NAPÚT 2009/10., 32–33. oldal
Tartalom
Czilczer Olga
költő, író, drámaíró
Cs. Németh Lajos
színművész
Csillaghy András
nyelvész, filológus (Budapest, 1940. február 23.)
Egy régi, jómódú családban születtem: derű, zene és idegen nyelvek… Emlékszem, hogy egy aranyos francia mademoiselle-lel franciául kezdtem el valamikor beszélni, aztán egy szigorú, vasorrú német fräuleinnel pedig németül, anyámmal magyarul, és apámmal is; csakhogy ő aztán olaszul dudorászott Verdi-, Puccini- meg Donizetti-áriákat, később első latintanárom lett, és áradt belőle az európai kultúra és a magyar – családi vagy nem családi, pl. politikai – anekdota. Utána értesültem arról, hogy mit jelent menekültnek lenni, és belekóstolhattam éveken keresztül Európa „mindenféleségébe”. Végre kikötöttünk a felszabadult Velencében, és annak a Lídóján egy Mike nevű nagydarab amerikai katona, aki Pinuccia nevű szobalányunknak udvarolt, hozott nekem és öcsémnek mindennap csokoládét és rágógumit. Ez utóbbit nem szerettem, de a csokoládét nagyon.
Felnevelődtem, és lett belőlem klasszika-filológus (ógörög, latin, olasz), mint ahogy az akkori Olaszországban kellett. Otthon azért szigorúan és következetesen magyarok voltunk. Akkoriban Velencében egy aranyos magyar kolónia létezett: mákos tészták, karácsony, Szent István-mise stb. Különben most is létezik, és most bársonykesztyűvel, de biztos kézzel a magyar konzulátus központjából a csodálatos Rossi Anna hangol minket össze.
Carlo Taglialininek, egyetemi tanáromnak (Gombocz Zoltán olasz tanítványa és tanársegédje) és Vittore Branca professzornak (a nagy Boccaccio-szakértőnek) köszönhetem, hogy átvezettek a klasszika-filológiából az uralisztikába, a velencei keleti nyelvek karán kellett altaji nyelvekkel és magyar komparatisztikával foglalkoznom. Végtelen szeretettel emlékszem Kardos Tiborra, akitől a hatvanas években Velencében a Société Européenne de Culture, a SEC konferenciáin kaptam az első magyar egyetemi könyveket. Ott találkoztunk rendszeresen Ignotus Pállal, Fejtő Ferenccel és az akkori magyar kultúra legkiválóbb képviselőivel. Balázs János, Fábián Pál és Fogarasi Miklós nyelvész-tanáraimnak köszönhetem, hogy a „menekülés évei” után finoman visszavezettek a kellemes, szellemes, meleg budapesti és magyarországi mindennapokba. Alma materem a Padovai Egyetem volt, de a tanársegédi rövid évek után a velencei Ca? Foscari, a Firenzei Egyetemen (Hubay Miklós után) és az Udinei Egyetemen tanárkodtam és tanítok a mai napig. Életem folyamán több száz diákot tanítottam általános nyelvészetre, uráli és altaji filológiára, komparatisztikára nyelv és irodalom területeken, de magyarra és nyelvpszichológiára is. Szeretek tanítani, mert a diákokkal és a diákoktól tanultam a legtöbbet az életemben. Rektoraim többször vezetői feladatokkal bíztak meg: tanszék, tanszékcsoport, központi lektorátus, egyetemi kar, vagy ahogy ők mondják, fakultás. Mostanság az Udinei Tudományegyetem kiadóját (Forum University Press) vezetem, már nyolc éve. Nem szerettem soha a vezetők színészkedését, de szeretem az értelmes felelősséget és az aktív életet.
