának. Több nemzetpolitikai írásom név nélkül vagy álnéven megjelent a nyugati magyar sajtóban. Különösen Kecskési Tollas Tiborhoz, a müncheni Nemzetőr szerkesztő-szervező költőjéhez kötött egyre több bajtársi szál. Ő ajánlott be engem Lezsák Sándornak is.
Elmeorvosként megismertem a magyar társadalmat alulnézetből, s ez tett eltökéltté a rendszerváltozás előkészítő munkáiban. Foglalkozott velem a román „szeku”, s a magyar „társszervek” is többször górcső alá vettek, de végül sikerült megszerveznem a Székesfehérvárra és környékére kiterjedő ellenzéki mozgalmat. Nem akartam elhagyni a terepet, így csak második helyre kerültem az – akkori – MDF megyei listáján, mégis bejutottam az Ország Házába. Talán azért volt ez sorsszerű, mert korábban volt egy fogadalmam, hogy addig látogatóként sem lépem át a küszöbét, amíg megszállottak vagyunk. Azután elkapott a gépszíj, és azóta, immár ismételten a Fejér megyei 7. választókerületben indulva, egyéni képviselő vagyok folyamatosan. Antall József miniszterelnök először a népjólét területére (egészségügy + szociális ügyek) kért fel államtitkárnak, majd a Külügyminisztériumba. Az egészségügy területén az alapellátás kialakításában (háziorvosi rendszer), a tisztiorvoslás felépítésében, a kórházak új vezetési rendszerének kialakításában végeztem irányító munkát. A külügyi területen viszont immár politikai szinten kapcsolatba kerültem a posztszovjet térséggel és a tágabban vett keleti világgal. Ázsia nyugati félszigetét sem hanyagoltam el: dolgoztam Magyarországnak Európába történő újrabeépülésén (EBESZ, Alpok-Adria, WEU, Európa Tanács, Európai Parlament, sőt részt vettem az „alkotmányozó” konvent munkájában is).
A globalizálódó MDF elsőként távolított el tagjai közül, azóta jobbára a civil szervezetekben végzek szervezőmunkát, és természetesen főleg a választókerületemben.
Lehetnék elkeseredett, mert ahogy a reményteli kezdet után Magyarország kisiklott, ugyanúgy az európai politikában is egyre erősebben érződött a világözön torzító hatása. Az egységesülést előrevivő nemes eszmék a pénzhatalom nyomása alatt távlatot vesztettek, s egyre inkább a rövid távú érdekek határozzák meg az eseményeket. Az igazság az, hogy az élet előrehaladtával egyre jobban meg tudom becsülni a mindennapi örömöket, s ezzel oldódik keserűségem. Az nyugtalanít csupán, hogy milyen világot teremtettünk itt unokáinknak. Ők már nem képzeletbeliek, hanem eleven emberkék köröttem, és ha a szemükbe nézek, aggódom miattuk. Nem a szegénységtől, nem a megpróbáltatásoktól féltem őket, hanem a minket körülvevő nihiltől. Csak abban bízhatok, hogy ennek ellenében ők is tudni fogják, hogy kik és hova tartoznak. Ezért nem adom fel a harcot.
