NAPÚT 2009/10., 33–34. oldal

Tartalom

Csillaghy András
nyelvész, filológus

Szeremley Huba
borász

Cs. Németh Lajos

színművész (Karcag, 1940. február 24.)

    „Ez a pála olan pála, amilen pála nincs több pála” – mondotta volt viccesen egy alkalommal a Madách Színház sokat megélt ügyelője. Szavai megmaradtak emlékezetemben, és sokszor bebizonyosodott számomra, hogy mennyire igaz ez a tömör bölcsesség. Tartalmazza hivatásunk, színészi mesterségünk, egész pályánk sokszínű, szerelmetes és gyötrelmes lényegét.

Makszim Gorkij: Kispolgárok Nyíl szerepében, Bessenyei Ferenccel

    Aki 1940-ben született, mint én is, az igen változatos gyermekkort, fordulatos iskolai éveket, sűrű történelmi változásokat élhetett át, míg a felnőttkort elérte. Majd ki-ki érdeklődési köre, ambíciója, tehetsége szerint nekivághatott a nagybetűs ÉLET-nek. Magam Thália kisasszony szolgálatába álltam, s ma is hálás vagyok, hogy ebbe a csodálatos, semmihez sem hasonlítható világba csöppentem. Debrecen: Csokonai Színház (2 év), Budapest: Madách Színház (26 év), Józsefvárosi Színház, Népszínház, illetve megváltozott nevén Budapesti Kamaraszínház (20 év) – ezek voltak „templomaim”. Ha beszámítom a főiskolás éveket is, amikor már játszhattam a Madách és a régi „nagy” Nemzeti Színházban (1965-ben eltörölték a föld színéről) – immáron ötven éve eszem a színészet keserédes kenyerét.
    Sok szerepet eljátszottam a „világot jelentő deszkákon”, filmek, tévéjátékok, rádiós adaptációk gyakori résztvevője voltam, és a szinkronstúdiókban sem vagyok idegen. Állami kitüntetésben nem részesültem, de elértem, ami a pályán a legfontosabb: megbecsült színész vagyok – és ennyi talán elég is!
    Biztatásul az utánam jövő színészgenerációknak elmondok egy közelmúltban velem történt esetet. Vidéki színházi előadás után, visszaérkezvén Budapestre, éjjel ˝2-kor taxiba ültem, hogy hazamenjek. Bemondtam a címet, mire a sofőr, egy halk szavú, idős úr megszólalt a félhomályban: „Megismertem a hangját, művész úr. Én ám emlékszem még arra, ahogy ön a Nyíl szerepét játszotta a Kispolgárokban. Nagyon tetszett nekem.” Egy pillanatra meghökkentem: hisz az olyan régen történt. Majd kisvártatva megbizsergette valami a szívemet, s arra gondoltam: lehet, hogy mégis érdemes volt…?!

A lap tetejére