NAPÚT 2009/10., 56–59. oldal
Tartalom
Marosi Ernő
művészettörténész
Fábián László
író, műfordító
Kocsis István
író (Ombod, Románia, 1940. május 7.)
Megküzd-e egymással az én személyemben az író, a drámaíró és a történelmi esszék, tanulmányok, történelemkönyvek írója? – kérdezik olvasóim, s én szívesen válaszolnék erre a kérdésre, annál is inkább, mert az utóbbi időben többször előfordult, hogy a történetíró és a drámaíró önmagamat kettéválasztották… Hogy ez többé ne fordulhasson elő, kinyilvánítom, hogy ifjabb koromban, legalább két és fél évtizedeken át, szinte kizárólag szépirodalmat (drámákat, novellákat, forgatókönyveket és regényt) írtam, és bár van már két évtizede, hogy inkább a történelemtudománnyal foglalkozom, a dráma- és regényíráshoz is igyekszem hű maradni.
Igazolom fentieket könyveim felsorolásával: Egyenletek (novellák és egy dráma, 1967), Örömteremtés (novellák és drámák, 1969), A korona aranyból van (drámák, 1972), Tárlat az utcán (jelenetek és drámák, 1974), A nagy játékos (drámák, 1976), A fehér kesztyű (novellák és jelenetek, 1978), Drámák (1978), Megszámláltatott fák (drámák, 1981), A megkoszorúzott (drámák, 1982), Széchenyi István (monodrámák, 1984), A tizenkettedik lánc (regény, 1986), Történészek a kereszten avagy Az áldozatok bosszúja (regény a román történelemhamisításról, 1991), Történészek a kereszten (történelmi tanulmány utópisztikus vitával megtűzdelve, 1994), A meztelen igazságért (a magyar–román viszony megromlásának története, 1994; második, javított kiadása: 1996), A Szent Korona tana (tanulmány a Szent Korona tanának múltjáról, jelenéről és jövőjéről, 1995; második, javított kiadása: 1996), A megkoronázott (drámák, 1996), A Szent Korona misztériuma (1997), Árva Bethlen Kata (drámák, 1998), A szakrális fejedelem (1999), Magyarország Szent Koronája (2000; második, átdolgozott kiadása: 2001; harmadik, átdolgozott és bővített kiadása: 2005; negyedik, átdolgozott és bővített kiadása: 2008), „Magyarországnak fényes tüköre” (drámák, 2001), Széchenyi. A magyarságtudat regénye (2002, második, átdolgozott kiadása: 2003); Az áldozat (drámák, 2006), Fényhíd (monodráma-trilógia Széchenyi Istvánról, 2007), A táltos paripa (az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás kérdéskörei, különös tekintettel a táltos paripa és a tündérvilág titkára, 2008; második, átdolgozott kiadása: 2008), A Szent Korona üzenete (2008).
Kitetszik bizony e felsorolásból, hogy történelemkönyvek írása közben (1991 és 2008 között) legalább két tucat drámát írtam.
E drámák között ott van néhány régi színművem új változata és az újak: A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Korona), Déryné, A kitüntetés (Bolyai Farkas és Bolyai János), A királynő aranyból van (Stuart Mária), „Magyarországnak fényes tüköre” (Hunyadi Mátyás), A Tér (monodráma Bolyai Jánosról), Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit), Fényhíd (monodráma három estére, három színésszel Széchenyi István életéről) stb.
Régi színműveim új változataira is felhívtam a figyelmet. Ha ezt megtettem, akkor, úgy érzem, válaszolnom kell arra is, igaz-e a vád, hogy sok drámámat többször is újraírtam. Válaszom: igaz. Ha régi drámáim újra megjelennek, akkor bizony én igyekszem tökéletesíteni őket. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi ennek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megközelíteni. Ha úgy érzem, hogy egy drámai helyzet igazságához közelebb kerültem, akkor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele.
A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig írtam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi darabom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugyanazok a két darabban. Pedig nem akartam, hogy így legyen. Azért volt szükségem az új „színjátszó személyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A korona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bolyai Jánosról is írtam egy új monodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. A Vincent Van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik többszemélyes) sok változata közül azokkal vagyok elégedett, amelyeket már 2008-ban írtam.
A darabjaim színpadi megmérettetéséről most nem lenne illendő beszélnem… Azt viszont el kell mondanom, hogy legalább egy esztendőn át igen jelentős drámaírónak hittem magam. Az 1999. esztendőben, amikor a „Magyarországnak fényes tüköre” című, Mátyás királyról szóló drámámat írtam. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (dr. Hámori József volt akkor a miniszter) felkérésére írtam, mégpedig Szent István államjogi és egyházügyi reformjának ezredik évfordulója alkalmából… A minisztérium tisztségviselői közvetítettek akkor köztem és a budapesti színigazgatók között. Úgy gondolták, előbb csak a dráma szinopszisát küldik szét a direktoroknak… És a szinopszist a direktorok el is olvasták – és hangot is adtak megdöbbenésüknek. „Ez a színmű Mátyás király valódi drámáját mutatja be, ahelyett hogy kicsúfolná, nevetségessé tenné a királyt és környezetét! Mit akarnak?! A valódi magyar történelmet becsempészni a magyar színpadra?! Az angol vagy a német vagy a francia történelemmel egyenrangúnak képzeljük ezután a magyart?! Nagy államférfiakkal, valódi drámai helyzetekkel?! Büszkék legyünk történelmünkre, miután már megtanultuk szégyellni?! Magyar királydráma-sorozatot akarnak elindítani?! Az operaház számára nem íratják meg a magyar »ringet«?! A vége az lesz, hogy a magyar történelem mellett még a magyar mitológiát is a színpadra csempészik!” No, volt olyan direktor is, aki nem elégedett meg a deheroizálás divatja ily – akármennyire harcos – védelmezésével, hanem őszintén megmondta, hogy ő nem akarja ünnepelni a magyar államalapítás ezredik évfordulóját… Egy másik kijelentette, hogy azért nem érdekli a dráma, mert ő bizony tudja, hogy a drámaíró Kocsis István azonos azzal a történésszel, aki négy könyvet írt a Szent Koronáról… A döbbenetes az, hogy ez a direktor nem tudta, hogy miért is gyűlöli a Szent Koronát és mindazokat, akik tisztelettel írnak a Szent Korona közjogi tanáról. Divatból vagy a liberálisoktól való félelmében gyűlölte ez a színigazgató a Szent Koronát? Azt sem tudta szegény, hogy a magyar történelemben mindig a Szent Korona tana volt az alkotmányosság legfőbb biztosítéka… Persze Mátyás királyt is ugyanazért gyűlölte, amiért a Szent Koronát… Mint mindent, ami újjáteremthetné az egészséges magyarságtudatot…
Nem folytatom, inkább a színigazgatóknak szóló méltó válaszon töröm a fejem…
De előbb még azt is bevallom, hogy valamikor én is azt hittem, hogy a drámaíró nyugodtan élhet az ún. drámaírói szabadsággal, azaz nem szükséges tiszteletben tartania a történelmi hűséget. Most már tudom, hogy a drámaírói szabadságot azok számára találták ki, akik nem ismerik a történelmet. Aki viszont ismerkedni kezd a történelemtudomány forrásaival (tehát nemcsak történelemkönyvekből ismeri a történelmet), az rádöbben, hogy a drámaíró képtelen olyan éles, olyan rendkívüli drámai helyzeteket kitalálni, mint amilyenek a forrásokban lappanganak. Akárhány példát felhozhatunk erre Attila uralkodásának valóságos történetéből, Szent Istvánéból, Szent Lászlóéból, Zsigmond királyéból, Báthory Istvánéból… Vagy éppen Bethlen Miklós életéből. Csak egy baj van… Az új ezredforduló embere számára kezdenek felfoghatatlanná válni a források is… Nem meri elhinni, ami a forrásokban van? Az átkos magyar kisebbrendűségi érzés akadályozza meg abban, hogy helyesen értelmezze a forrásokat, vagy mi, nem könnyű megállapítani…
Mindabból, amit a drámaírói szabadságról írtam, gondolom, levonható az a következtetés is, hogy ha az én személyemben valóban megküzd egymással a történész és a drámaíró, akkor e küzdelemből csak a történetíró kerülhet ki győztesen…
Vallomásomat még nem fejezhetem be, hisz adós maradtam a színigazgatóknak szóló méltó válasszal… Mit mondhatnék válaszképpen?
Talán nincs olyan színházi évad, amelyikben nincs színházi bemutatóm (és jó rendezők viszik színre darabjaimat, kiváló színészekkel!), mégis egyre jobban fáj nekem is, hogy színházi életünk meghatározó személyiségei hadat üzentek a magyar drámaírásnak… 2000-ben néhány direktor még megindokolta, miért nem tűz műsorra magyar drámát, ma már egyikük sem indokolja meg.
Súlyosak pedig a következményei annak, hogy a magyar – és elsősorban a budapesti – színjátszás nem veszi igénybe méltóképpen a magyar drámaírás segítségét, mert így nem képes válaszolni méltóképpen korunk nagy kihívásaira.
Színházi életünk meghatározó személyiségeinek milyen drámaírói választ adhatnék?
Kérdéseket tehetnék fel:
Miért haldoklik a mai magyar színjátszás? Miért nincsenek a mai Magyarországon valódi, az Aranykor hagyományaihoz méltó nemzeti színházak? A mai magyar színház nemcsak a Jászai Mari korabeli, aranykori színházhoz viszonyítva jelentéktelen, de még a XX. század elviselhetetlennek érzett hetvenes évei színházához képest is. Miért?
Talán azért – töprenghetünk a válaszon –, mert nem vállalják, amit a XX. század hetvenes éveinek színháza is vállalt sokkal, de sokkal nehezebb körülmények között; a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből a mai magyar színjátszás hangadói nem építenek bevehetetlen várat; a régi éltető hagyományokat, a szent hagyományokat nem becsülik meg, hanem inkább kicsúfolják, s így különös, szánalmas drámát készítenek elő. E drámában az egyik tragikus hős, a megsemmisítő csapásokat elszenvedő hős nem más, mint maga a magyar színjátszás.
Ó, nem folytatom ily komor hangnemben… Jöjjenek inkább a méltatlan válaszok! Például ez: drámaírók, vegyük át a hatalmat a színházakban! Ha másképpen nem megy, álljunk be színigazgatónak…
