NAPÚT 2009/10., 5–6. oldal
Tartalom
Nyerges András
író, költő
Tóth Judit
színművész
Csíkszentmihályi Róbert
szobrászművész (Budapest, 1940. január 5.)
Serdülőkoromban szenvedélyes erdőjáró voltam. Vaddisznók és szarvasok közelébe férkőztem, leginkább azért a pillanatért, amikor a tekintélyes vad riadt iramodással tűnik el a meredek hegyoldal sűrűjében. Ezek a fenséges vágták lenyűgöztek. Gyermetegen irigyeltem. Magam is futni, futni, rohanni vágytam hegyen-völgyön át. Életformaként, a szabad természetbe való betagozódás reményében.
Elhatároztam, hogy sportolni fogok, tájékozódási terepfutó leszek. Ebből azonban nem lett semmi. Nem lett semmi, mert az erdő izgalmát egy csapásra feledtette a műterem sejtelmes világa.
Szobrász lettem. Megismertem a Cantata profanát is, de az akkor már semmilyen veszélyt nem jelentett döntésemre nézve. Siettem egy mindenképpen boldognak ígérkező jövő felé, a szarvassá válás szép jelképét őrizgetve.
Magabiztos lendülettel vetettem magam a munkába. Fáradhatatlanul loholtam a szobraimmal kiállításról kiállításra, pályázatokra. A meglepően hamar jött elismerések révén elárasztottak a feladatok. Évtizedeken keresztül csak habzsoltam a szobrászlétet, határidőtől határidőig. Csináltam emlékművet, emléktáblát, emlékérmet, síremléket, autonóm kőszobrokat, faszobrokat, bronzot, vasat, éremsorozatokat. Közben száz kiállítást itthon és külföldön. Az utóbbi években azt is felismertem, mire vagyok képes és mire nem. Felrémlik sajnálatos eltévedésem is, amikor a művészeti közélet különféle szerepeibe csöppenve, csak holdkóros állapotban találkozhattam a szívem szerint való tennivalóimmal. Az ebben a hajszolt időben feltáruló utazási lehetőségek viszont felértek egy-egy szanatóriumi kúrával – bár olyankor is szerettem száguldozni, felszabadultan, a megengedett sebességnél lehetőleg fürgébben.
Lényegében így telt el ötven esztendő.
És ha most megpróbálok visszanézni erre a hosszú időre, egy masszává zsugorodnak az emlékeim, évtizedek keverednek, torlódnak, enyésznek. Egyetlen motívum körül kavarog minden, ez az állandó, túlhajtott sietség. Értetlenségemet csak fokozza a manapság mindent elbontó „új” és „újabb” divatos hajszolása, amit talán túlzott gyanakvással utasítok el magamtól.
Most látom csak, a mámoros munkadüh jó kondícióban tartott ugyan, de diétásan. Sorra jelentkeznek a viszkető hiánytünetek: elhanyagolt régi barátságok, elodázott olvasmányok, feledésbe merülő erdők-mezők, az önző apát/nagyapát sokszor nélkülözni kényszerülő család.
Az életkorommal járó lassulás is arra figyelmeztet, hogy életstílusom módosítására, a mulasztások pótlására nagyon is megérett az idő. Hogy hangzatosabb szavakkal éljek: ügyes lavírozással kellene igyekeznem egy kiegyensúlyozottabb, teljesebb emberi élet csendes kikötője felé.
Az elhatározás határán vagyok.
Előbb azonban…
Előbb azonban sürgősen be kell fejeznem ezt meg azt. Mindenekelőtt, a jövő évi kiállításomra készülve, legújabb „nagy ívű tervem” megvalósítása köti le minden erőmet. Megszállottan, lázas türelmetlenséggel dolgozom, robogok. Szorongat az idő és hajt a kíváncsiság.
A készülő szoborcsoportozat egyébként azt a súlyos kérdést hivatott feszegetni, hogy miért és hova is rohanunk?
