NAPÚT 2009/10., 53–55. oldal
Tartalom
Vágvölgyi Ilona
jelmeztervező
Kocsis István
író
Marosi Ernő
művészettörténész (Miskolc, 1940. április 18.)
Nehezen tudnék válaszolni arra, pontosan miért lettem középkorkutató művészettörténész. Bizonyos, hogy a régebbi történelmi korok emlékei kezdettől fogva vonzottak, s egyetemi tanulmányaim idején – 1958–1963 között – így választottak azok, akiknek a legújabb művészet alkotásairól még kevésbé határozott volt az ítéletük és meggyőződésük. Tény, hogy két középkoros szemináriumon is referáltam egy-egy olyan témáról (Dercsényi Dezsőnél a XII. század végi Esztergom, Entz Gézánál Kassa emlékeiről), amelyek aztán évtizedekig foglalkoztattak. Műemlékkutató szerettem volna lenni, de 1963-ban nem volt betöltetlen állás az akkori Országos Műemlék-felügyelőségen, s így az ELTE művészettörténeti tanszékén kezdtem gyakornokként tanári pályát, amelynek mostanában érek a végére.
A késő gótikus építészet és épületdíszítő szobrászat kutatásával kezdtem: választott tárgyam a kassai Szent Erzsébet-plébániatemplom középkori építészettörténete volt, egy olyan emléké, amelyet – együtt a legtöbb írott forrással – Szlovákiában lehetett tanulmányozni, de csak a XIX. század végi restaurálás által meghatározott formájában, míg az eredetihez a Budapesten őrzött fénykép- és tervdokumentumokon át vezetett az út. Hamar kiderült, hogy az „eredetit” a XIX. század hagyatéka fedi, s ezért szakdolgozatomban (A gótikus stíluskorszak szemlélete a magyar művészettörténeti irodalomban) előbb a téma kutatástörténeti hagyományát dolgoztam fel, majd doktori disszertációként 1967-re írtam meg (és három folyóirat-közleményben 1969–1971 között jelentettem meg) a templom középkori építéstörténetét. Szakmai pályafutásomat tehát a késő gótika specialistájaként kezdtem; többször volt alkalmam visszatérni Kassa témájához is.
Szerencsém volt: aránylag hamar utazhattam ösztöndíjjal Franciaországba, Itáliába, majd 1968–69-ben professzorom, az akkor Herder-díjjal kitüntetett Vayer Lajos ajánlására egy évre a bécsi egyetemre. Szerencsés voltam egyetemi feladataimmal is: egyetemes és magyar művészeti (tehát a művészettörténet teljes anyagát tárgyaló) előadásokat tarthattam történelem és népművelés szakosok számára, és kutatástörténetet, középkori művészettörténetet, forrásolvasási gyakorlatokat a művészettörténészeknek. Első könyvem, 1969-ben, A középkori művészet világa címmel nagyrészt saját fordításomban közölt és kommentált szövegválogatás volt, s hamar megbízást kaptam a Corvina Kiadótól A román kor művészete című (1972) könyv megírására. Ezt már Bécsben írhattam meg, az ottani tanszék gyűjteményeit használva – különben nagy bajban lettem volna vele. Ugyanekkor vettem elő egy másik témát is és készítettem elő 1976-ra kandidátusi disszertációmat A gótika kezdetei Magyarországon – Esztergom a 12–13. század művészetében címmel (megjelent németül 1984-ben). Úgy alakult, hogy végigjártam a szamárlétra mindegyik fokát, s azt is szerencsémnek mondhatom, hogy egy-egy feladatot teljesítve soha nem szabadultam meg tőle, hanem – szerencsére sokasodó – témáim gyakori elővételére, újragondolására kényszerültem.
Miután későközépkor-specialistaként már korábban megbízást kaptam A magyarországi művészet története második kötetének előkészítésére, 1974-ben osztályvezetőként és igazgatóhelyettesként átkerültem a Magyar Tudományos Akadémia akkori művészettörténeti kutatócsoportjához, ahonnan most készülök nyugalomba vonulni. Itt az akkori egyetemi viszonyokhoz képest kiváló lehetőségek voltak hazai és külföldi anyaggyűjtésre, s mindenekelőtt a közös munkára – gyakorlatilag minden hazai kollégával. Fényképezési kampányokat kezdeményeztünk, s az anyagot feltáró kiállításokat is: az Árpád-kori kőfaragványokból 1978-ban, Nagy Lajos koráról 1982-ben és Zsigmond korának művészetéről 1987-ben. Még – mintegy búcsúzóul – elkészítettem kandidátusi munkám összefoglalóját a magyarországi művészettörténet első, Árpád-kori kötete számára (azóta sem jelent meg), majd a rám bízott, Magyarországi művészet 1300–1470 körül című kötet szerkesztését végeztem, mintegy negyvenfőnyi munkacsoporttal, sok szerzői részt is vállalva. Ez a kétkötetes munka 1987-ben meg is jelent. Akkor hatalmas tettnek látszott, ma (szerencsére) jócskán kiegészítésre és (természetesen) erős átdolgozásra szorulna. Hogy mennyire, azt jól le tudom mérni a magam szövegeinek sorsán. 1974-ben az akkor előkerült budai szoborlelettel Zolnay László mellett kezdtem foglalkozni. Bizony éppúgy régen túlhaladott szövegként olvasom erről megjelent első közleményeimet, ahogyan többször módosítanom kellett a kassai templomra vonatkozó elgondolásaimat is.
Mindenesetre az összefoglaló munka feladata adott témát a tudományok doktora cím megszerzéséért írott munkámnak, amelyben mintegy kísérletet tettem arra, hogy a késő középkori magyarországi művészettel kapcsolatos tapasztalataimat szembesítsem az egyetemes művészettörténetről szerzett ismereteimmel. Az 1989-ben megvédett disszertáció eredetileg „az esztétikai értékrend és a valóság” viszonyának kérdéseit – tulajdonképpen azt a problémát, hogy a középkori műalkotások miként tanúskodnak korukról – vetette fel, utóbb (1995-ben, egy szerencsés 1991-es washingtoni és egy 1993-as berlini tanulmányút eredményeivel kibővítve) Kép és hasonmás főcímmel jelent meg. Négy esettanulmányból áll: a Képes Krónika értelmezésével foglalkozóból, majd a Szent László nemzeti szentként való tiszteletét tárgyaló áttekintésből, a kolozsvári Márton és György prágai Szent György-szobrának kérdéseit, illetve a Zsigmond-kori művészet képértelmezését elemző tanulmányokból.
1991-ben (tíz évre) az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója lettem, ugyanebben az évben az ELTE másodállású professzora is. 1993-ban levelező (majd 2001-ben rendes) taggá választott a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek 2002–2008 között alelnöke is voltam. Ebben az időben hallatlanul sokat tanultam-tapasztaltam, de elsődleges kutatásra egyre kevesebb módom volt. Lekötöttek az újra elővett régi témák: tankönyvek, segédanyagok írása, kisebb közlemények. Szerencsére mind itthon, mind külföldön megszaporodtak a nagyszabású kiállítások (2000-ben az Európa közepe 1000 körül című nemzetközi vállalkozás, 2001-ben Fontevraud-ban nemzetközi Anjou-kiállítás, 2006-ban Budapesten és Luxemburgban a nagy Zsigmond-kiállítás). Ez mind alkalom volt régi témák újragondolására, az összefüggések kitágítására, olykor eredeti szakterületem határainak áthágásával a jelenkorra néző ablak nyitására is, vagy megfontolásokra a művészettörténet-írás értelméről, hasznáról. Szívesen csináltam, hiszen (ellenkező tapasztalataim ellenére) még mindig hiszem, hogy mindez nélkülözhetetlen az értelmes emberi élethez.
Most, aktív oktatói pályám és közéleti feladataim végére érve egy igazi vágyam van: maradjon még időm ismét rendes kutatóként működni, s erre-arra talán még rájönni. De vajon lehet-e az ember még egyszer tizennyolc vagy huszonhárom éves? És ki tudja, mennyi idő adatik még?
