NAPÚT 2009/10., 4. oldal
Tartalom
Sáry László
zeneszerző
Csíkszentmihályi Róbert
szobrászművész
Nyerges András
író, költő (Budapest, 1940. január 3.)
Versem először 1956 október 2-án, a Szabadság című képes hetilapban jelent meg, amit azért írok ide, hogy jelezzem, ötvenhárom éve publikálok. De ha jobban belegondolok, van az több is: hiszen megjelentem már 1948-ban, a Nőmunkás című (Kéthly Anna szerkesztette) szocdem folyóiratban; igaz, csupán azért, mert egy nyolcéves gyerek irománya kuriózumszámba ment. 1948, 1956 – ezek mára történelmi dátumok lettek, de nekem bármelyik olyan, mintha nemrég éltem volna át. Persze az elmúlt hét évtizedben nehéz volna olyan évet találni, melyhez nem fűződik históriai nevezetesség. Ez egy ilyen ország, szokás mondani, és az író számára nincs nagyobb szerencse, mint egy ilyenbe születni, hiszen mi, tollforgatók lehetünk (vagyunk) szegények, mint a templom egere, jöhet ránk külső vagy belső cenzúra (jött), de témáknak és elképesztő figuráknak sosem voltunk (leszünk) híján.
Amit a magam hetven évéről mondhatnék, reményeim szerint benne van a regényeimben. 1944 a Voltomiglanban, amely két kiadásban jelent meg itthon, de kiadták Németországban és Olaszországban is. Az ötvenes évekről szól a Szigorúan bizalmas történet, ennek hatvanas években játszódó folytatása pedig a Magyar parádé. 2009-ben jelent meg a Tévelygések kora, amely a címével is ítéletet mond saját utamról és a korról, melyet végigbotladoztam. Jelenleg a trilógia záródarabján, A barátságszédelgő című regényen dolgozom.
Ami kimaradt, megismerhető versesköteteimből. Közülük az utolsót, a válogatottat 1996-ban Este a körmönfonóban címmel magam adtam ki, és szokás szerint visszhangtalan maradt, hacsak azt nem számítom, hogy egyetlen lapban írtak róla hét nyegle sort, ami negyven év terméséről még leradírozásnak is kevés. Elégtételül szolgált viszont, hogy a szerzőről nemsokára kiderült: a III/3-as ügyosztály építette be az irodalmi életbe.
A rendszerváltás azt hozta számomra, hogy kinyíltak a könyvtárak zárolt részlegei, s mindannak, amit nem, félig vagy rosszul tudtam, immár a végére járhattam. Ennek mámorából nőtt ki (ma már négy kötetben olvasható) publicisztikai munkásságom, a „szúrópróbák” és a „színrebontások” – azért szólok itt róluk, mert életem fontos részei és sokan csak ezek révén tudnak a létezésemről.
Nem lévén elkényeztetve kritikák, díjak, elismerések által, továbbá teli olyan elmesélnivalóval, amit helyettem más nem mondhat el, komolyan gondolom, önvallomásomnak a címe is ez lehetne: úgy tűnik, még minden előttem van.
