NAPÚT 2009/10., 25–26. oldal
Tartalom
Kocsis Imre
festőművész
Szathmáry Gyöngyi
szobrászművész
Raj Tamás
rabbi, történész (Budapest, 1940. február 9.)
Hetven év – nem hetvenkedni való életkor! Ennyi idős volt Dávid király, a bibliai Zsoltárok könyvének szerzője, amikor eltávozott az öröklét honába. És mennyi mindent tett életében azon felül! Örökbecsű dalai, amelyeket éveken át fordítottam, háromezer esztendő múltán még mindig visszhangra találnak lelkünkben…
Hetven év – sok mindenre emlékezhetnék, de hadd idézzek fel csupán néhány csodát, amelyet megérhettem.
Hetven év – gyermekkoromban két csodát is megtapasztalhattam. Az egyik, hogy életben maradtunk. Jóllehet vidéki rokonaim jó része odaveszett a holokauszt során – egyik nagyapám a gettóban halt meg, a sírját sem találtuk meg, édesapám többévi munkaszolgálat és orosz fogság után tért vissza –, de a szűk család mégis túlélte a borzalmakat. Még jól emlékszem a fasiszta rémuralom és a pesti ostrom szörnyűségeire, amelyek mindörökre mélyen belém vésődtek. (A nálam fiatalabbak már nem idézhetik fel: öcsém éppen azért szerencsésebb, mert ő mindabból szinte semmit sem őriz magában.)
A másik gyermekkori csoda Izrael állam kikiáltása volt. Tanulmányaimat héber elemi iskolában kezdtem, a budapesti Rabbiképző Intézet akkor még romos épületében, ahol a zsinagóga frigyszekrénye elé állították fel a táblát: azon tanultuk a héber és a magyar betűket, sorra egymás után. A kulturális kapcsolatok ilyen erős ötvözése azóta is meghatározza életemet.
Hetven év – felnőttkoromban is megérhettem két különleges csodát. Az egyik, hogy eljuthattam őseim földjére. Negyvenhat éves koromban kaphattam először nyugati útlevelet, s én azonnal elindultam Kelet felé. Miközben a gép leszállt velem a tel-avivi repülőtéren és megláttam a pálmákat, arra gondoltam, hány tucatnyi ősöm remélte hiába, hogy egyszer életében elzarándokolhat a Szentföldre. Vajon mivel érdemeltem ki, hogy számomra mindez megvalósulhatott?
A másik, számomra nem kisebb csoda, hogy szerény lehetőségeimhez mérten részt vehettem a rendszerváltás folyamatában, hogy megérhettem az idegen csapatok távozását. Más kérdés, amit nem gondoltam volna, hogy amikor végre nincs török, tatár, német és orosz megszállás, akkor majd egymást fogjuk marcangolni…
Hetven év – lassan másfél évszázada annak, hogy létrejött az osztrák–magyar kiegyezés (és mellesleg az úgynevezett zsidó emancipáció). Attól kezdve az ország egyértelműen felvirágzott, még ha ez egyeseknek nem is tetszett: a XX. század elejére Magyarország minden tekintetben utolérte a fejlett Nyugat színvonalát, sőt, szerény véleményem szerint az első világháború előtti években meg is előzte! Miért ne lehetne ma végre megvalósítani egy magyar–magyar kiegyezést?! Miért ne lehetne, ha nem is szeretni, de legalább elviselni egymást?
Hetven év – fájdalmas, hogy manapság újra hallani lehet azokat a hangokat (olykor már tetteket is), amelyek gyermekkoromban több százezer hűséges magyar honpolgár tragikus vesztét okozták, amelyek pusztulásba sodorták az egész országot, romhalmazzá tették fővárosunkat, megkeserítették emberek millióinak életét. Valóban képtelenek volnánk tanulni a történelemből?
Hetven év – „életünk ideje hetven év, jó erőben nyolcvan esztendő, dicsőségük baj és gyötrelem, mert gyorsan múlik, és mi tovarebbenünk” – olvashatjuk a bibliai Zsoltárok könyvében. Hamis illúziók, múltbeli ábrándok és gyűlöletbe fojtott irigység helyett kíséreljük meg békében élni röpke életünket! Környezetünkben ne a rosszat keressük, hanem fedezzük fel a jót, a szépet: a természet még megőrzött kincseit, a kulturális örökség értékeit, a baráti együttlét meghitt örömét, a családi élet, gyermekek, unokák boldogságát. Ahogyan a fenti idézet folytatásában, sok ezer évvel ezelőtt a költő is megfogalmazta: „Napjainkat számba venni taníts meg, hogy bölcs szívhez jussunk!”
