NAPÚT 2009/10., 27–28. oldal
Tartalom
Raj Tamás
rabbi, történész
Szekeres Károly
keramikus
Szathmáry Gyöngyi
szobrászművész (Szatmárnémeti, Románia, 1940. február 13.)
Sokan megkérdezik tőlem: hogyan és mikor kerültem Magyarországra? Először pár hónapos koromban, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt. Másodszor 1947-ben, amikor két éve nem látott Édesapám után jöttünk Nyíregyházára Édesanyámmal és három testvéremmel – a vasfüggöny előtti utolsó pillanatban. Apám a román hatóságok elől akkor menekült ide, amikor minden indok nélkül kezdték őrizetbe venni a magyar – főleg az értelmiségi – férfiakat. Az elhurcoltak közül sokan soha nem kerültek elő. Szüleimnek fájdalmas volt a szülőföld elhagyása, de nekünk, gyermekeiknek szerencsésnek bizonyult a döntésük. Itt nőhettünk fel és itt járhattunk iskolába.
Általános iskolai rajztanárom biztatására jelentkeztem az ország akkor még egyetlen képzőművészeti gimnáziumába. Nagyszerű tanári kar volt itt, csak a brutálisan vonalas, korlátolt és műveletlen igazgatót nem szerettük, aki korábban Soroksáron volt félelmetes rendőrfőparancsnok. Kitűnő képességű diákok voltak osztály- és kollégista társaim. Közülük sokan jó művészek lettek, többekkel máig tartom a barátságot.
Budapestre kerülve sok új ismeret, csoda és lehetőség tárult fel előttem, és itt éltem át életem leglelkesítőbb és legmegrendítőbb – felnőtté avató – napjait, az 1956-os forradalmat. Csatlakoztunk az egyetemisták tüntetéséhez, majd a következő napokban több kollégista társammal a Tétényi úti kórházban jelentkeztünk véradásra, és ápolónői munkát vállaltunk. Barátnőm – Magyar Kati – a kórház egyik mentőautójával november 7-én bement a tűzharcok közepébe. A Liszt Ferenc téren egy orosz tank szétlőtte a fehér zászlós vöröskeresztes autót. Megölték, kivégezték tizenhat éves osztálytársamat. 1958-ban nem tehettük ki az érettségi tablónkra a fényképét. Ma már a gimnáziumunk hősi halottja. 1990-től minden évben november 7-én az alma materben az emléktáblájánál gyülekezünk.
1958–63 között a Képzőművészeti Főiskolán a Mikus Sándor-féle osztály hallgatója voltam. A főiskola korlátok közé zárt szellemiségéből kiszabadulva Szegeden kezdtem el önálló életemet 1964-ben a Tanárképző Főiskola rajz és művészettörténet tanszékének oktatójaként. Itt tanítottam docensként 1997-ig.
Művészetpedagógia, családalapítás, szobrászat – állást, bizalmat és megbízásokat kaptam.
1967-ben megszületett Eszter lányom, az apja – Borvendég Béla építész – mesterségét viszi tovább. Zsuzsanna lányom 1972-ben született, díszlettervező.
1965-ben elkészült első nagyobb köztéri munkám. Ezt még sok közösségi megbízásra készült szobor és dombormű követte, kollektív és egyéni kiállítások, Derkovits-ösztöndíj, Munkácsy-díj.
Ám harmonikus, mozgalmas és izgalmasan tevékeny életemben jött egy mélypont: 1972-ben elveszítettem a hallásomat. Hathetes volt a lányom, a sírása ébresztett fel – a következő pillanatban láttam, hogy ordít, de semmit sem hallottam. Ettől kezdve 24 évig hatalmas CSEND-ben éltem, de nem lettem magányos. Állapotomon nem lehetett változtatni – a cochleában elhalt rendkívül érzékeny szőrsejt nem regenerálódik. Ekkor még sejteni sem lehetett, hogy az űrhajózás a fülműtétek területén is rohamos fejlődést hoz majd. Nem estem pánikba, nem volt bennem önsajnálat, lelkileg egészséges akartam maradni, tudtam, ez csak akkor lehetséges, ha ugyanúgy élek tovább, mint addig.
Szerettem a főiskolai munkámat, és nem akartam abbahagyni. Megtanultam Vekerdi Zsuzsa logopédus segítségével három hónap alatt a szájról olvasást. A kollégáim és a diákok ragaszkodása, megértése és szeretete megerősítette az önbizalmamat. Artikulálva és lassabban beszéltek hozzám, én pedig megtanultam jobban odafigyelni a mimikára, az arcra, ezáltal emberismeretem is gazdagodott. Úgy érzem, betegségem nem vált sem pedagógiai, sem szobrászi tevékenységem hátrányára. A beszédet megértettem, de a zene nagyon hiányzott az életemből.
1996-ban már kitűnő, tökéletes cochleaimplantátumok jelentek meg. Ribári Ottó professzor megoperált, és újra HALLOK! Megismerhettem a lányaim hangját, újra járhatok koncertekre, telefonálhatok Amerikában élő Eszter lányomnak… Mikor műtét után megkaptam a hallókészüléket, Vígh Tamás szobrásztársam és 1998-tól második férjem, hogy megbizonyosodjon a hallásomról, először a Boci, boci tarkát kezdte fütyülni, de a végét szándékosan hamisan fújta. Amikor a dallamot felismertem és megszólaltam: hamis a vége, akkor biztos volt benne, valóban jól hallok.
1997-től Budapesten élek, itt, a legendás Várbazárban férjemmel egy műteremben dolgozhattunk 2005-ig. Ekkor a száz évig szobrászok által használt műtermeket el kellett hagyniuk a művészeknek. Mi Visegrádon építettünk egy kisebb műtermet: ez a „mini-Ybl-bazár”.
Úgy alakult, hogy az utóbbi időkben a megbízásaim többnyire portrék voltak. 1999-ben volt a Nobel-díjas Békésy György születésének századik évfordulója. Tiszteletére nemzetközi konferenciát szerveztek Budapesten. Ribári professzor javasolta, hogy van egy olyan operáltja, aki szobrász, és áttételesen Békésy kutatásainak köszönheti a hallását. Nagy örömmel készítettem el a szobrot, a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban állították fel.
Egyik megbízás hozta azután a másikat. Nagy egyéniségek, szellemi alkotók portrészobrait készíthettem el sorra: Magyari Endre, Cházár András… Most lesz hamarosan a telefonhírmondó feltalálójának, Puskás Tivadar szobrának az avatója.
A személyiségüknek, zsenialitásuknak nem ellentmondó arcképet formákkal – kifejezést fokozó formákkal – igyekeztem konstruálni, de egyben olyat is, ami érvényes a témát adó személyiségére, szimbolikusan ki tudja fejezni korszakalkotó munkásságát.
Neumann Jánost öt zseniálisan művelt tudománya emeli a vállára az INFO-parkban.
