NAPÚT 2009/10., 59–60. oldal
Tartalom
Kocsis István
író
Kelemen András
pszichiáter
Fábián László
író, műfordító, újságíró (Zsennye, 1940. május 9.)
Eltelt hét évtized. Nos, dehogy csak fölöttem, a környező és a tágabb világ körül szintén. Önmagában sem nem bűn, sem nem erény; aspektus kérdése, szerencse-e. Mivel a létezéshez általában pozitívan (talán nem föltétlenül reálisan) közelítek, az életemhez inkább az örömök felől viszonyulok; a depresszió, a letargia – úgy tetszik – közvetlenül nem fenyeget. Semmi esetre sem jelenti – természetesen – azt, hogy olykor (Istenem, gyakrabban a kelleténél!) ne dühöngjek – akár káromkodva, ordítozva. Mintegy két és fél évszázada egy ukrán költő-filozófus, Szkovoroda megfogalmazta, hogy a boldogság titka az egyénhez leginkább passzoló, derűt jelentő munkában rejlik. Nem ismertem még a bölcselőt (egyébként járt Magyarországon), amikor már valami hasonlóféle körvonalazódott bennem – gyanítom, leginkább anyai nagyanyám hatására. Tőle tanultam világszemléletet, erkölcsöt, a természet szeretetét, tiszteletét, humort (volt az néha gúny), rendíthetetlen hitet a munkámban. Ugyanakkor végtelenül távol áll tőlem, mindössze harsány röhejemre számíthat az optimisták kincstári boldogsága, hiszen tisztában vagyok (jóllehet nem fáj mindennap a tudatomnak, mint a spanyol gondolkodónak) a lét, benne saját létem fenyegetettségével, az elháríthatatlan elmúlással. Szeretném remélni: mindezt alaposabban kifejtettem bölcseleti trilógiámban (A fájdalom embere, A gond embere, Az öröm embere), noha – föltehetőleg – nem szakfilozófiai tételekben.
Kosztolányi egy helyütt mélységes megvetéssel beszél azokról a szerzőkről, akik nem a halált érzik az irodalom legfontosabb, mondhatni központi témájának. Egyetértek Kosztolányival, magamra szintén érvényesnek tartom normáját; valójában pedig azt gondolom: komoly író egyszerűen nem gondolkodhat másképpen, miként nem is gondolkodik. Az én nagyjaim (privát panteonom legformátumosabb árnyai: Dante, Cervantes, Rabelais, Dosztojevszkij, Nietzsche, Gorkij, Heidegger) ehhez igazodnak. Vagy mai líránk óriása: Juhász Ferenc. Nem afféle viaskodás ez az angyallal, inkább a megértés küzdelme. Az eklektikusnak tetsző névsor alighanem éppen a közelítések különbözőségére utal; a közelítésekben nyílik ki az alkotó egyéniség lehetősége.
Én egy kis faluban születtem, máig lakom a szülőházamat, holott a lélekszám a hetven esztendő alatt alaposan megcsappant. És – persze – változott, jelentősen átformálódott a mentalitás, bizonytalanokká váltak a hajdani normák, megrokkant az önfönntartó életerő. Sosem rendelkeztem azzal a romantikus faluképpel, amelyre ideológiák épültek – teszem azt – a harmincas években, de a bolsevizmus faluellenes merényleteit képes voltam (vagyok is) fölmérni, és tudatos aljasságként, jogsértésként, nemzetrombolásként (tisztában vagyok a szó súlyával, pusztán a kifejezést használom, a hozzá tapadó eszméket nem) elítélni. Ebben a környezetben úgyszólván naponta átélem a szélesebb értelemben vett létfenyegetettséget, de indulataimat, ahogyan soha, most sem kívánom pártkeretek közé szorítani; magam óhajtok felelni magamért, még ha közösség érdekében szólalok is föl (vélelmezném: publicisztikámban). Eltökélten kerülöm a brancsokat, a klientúrákat; valamiféle szellemi mezőőr szerepét vállalom mindennemű környezetszennyezéssel szemben.
Hitem szerint és hittel.
Bennem valójában élesen elkülönül a közíró és a szépíró. A közíró közvetlen reflexiókat igyekszik aktuális logikai mederbe terelni; magyarán aktuális dohogásait vélt/valós érvekkel kiönteni. A szépíró viszont másként tevékenykedik; olyasmire hagyatkozik, ami – úgy gyanítja – mindig benne volt és van, jobb szó híján: metafizikai élménye, az követeli ki a megtestesülést, plaszticitást. Szabó Dezső szavait idézem ide (megtehettem volna az imént már, hiszen egy elsodort falu adja második otthonomat): „Én csak mintegy diktandó után írok.” Igen, pontosan így. Képtelen voltam valaha is megérteni az üres lap keservét, ahogy azt időről időre ún. alkotói nyilatkozatok föllengzősen sugalmazták; máig nem értem, minek ír az ilyen. Én folyvást írok; akkor is, ha sem papír, sem képernyő nincs előttem. Utaztomban, vásárláskor, társaságban (még tarokkozás közben is!), borozáskor, gombászáskor, konyhában, szeretkezéskor. Ilyen a fejem. Amit lejegyzek, az nem pusztán kész gondolatsor, de föltétlenül muzsikál. Sejtelmeim szerint ekként alkothatnak a zeneszerzők. A hiteles képzőművészek, az álmodozó építészek. Aligha véletlen, hogy mindig az ő társaságukban éreztem magam otthon. A nálam majdnem négy évtizeddel korosabb Lossonczy Tamást tekintem nemcsak atyai barátomnak, igazi szellemi partneremnek, no és – ami az életkort illeti – példámnak. Sőt, és egyszer ezt végre ki kell mondanom, a Kévés Galériát meg a Cicelle Aranyháromszög Társaságot gondolkodtató otthonomnak. Ahol nem furmányos írók (nevetséges individualisták) dominálnak.
Látható, remélem, kitetszik, nem készítek számvetést. Nem képzelem, hogy ez az én dolgom volna. Mint mindenben, bizonyára ebben szintúgy elfogult lennék. Hogy hogyan állok most Szkovorodával? Hát, azt csinálom, amihez kedvem van, egy keveset még tanítok, jobbára azonban írok. Regényt, esszét; ezek első számú szerelmeim. A mámor. Ez az én alkotó hedonizmusom. A publicisztika lelohaszt, kijózanít. Azonban felelősségnek kell lennie a világon…
