NAPÚT 2009/9., 89–115. oldal

Tartalom

Dr. Szathmáry Béla
Kálvin és a kálvinizmus aktualitása a világban és az egyházban

Keresztes Dóra
Biblia-illusztrációi

Gulyás Gyula
Kálvin a tisztességes haszonról

Dr. Éles Csaba

Kálvintól Kazinczyig

2009 nagy jubileumainak fő üzenetei a reformációtól a reformkorig: morál, műveltség, munka

    Az évfordulók a művelt nemzetek szabályos, időközönként beköszöntő emlékeztetői. Amennyire szomorú dolog felejteni, olyannyira fölemelő érzés emlékezni. A célzatosan tartalmas emlékezésben mindig a jelenről és a jövőről van szó – csakhogy a múlt közvetítésével. Minél számottevőbb személyekről és cselekedetekről feledkezünk meg, annál inkább száll alá a becsületünk. Ez megfordítva is igaz: minél jelentősebbek azok az egyéniségek és tettek, akikre és amikre emlékezünk, annál inkább emelkedhetünk általuk magunk is. Az emlékezés tényszerűsége azonban csupán a kezdet. Hamar előtérbe kerül az emlékezés mikéntje és méltósága, elvi és erkölcsi tisztasága. Az emlékezés legyen tűz, amely régi lángokat szít föl? a tűz legyen tartós, árasszon fényt és meleget az ünnepek utáni mindennapokra is. A múlt érdemdús géniuszai ugyanis nemcsak elvégzett eredményeket, hanem megoldandó feladatokat is örökül hagytak az utódaikra? s nemcsak az emlékezés, hanem tetteik folytatásának-kiteljesítésének feladatát is.
    Az évfordulós megemlékezésekben látszólag tehát a múlt megbecsülése, valójában a jelen önbecsülése és a jövő lehetősége a tét. Drámainak tűnhet ez az állítás, holott ezen a téren van nála még drámaibb is. Ott rejtőzik benne a tragédia: a jövőbeli perspektívák elhalványulása, majd elvesztése a múltbeli értékek „hűtlen kezelésével” kezdődik. „A nemzet, ha nem érzi múltját, elveszti jelenét.” Ezt Erdélyi János állította 1856 tavaszán, A hazai bölcsészet jelene című tanulmányában. „Nem lehetünk eléggé féltékenyek nemzetiségünkre – írta Eötvös József. – Mi az egyesnek jelleme, az népnek a nemzetiség, s amely nép ezt elveszté és múltját megtagadta: a jelenben csak megvetést, a jövőtől enyészetet várhat, és nem is érdemel mást.” (A hazai sportról, 1857).
    Miként Erdélyi János és Eötvös József idézett szavai, Gyulai Pál figyelmeztetése is történelmünk abból a borongósan komor korszakából származik, amelyet a világosi fegyverletétel és a kiegyezés megkötése határolnak be. „A múlt tiszteletén, a jelen munkáságán, a jövőbe vetett hiten nyugszik a társadalom, az állam és az egész emberiség. Jaj a kornak, mely a múltat bálványimádássá, a jelent tespedéssé aljasítja, valamint annak is, mely csak rontani képes s lelkesülése a jövőért nem egyéb, mint a szenvedély és tehetetlenség rajongása.” (A kolozsvári Református Főiskola tanévének megnyitásakor, 1861. szeptember 7.) A társadalom legfontosabb tudati, anyagi és lelki támaszai tehát a történelmi műveltség, a munka és a hit.

    Ez az írás prolegomena egy nagyrészt még megírandó könyvhöz. Olyan elő- vagy tervtanulmány, amely a megjelenő kötetnek nyitó fejezete is lehet majd. Előzetese és szellemi hírverése egy művelődéstudományi jellegű Tripartitumnak. Nem rezümé tehát, hanem – prolegomena. Ugyanakkor kockázatos kísérlet is, hiszen egy elkészült könyv többé-kevésbé mindig másabb, mint az eltervezett (legyen az bár készülőben is).
    A kötet anyagának elrendezése még akár jelentősen is megváltozhat: elsősorban a gondolkodás és az írás, a formálódás és komponálás, egyszóval a szellemi alkotás természetéből fakadóan. A másik lényegesen befolyásoló tényező lehet az irodalomismeret tágulása. Egyrészt régibb keletű dokumentumok felszínre kerülése, másrészt kortárs értékelések és interpretációk megjelenése. Mindez azonban a prolegomena aspektusából mégis mellékes. A lényeg ugyanis az, hogy azok az alapgondolatok, amelyek a jelen előtanulmányt vagy esszészerű tervezetet meghatározó módon jellemzik, ugyanazok éltessék-mozgassák folyamatosan a készülő és kiadandó könyvet is. A prolegomenát és a könyvet tehát mindenekelőtt a koncepció eszmeisége köti össze.
    Hármaskönyvet említettem, mert a megalkotandó kötet kisebb-nagyobb írásai (cikkek, esszék, tanulmányok) három halmazba illeszkednek bele. (A halmazok a kompakt monografikus könyvek részeinek, az írások pedig e részek fejezeteinek felelnek meg.) A halmazoknak főhősei, a főhősöknek társaik és méltatóik – tehát korszakuk és utókoruk van. Együttesen teremtik meg a fő részek tartalmi dimenziói kitágulásának lehetőségét.

    2009 Kálvin és a reformáció éve. A klasszikus reformátorok mint reneszánsz kori humanisták. Kazinczy klasszicizmusa. Hunyadi Mátyás magyar királlyá történt megkoronázásának 550. évfordulója okán 2008 a reneszánsz éve volt hazánkban. 2009 viszont az egyetemes, az ökumenikus szemléletet elfogadó keresztény világban a reformáció éve. Amikor 1983 volt az, akkor Luther Márton, most Kálvin János megszületésének 500. évfordulóját ünnepeljük. A reformációnak ezek az emlékévei egyben az egész protestantizmuson belüli ökumenizmusnak emelkedett bizonyítékai is, hiszen Luther az evangélikus, Kálvin viszont a református hit hősi apostola a kora újkorban.
    Készülő könyvem első „halmazának” írásai – ebből az életrajzi tényből következően – Kálvin és mély merítésű történelmi kora köré csoportosulnak. Kálvin azonban nemcsak megszületése (Noyon, 1509. július 10.), hanem szellemi életműve – pontosabban: fő szellemi műve – miatt is kínálja most a megemlékezés lehetőségét. 450 éve, 1559-ben jelent meg ugyanis Genfben a Tanítás a keresztyén vallásra (Institutio Christianae Religionis) végleges, latin nyelvű változata. (Ma a természettudomány érdekeltjei is egyszerre emlékeznek Darwin születésének 200. és A fajok eredete című fő műve megjelenésének 150. évfordulójára.) Az első fogalmazvány 1536 márciusában jelent meg Bázelban. Ugyanott és ugyanazon esztendő július 12-i napján elhunyt Rotterdami Erasmus. Ugyanabban az évben, amikor megjelent az Institutio végleges szövegű és legteljesebb változata, Kálvin János javaslatára létrejött a Genfi Teológiai Akadémia is. Az előbbi a szerző legfőbb szellemi – az utóbbi az alapító legfontosabb intézményi öröksége. Mindkettő 1559-ben, tehát 450 éve.
    Ezek a meghökkentő tények, hogy tehát Kálvin, a „szirt-lelkű” (Ady) éppen akkor „dörögte el gránitszavát” (Huizinga), amikor Erasmus elnémult, mélyen szimbolizálják a humanizmus és a reformáció ellentmondásos korszakváltását: folyamatosságát és diszkontinuitását. (Ez egyébként igazából és konkrétan Erasmus és Luther viszonyának alakulását jellemzi.) Az érett reneszánsz és a reformáció kezdete párhuzamos történelmi létének is fölmutatható egy szimbolikus jelentőséget nyert életrajzi évszáma. Ez 1483: Raffaello és Luther születésének esztendeje. Végül a harmadik ilyen jellegű év már egyfelől a manierizmussal, másfelől a helvét hitvallás klasszikus kiérlelődésével kapcsolatos. Ez 1564, amely Michelangelo és Kálvin életének lezárulását jelentette. 1483, 1536 és 1564 tehát egyrészt a reneszánsz, a humanizmus vagy a manierizmus – másrészt a reformáció találkozásának évei.
    Kálvin – szigorúan megmaradva a polgárság élet- és értékvilágának keretein belül – a legradikálisabb reformátor a maradandónak mondható protestáns felekezeti irányzatok vezetői között. De ugyanebben a csoportban nemcsak a legradikálisabb, hanem a legkésőbb megjelenő is. Ebből adódóan elsősorban Kálvin az, aki nem érthető meg először Luther, majd Ulrich Zwingli nélkül. Ez annyiban igaz megfordítva is, hogy a kikristályosodó kálvini tanítás élesebb kontúrokat adó tükörként mutatja meg Luthert és Zwinglit.
    Szellemi összetartozásukat minden másnál szerencsésebben szimbolizálja, hogy mind a négy nagy (és egyben négy leghíresebb) reformátor ugyanonnan az intellektuális forrásvidékről indult (természetesen a Biblia mellett) – és ugyanazokhoz a teológiai tekintélyekhez érkezett meg. Mind a négyen, mert az előbb említettek közé gondoljuk Luther baráti rokonát és szellemi szövetségesét: „Németország tanítóját” (Praeceptor Germaniae) is. Philipp Melanchthonról van szó, akinek pedagógiai munkássága mély nyomokat hagyott elsősorban Comenius munkáiban.
    Pályájukat mindannyian az európai humanizmus hatására kezdték. Melanchthon (ez eredeti nevének görög megfelelője!) heidelbergi és tübingeni egyetemi tanulmányait nagybátyja támogatta. Az a Johann Reuchlin, aki – Erasmus mellett – az ifjú Kálvin mintaképe is. Kálvin Párizsban Guillaume Budé neves francia humanista tanítványa volt? s 1532-ben egy Seneca-kommentárral debütált a szellemi életben. Luther bekapcsolódott az erfurti egyetem humanista körének életébe, s egy rövid időre ő is görögösítette a nevét. Melanchthon mellett Zwingli a másik legműveltebb reformátor a filozófia tudományában. Jellemző rá, hogy a mennyekben Szókratészt, Platónt és Senecát szerette volna személyesen is megismerni.
    Luther és Melanchthon, Zwingli és Kálvin reformátori eszmélése viszont egyaránt elképzelhetetlen két, ugyancsak ókori szellemi fárosz nélkül. Egyikük a Saulusból lett, de Szent Pétert bíráló Szent Pál? aki emiatt minden későbbi, pápát kritizáló pap vagy prédikátor bátorító példaadója. Másikuk Szent Mónika fia: Aurelius Agustinus, aki a színházakat hosszú évtizedekig előnyben részesítette a Szentírással szemben. Számunkra ő az ezt is megvalló Szent Ágoston: a predesztináció tanának – Luthernél és Kálvinnál egyre erőteljesebben visszhangzó – legelső teológusa.
    Mindez most csak példákkal illusztrált jelzése annak a lényeges történelmi ténynek, hogy a reformáció komolyan kötődik – közelebbről és filozófiai szempontból – a reneszánsz kori humanizmushoz. Távolabbról és teológiai értelemben pedig az ókori, tehát a korai kereszténységhez? illetve a humanizmus révén egy szelektált, de mégiscsak „pogány” antikvitáshoz. Később, a XVII. században, Comenius gondolkodásában – főként antropológiai és pedagógiai hangsúlyokkal – ez a kettős szellemi orientáció sajátos módon megismétlődik. Az ő esetében természetesen nem főként egymásutániságában, hanem eleve párhuzamosan.
    Cicero és Seneca azon néhány antik auktor közé sorolható, akiket Luther erkölcsi alapon elfogadhatónak mondott. Figyelemre méltó, hogy később – az ókori írók közül – éppen rájuk hivatkozott a legtöbbször Comenius. Ha A világ útvesztője, a Didactica Magna, a Pampaedia és más, hosszabb-rövidebb értekezések szerzője a világról és az emberről, az iskolaügyről és a nevelésről elmélkedik, akkor az antik citátumok szépen összesimulnak a humanistáktól és reformátoroktól kölcsönzött idézetekkel. A legtöbb esetben Erasmus és Luis Vives, Melanchthon és Luther? alkalmasint Pico della Mirandola és Morus Tamás, Justus Lipsius és Francis Bacon valamelyik nyilatkozatával – vagy valamelyik cselekedetének, esetenként csupán nevének említésével.
    Kazinczy, aki – tisztán nyelvészeti szerepkörében – magyar Goethének mondta magát, egy késő reneszánsz építész nevével szimbolizálta munkásságának fő tendenciáját. Az Itáliai utazás olvasása során fokozatosan kiviláglik, hogy Goethe szemében a XVI. századi olasz képzőművészet és építészet három legnagyobb formátumú alkotója: Raffaello, Michelangelo és Palladio. Ez utóbbi – mondja Kazinczy, bár Michelangelóra is vonatkoztathatta volna – rombolt, hogy építhessen. Ilyen a nyelvújító munkája is? ez a magyar nyelv – Erdélyi János metaforáival élve – legnagyobb „építészének és kertészének” ars poeticája. Kazinczy Ferenc Kálvin Jánosban is a nyelvművészt értékelte a legtöbbre és a legmaradandóbbra. Közelebbről ez az Institutio „szép deákságát” érinti – ami úgy is értelmezhető, hogy Kálvin végleg lerombolta a skolasztika avítt latinságát és fölépítette (Budé és Seneca nyomán) az új idők modern stílusú, egyszerre íróművészi és teológiai értelemben tudományos igényű latin nyelvezetét.

    A reformáció kulturális és társadalmi jelentősége XIX. századi magyar tükörben. Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogyan látta négy XIX. századi magyar írástudó a reformáció szerepét és jelentőségét? térben és időben kibontakozó hatását az egyetemes és nemzeti történelemben, a vallás- és művelődéstörténetben. Előrebocsátjuk, hogy ez a tükörkép négyőjük közül azon filozofikus hajlamú író esetében lesz a legösszetettebb, aki elhunytának századik évfordulója okán maga is a 2009-es év megemlékezésre érdemes jubilánsai közé tartozik. Életük, pályájuk egy bizonyos kisebb-nagyobb időszakában hárman is részt vettek a magyar felsőoktatásban. Közülük ketten közvetlenül is kötődtek a református egyházhoz: Gyulai Pál a kolozsvári főiskolán, Erdélyi János a sárospataki kollégiumban – míg Pulszky Ágost a budapesti egyetemen tanított.
    Szellemi érdeklődési körüket, tudományos jellegű tevékenységüket tekintve mindannyian gazdag és szerteágazó életművet teremtettek. Eötvös József (1813–1871) egyetemi tanulmányainak befejezése (1831) után mindvégig politikusi és írói (versek és regények, történelemmel, filozófiával, irodalommal, politikával és más kérdésekkel foglalkozó könyvek, tanulmányok stb.) életet élt párhuzamosan. Pulszky Ágost (1846–1901) jogfilozófus és szociológus, vallástörténész és politikus? Erdélyi János (1814–1868) filozófus és esztéta, irodalomtörténész és kritikus, költő és néprajztudós? Gyulai Pál író és költő, irodalom- és színházkritikus, esztéta és közíró. Gyulai 1826. január 25-én született Kolozsvárott, s éppen száz esztendeje: 1909. november 9-én hunyt el Budapesten.
    Már idéztük Gyulai Pálnak a kolozsvári Református Főiskola tanévnyitóján, 1861. szeptember 7-én, fiatal tanárként tartott nagy előadását. Abban a reformáció lényegére is rámutatott, amikor kifejtette, hogy ez a „nagy mozgalom” éppenhogy nem bizonytalan kísérletezgetés valamiféle új iránnyal, hanem biztos visszatérés az eredeti gyökerekhez, a hit szilárd és tiszta alapjaihoz. A reformáció „a hívők harca volt, kik föltámadtak az emberi tekintély ellen, hogy visszaállíthassák az istenit, s megmenthessék az emberiséget a már örvénylő hitetlenségtől? a megsértett erkölcsi érzés forradalma volt ez, mely a lelkiismeretet újra visszaadta az emberi léleknek, s a hitet, a megbánást tette egyedüli közbenjárójának Isten és ember közt. A vallásosságnak egy újabb, egy gazdagabb forrása nyílt meg, az erkölcsiség tisztulva lépett elő, éppen úgy megvetve a rajongó spiritualizmus önkínzásait, mint a pogány materializmus kicsapongásait.”
    Jellemző, hogy Apáczai Csere János is „az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius, Zwingli és Kálvin által való újjászületésére” tett utalást abban a székfoglaló beszédében, amelyet a gyulafehérvári „hírneves” kollégiumban, 1653. november havában tartott. Az ebben a kérdésben tehát közvetlenül is érintett Kálvin ezt a biztos visszatérést az eredeti gyökerekhez, a hit szilárd és tiszta alapjaihoz úgy fejezte ki, hogy „az Úr engemet is fölvett azok sorába, akiknek ténykedése által mainapság a tiszta evangéliumi tant visszaadja a világnak” (Ajánlás a Timótheushoz írt Levelek magyarázatához, 1548. augusztus 1.).
    Egyetemes törvényszerűség, hogy a radikális megtisztulás minden esetben alapfeltétele és ösztönzője bármiféle későbbi virágzásnak és termékeny gyümölcsözésnek. Így történhetett, hogy a XVI–XVII. századi reformátorok hol harcosabb, hol békésebb tevékenysége nyomán nem egyedül a hitélet, hanem a tudományos és művelődési élet is megújult. „Mihelyt ki lőn mondva hogy a szentírást szabadon vizsgálhatjuk, új szellem kezdett lengedezni a tudás majd minden ágában – folytatódik Gyulai előbb idézett gondolatmenete. – Az igazság erős ösztöne, a szabad vitatkozás kéje, a kutatás ingere kezdte megragadni a nagy gondolkozókat. Közkinccsé tenni a tudományt lőn a század jelszava, s a vallásos buzgóság és tudományszomj nem szűnt meg újabb meg újabb iskolákat alapítni. A gondolat szabadsága megszülte magát a gondolatot, a tanításé pedig magát a tudományt.”
    Amikor Eötvös József 1859/1860 körül – gondolkodása önmagának szóló tisztázásaként – megvonta a reformáció mérlegét, egyszerre bírálta és méltányolta is a protestantizmus működésének addigi menetét. Szavainak hitelét biztosítja, hogy a kritikát a történelmi, államjogi, politikai érdeklődésű tudós – a dicséretet viszont a római katolikus felekezetű, vezető művelődéspolitikus fogalmazta meg. „A reformációnak első következése az vala, hogy az egyházat a világi hatalomtól függőbbé tevé, mint az elébb volt; a kárt, mely ebből az egyedi szabadságra nézve támadhatott volna, a szabad vizsgálódásnak elve oly tökéletesen ellensúlyozá, hogy egészben véve az egyházi reformáció a legnagyobb lépés, melyet az emberiség a kereszténység első behozása óta ez irányban tett.”
    A hitélettől a szellemi életig: a protestáns mentalitás „kirajzásának” ez az egyik fő útiránya. Létezik azonban egy másik lényegi tendencia is, amely az egyházi élettől az állami és társadalmi élet felé mutat. A gondolatok és vélemények szabadsága, a vitatkozás mint szuverén vélemények ütköztetése viheti előre ugyanis mind a tudományokat, mind a társadalmakat. A fiatal Gyulai Pál gondolkodásának mélységét és modernségét jól jellemzi az, ahogyan eljut fölismerésének világos okfejtéséhez. „A nemzeti egyházak megalapítása élénkebbé tette a nemzeti öntudatot, a nemzeti nyelven való tanítás erősb lendületet adott a nemzeti irodalom szárnyalásának, az egyházi önkormányzás gyakorlata pedig vagy fölébreszté, vagy megszilárdította az alkotmányos érzelmeket. Ott ahol az emberek megszokják az egyházban önmagokat kormányozni, az államéletben is hasonlóra fognak törekedni, ott ahol az egyházban a képviseleti rendszer virágzik, ott az államban sem sokáig uralkodhatik az abszolutizmus.”
    Eötvös egy korábbi, valamikor 1852 és 1859 közötti (részben 1855/56-hoz köthető), szintén „belső használatra” szóló megállapításában az önkormányzatiság és az egyéni szabadság sajátos jegyeit emelte ki a reformáció fő jellemzőiként. „A protestantizmus nagy eredményei a selfgovernementnek köszönhetők. (…) Egészben véve e nagy mozgalom nem egyéb, mint az egyéni szabadság elvének reakciója a vallás körében, s éppen mert e reakció természetes, mert annyi elnyomás után kikerülhetetlen vala, ez az, minek e nagy ügy véggyőzelmét köszöni.”
    Maga Kálvin ebben a kérdésben is lényegre törően és világosan fejtette ki irányadó állásfoglalását. Miért van oly nagy szükségünk a polgári kormányzásra, amiként a kenyérre és vízre, a napsütésre és a levegőre? „Vigyáz arra, hogy a köznyugalmat senki meg ne zavarhassa, és mindenki épen és sértetlenül megtarthassa azt, ami az övé, és hogy emberek zavartalanul érintkezhessenek egymással, és hogy a becsület és a mértéktartás megőriztessék. Egyszóval, gondoskodik róla, hogy egyfelől a keresztyének között a vallás nyilvános gyakorlása, másfelől pedig az emberek között az emberiesség fennmaradhasson.” (Tanítás a keresztyén vallásra, 1559).
    Pulszky Ágost éppen Pázmány Péterről írott monográfiájában fejtette ki a protestantizmus gondolati lényegének életképességét, szellemi virulenciáját, főbb eszmei üzeneteinek erőteljes továbbhullámzását a felvilágosodás végéig. Más szavakkal kifejezve ez azt jelenti, hogy a reformáció az egyetemes szellemi élet döntő jelentőségű inspiráló-termékenyítő forrása a XVI–XVIII. században. Indokolt tehát, hogy Pulszky Ágost 1887-ben megjelent könyvét Kemény Gábor (őt is jellemző módon) szükségesnek tartotta idézni 1948-ban végre napvilágot látott tanulmánykötetében.
    „A protestantizmusnak sohasem az képezte tulajdonképpeni becsét és erejét, ami benne rejleni látszott, hanem mindig az, ami belőle korról korra szinte váratlanul fejlődött. Luther és Kálvin tanai magukban keveset nyomtak volna az emberiség történetében, ha közvetlen alapul és alkalmul nem szolgálnak Melanchthon és Grotius, Milton és Locke, Leibniz és Lessing, Kant és Schleiermacher, Rousseau és Burke gondolkozásának s az őket környező és követő iskolák és írók nagy tömegének, míg közvetlen előidézték mind a katolicizmus regenerációját a XVI. században, mind a janzenizmus nagyszabású kifejlését a XVII. században, valamint Bayle-től Montesquieu-ig, Voltaire-ig és az enciklopédistákig a kritikai szellemet a XVIII. században, majd a protestáns önállóságot.”
    Erdélyi János A jelen című, 1851 közepén keletkezett, egyszerre történelmi magyarázatot kereső és össznemzeti vigasztalódást is kínáló, filozofikus esszéjében fölállított egy párhuzamot történelmünk addigi két legnagyobb, súlyos következményekkel járó veresége között. Mohács és Világos: mi mentette meg akkor, és mi mentheti meg most a magyarságot? Önnön kérdésére ez Erdélyi rövid válasza: a hit és a kultúra? hiszen a hit spirituális értelemben nem más, mint a lélek és a szív vallási kultúrája. Más szavakkal és konkrétabban: a nemzeti kultúra olyan alapvető komponensei, mint a nemzeti vallás, a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom.
    Erdélyi okfejtése nyomán így jutunk el Kálvintól – még a XVI. században maradva – például Kálmáncsehi Sánta Mártonhoz, később – az Apáczaival baráti kapcsolatba kerülő – Komáromi Csipkés Györgyhöz (mindkettőjük élete Debrecenben kötött ki), majd Kazinczy és Kölcsey korához. „A reformáció és mohácsi gyásznap igen közel esnek egymáshoz? ha ezáltal szenvedett is a nemzetiség, nyert amabban, s így a keresztyén vallás bevétele által ejtett csorbát kiforrotta egészen, aminthogy irodalmi eszmélődés csak ezóta van nemzetiségi fáradalmainkban. (…) Amit mondani akarék, ide megy ki: magyarnak főkincse a nemzetiség, s ezt bármennyi vésznek látta kitéve régibb s újabb időben, meg bírá mégis tartani mindig, mert fogékony volt keble az új eszmékre, hajlandó az idő követeléseire. A mai kor lelke a nemzetiségeket úgy veszi, amint találja. Azért boldog nép, mely irodalomban virágoztatja már, és annyira képezé nyelvét, hogy minden eszmének elfogadására alkalmas.”
    A hit a belső nyelv, amely a vallásban és az egyházban testesül meg? míg a szavak és a mondatok a külső nyelv, amely az irodalmi műfajokban (a művészi szépprózától a tudományos értekezésekig) inkarnálódik. A folyamatoknak ez a két nagy ága először önmagában, másodszor az egyre gazdagodó nyelve, szellemisége, kultúrája révén öntudatosodó nemzetben, nemzetfejlődésben találja meg a célját.

    2009 Apáczai éve. Comenius – Apáczai – Tessedik. Nemzetnevelés: kritikus helyzetkép és iskolaügyi perspektíva. Erdélyi János tanárelődje Sárospatakon – 1650 és 1654 között – Johannes Amos Comenius? Gyulai Pálé pedig Kolozsvárott, 1656-tól 1659-ig – az ezt megelőzően a gyulafehérvári kollégiumban tanító (1653–1656) – Apáczai Csere János. Apáczai 1625. június 10-én született, s éppen 350 esztendeje, 1659. december 31-én hunyt el. Míg (viszonylag lazább szerkezetű) könyvem első részének témáit általában a reformáció és konkrétan Kálvin kínálja, addig a második részt Comenius és Apáczai fogják majd tematizálni. A fönti évszámokból kitűnik, hogy közvetlen életrajzi kötődés is kialakulhatott volna kettejük között.
    Erdélyi János Comeniustól és Apáczaitól számítja az érdemi hazai bölcsészet kezdetét. Ennél is izgalmasabb – mivel egy valóban aktuális társadalmi szükségletünk történelmi előzménye –, hogy Comeniustól és Apáczaitól kezdve ragadható meg a tudatos magyar nemzetnevelés problémaköre. Comenius és Apáczai Csere János örököse a XVIII–XIX. század fordulóján Tessedik Sámuel: például a lustaság leküzdésének és az iskolai munkára nevelés területén.
    Apáczai Csere János a magyar neveléstörténetben azonban nem Comenius és Tessedik között, hanem Comenius kortársaként helyezendő el. Apáczai nem tanított Sárospatakon Comenius kollégájaként (bár nem Lorántffy Zsuzsannán múlott, hogy nem lépett Comenius örökébe), így nem befolyásolhatták személyesen egymás sorsát és szellemiségét. Csak találgatnunk lehetne, hogy Apáczai marasztalta volna tovább Magyarországon Comeniust – avagy Comenius vonzotta volna magával vissza Hollandiába Apáczait? Mindenesetre önmagában is érdekes és jellemző az a tény, hogy Comenius 1650 novemberében A lelki tehetségek kiműveléséről címen megtartott előadásával lépett a pataki diákok elé? és szinte napra pontosan három évvel később, 1653 novemberében pedig Apáczai A bölcsesség tanulásáról című beszédével a gyulafehérvári kollégisták elé.
    A sárospataki iskola korabeli hírét jelzi és Apáczai elfogulatlanságát jellemzi, hogy ebben a nagy ívű orációjában hosszan tiszteleg tevékenységük előtt. Ez így van rendjén, hiszen sokkal több és erősebb az, ami két iskolát összefűz, mint az, ami elválaszt. Különösen a kiemelkedő tanáregyéniségek tudják ezt. Ahogyan Comenius egész földrészünk, úgy Apáczai egész országunk oktatásának ügyét látta szinte mindig lelki szemei előtt. Ezért kezdődhetett éppen kettejükkel a magyar nemzetnevelés története.
    „Szóljon a pataki főiskola, mely ma is érzi a reformáció tüzét, és vallja meg, sőt örömkönnyeket hullasson velem együtt, hogy megszabadult a régi, szerencsétlen tanítási rendtől a már megboldogult Zsigmondnak, e páratlan hősnek nagy buzgalmából és Tolnai működése által! Hirdesse messze, és acélvesszővel örök időre vésse márványkőbe: a felséges fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna királyi lelkének minden törekvése az, hogy a legképzettebb, legszorgalmasabb és az iskolák megreformálására leghivatottabb professzorokat pártfogolja. Innen ered a Comeniusok meghívása messze idegenből, innen adódik a Tolnaiak, Szőlősiek, Baczoniak, Veresegyháziak működése, akiknek együttes munkáját majd megérzi, ha még nem érezte meg Magyarország!” (A bölcsesség tanulásáról, Gyulafehérvár, 1653 november).
    Apáczai igen nagyon szerette népünket, szavaival ezért pellengérezte ki és ostorozta meg. Ezáltal akarta ugyanis ráébreszteni átmeneti hibáira és fogyatékosságaira, korlátaira és elkorcsosultságára, szellemi szegénységére és elmaradottságára. Apáczai azonban nemcsak korholni jött, hanem javítani és utat mutatni is. Ahogyan megkezdte működését a gyulafehérvári akadémián, úgy kezdte el a kolozsvári kollégiumban is. Pontosabban nem egészen úgy, hanem még fokozottabb elszántsággal és erőfeszítéssel. A két bemutatkozó beszéd alaphangja, tendenciája azonban ugyanaz: mélyen állunk – de magasra kell törnünk.
    „De szeretném tudni, honnan van a mi házi tűzhelyeink körében is annyi gonosz család, annyi rossz családapa, családanya, rakoncátlan fiú, csalárd, verekedő és kegyetlen földesúr, ármányos és hűtlen szolga? (…) És az állami életben, annyi megvásárolható bíró, ügyvéd, annyi igazságtalan per, méltatlan adóztatás, zaklatás, zsarolás? (…) És mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, romos város, piszkos utca, elcsúfított, ronda tér. – És – hogy röviden megmondjam, ami a nyelvemen van – honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket? az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét? az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget? a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel? végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek. (…) Így bizony rászolgálunk arra, hogy a körülöttünk lakó nemzetek úgy beszéljenek rólunk, mint a legértelmetlenebb és legtudatlanabb, ostoba és renyhe emberekről, akik már csecsemő koruktól kezdve állati butaságra vagyunk szánva. Akadémiák, csak akadémiák vagy legalábbis főiskolák menthetnek meg bennünket ettől a gyalázattól, s nem erőtlen szóbeszéd, nem hívságos elgondolások, nem a vak érzelem, amely mindig szerfölött hízeleg önmagának.” (Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól, Kolozsvár, 1656. november 20.)
    „Röstelkedjünk végre ilyen nagymérvű tudatlanságunkon! Érezzük már egyszer szégyennek, ha ezek az idegenek továbbra is barbároknak, bárgyúaknak, nehézfejűeknek, faragatlanoknak hívnak bennünket! Mi jót hozhat az ránk, ha az idegeneknek örökké csak jóízű nevetésre adunk alkalmat? Nevetnek rajtunk, és igazuk van! (…) Nincs semmi ok arra, hogy valami képzelt barbárság miatt Magyarországot ebből a sorból (ti. Kaldea, Egyiptom, Hellász, Latium, tehát például az ókori művelt nemzetek sorából – É. Cs.) bárki is kivegye. A Szegediek, Molnárok, Geleiek, Csulaiak, Medgyesiek, Keresztúriak, Tolnaiak, Gidófalviak s – nehogy az ellenfélnél elhallgassam a kiválóságot! – a Pázmányok, Csanádiak, Enyediek, Dálnokiak emlékezete első leheletre szétoszlatja e hamis vélemény átlátszó ködét, egyszersmind szemmel láthatóan igazolja, hogy nem népünk barbár szellemében rejlik szerencsétlen elmaradásunk oka, hanem a tanítás szerencsétlen rendjében.” (A bölcsesség tanulásáról; Gyulafehérvár, 1653. november).

    2009 Kazinczy éve. Nemzetnevelés és nyelvújítás. A felvilágosodástól Kazinczyig. Kazinczy visszakapcsolódása a reformáció klasszikus századaihoz és Apáczaihoz. A magyar nemzetnevelés hosszú, mintegy százesztendős klasszikus kora – négy vagy öt alkorszakra bonthatóan – a felvilágosodás korától a kiegyezés körüli évekig tartott. Problémakörét és gondolatkincsét – a pedagógiai írók mellett, azokat olykor megelőzve és fölülmúlva – olyan jeles irodalmárok és nemzetpolitikusi egyéniségek gazdagították, mint Bessenyei György és Kármán József, Kazinczy Ferenc és Berzsenyi Dániel, Széchenyi István és Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos, Bajza József és Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Vasvári Pál, Szemere Bertalan és Eötvös József, Deák Ferenc és Gyulai Pál, Táncsics Mihály és Mocsáry Lajos.
    Közülük az idén 250 éve, 1759. október 27-én Érsemjén községben született Kazinczy Ferenc készülő könyvem harmadik részének főhőse. A többiek – lett légyen jelentőségük bármilyen kiemelkedő – most csak annyiban kerülnek előtérbe, amennyiben előkészítették, segítették, értékelték stb. ezt a döntően nyelvi – illetőleg kritikai, tudományos és szépirodalmi – dimenziókban kibontakozó, tehát kulturális nemzetnevelést.
    Luther és Kálvin megtisztították a keresztény vallást és egyházat, hogy érvényesülhessen lényege: a hit és a morál. Comenius és Apáczai meg akarták tisztítani az erdélyi és partiumi, a magyarországi és európai iskolákat, hogy érvényesülhessen lényegük: egyfelől a műveltség, a tudás – másfelől a közéletiségre és a munkára való nevelés (a közönyösség és a lustaság eredendő bűneivel szemben). Kazinczy és követői nagy elszántsággal láttak neki nyelvünk megtisztításához és megújításához, hogy jobban, azaz egyértelműbben, árnyaltabban, korszerűbben érvényesülhessen lényege: a gondolatok és az érzések-érzelmek kifejezése és közvetítése.
    Ha Luther és Kálvin reformációjától vezet út a felvilágosodáshoz, akkor a XVIII. századi francia filozófiától még inkább vezet út Kazinczyhoz és kortársaihoz. Ezt az erőteljes szellemi impulzust leghitelesebben maga Kazinczy tanúsítja, értelmezi és illusztrálja is – évekkel a Martinovics-féle mozgalom tragikus lezárulása előtt. „Az, amit én a józan gondolkozás alatt itt értek, az, amit a megtévelyedetteket (amennyire a környülállásokhoz s tulajdon agyvelejöknek mineműségéhez képest lehet és kelletik) az igazabb út felé vezeti, a bolondságnak elibe tükröt vét és ezen két igyekezet által a szív javulására, elcsendesedésére s az igaz – nem fantazmai-boldogságra utat nyit – a babonaságtól megtisztult religió, az eleve-állatásoktól ment filozófia.”
    Ez a mondat az Orpheus címen megjelent klasszikus periodikánk „Bévezetéséből” (1789. december) való. Az idézett interpretáció tehát a nyilvánosságnak szólt. Azt viszont, hogy a francia felvilágosodás legismertebb filozófusai (itt most Montesquieu és Holbach kivételével) kínálják neki a szellemi fegyverzetet, Aranka Györgyhöz írott (1790. március 25-én kelt) levelében vallotta meg. „…?Voltaire, Rousseau, Helvetius, a Sansouciba lakott filozófus (ti.: az idén 300 éve született La Mettrie – É. Cs.) s a kőmívesség úgy adnak pajzst balomba, jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat, mint mikor Perseust készítették fel az istenek az Andromeda megszabadítására.”
    Kazinczy tehát a felvilágosodás közvetítésével, s ebből következően filozófiai szempontból: az egyre táguló gondolatszabadság közös nevezőjén állva-haladva kötődik a protestantizmushoz. Ugyanakkor Kazinczy közvetlenül is kapcsolódik a reformáció „nagy mozgalmához”. Ez a nyelvészeti, sőt nyelvújítói – vagy a nyelv fejlődésének organikus természetét jobban figyelembe vevő terminussal: nyelvművelői – sík. Ha jól meggondoljuk, akkor a reformáció klasszikusai – túlnyomórészt a maguk ösztönös módján – lényegében neológusokként is tevékenykedtek. A német nyelv „neológusa” volt a bibliafordító Luther, a franciák „neológusa” pedig az Institutiót anyanyelvére átültető Kálvin. (1541-től számos – természetesen a latin nyelvű bővítésekhez igazodó – francia nyelvű kiadás követte egymást.)
    Kálvin Genfben a Szent Péter-székesegyházban tartotta igehirdetéseit. 1554 januárjában és februárjában például Ezékiel prófétáról prédikált franciául, amelyet legalább két írnok rögzített gyorsírással. A kéziratok dekódolását, azaz átírását Nagy Barna teológiai akadémiai tanár (1937-től 1951-ig Sárospatakon, 1954-től 1969-ben bekövetkezett elhunytáig Budapesten) végezte el 1959. január elejétől 1969. február végéig. Az éppen száz éve, 1909. május 15-én Sárospatakon született Nagy Barna munkáját a holland Erik Alexander de Boer folytatta, előkészítve a 2006-ban megjelent kritikai kiadás kötetét (Confessio, 2007/1.). Elmondhatjuk tehát, hogy a magyar Nagy Barna jelentősen hozzájárult Kálvin francia nyelvezetének „neológizálásához”.
    Még hosszan sorolhatnánk a korabeli európai példákat. Ehelyett maradjunk inkább Magyarországon, hiszen mi Kazinczy neológus ősének nevezhetjük egyfelől Károli Gáspárt és Apáczai Csere Jánost – másfelől Káldi Györgyöt és Pázmány Pétert. (Károli teljes magyar bibliafordítása – tehát az apokrif könyvekkel együtt – 1590 júliusában került ki a vizsolyi nyomtatóműhelyből.)
    A magyar reformátusok és konkrétan Apáczai, a katolikusok közül Pázmány és Káldi nevének-szerepének fölemlítése alkalmat adott Kazinczynak, hogy megmutassa személyiségének és szellemiségének több, példaadóan jellemző vonását. Ilyen az objektivitás, a dialektika és a tolerancia a történelmet, a nemzeteket, a nyelvi kreativitást és a felekezeteket illetően. Kazinczy úgy büszke a magyar művelődés bizonyos XVII. századi ígéretességére, hogy a saját sorsában-harcában tapasztalhatta kulturális perspektíváink XVIII. századi elenyészését. Az Erdélyi levelek (1824) egyikében írja, hogy „az a tiszteletes, az az áldott magyar, ki hamarább kezdé tanítani a hon nyelvén a fentebb tudományokat, mint Thomasius a németeknél; ez 1694-ben, Apáczai Csere 1653-ban. S hol maradánk mink a németek mögött e részben, mivel gazdag földünk parlagon hagyatott!” Később Erdélyi is nagyra értékelte Apáczai bátor igyekezetét a magyar filozófiai fogalmak és kifejezések megformálása terén? külön is kiemelve, hogy neki köszönhetjük az elme szavunkat.
    Állításunk további két argumentumát éppen „Erdély Kazinczyjához”: Aranka Györgyhöz írott, két különböző keltezésű leveléből vehetjük. „Ha engemet esmernél, tudnád, hogy én éppen nem vagyok vallásbeli fanatizmussal profanálva; engem fiának nevez a bölcsesség; de kéntelen vagyok megvallani, hogy magát tartom a kálvinistát a magyar litteratúra elővitelére választott népnek. (…) Én ennek forrását az oskolákban találom. A kálvinista univerzális nyelve a magyar; a pápistáé a culináris deákság; a lutheránusé a tót és német.” (1789. július 10.) „Pázmány és Káldi minden bizonnyal szép magyarsággal írtak. Ismeri-e nyelvünket, aki tagadni meri, hogy ők neológizáltak? Ha nekik szabad volt, miért nem nekünk? Neológizálás nélkűl fordíthatjuk-e Marmontelt és La Rochefoucauldot? taníthatunk-e filozófiát, sőt akármi egyebet?” (1810. július 1.)
    Később Gyulai Pál mutatott rá arra a termékeny felekezeti vetélkedésre, ami a XVII. századi – széles értelemben vett – magyar irodalomban megfigyelhető. „Pázmány az első protestáns írók nyomdokain alkotta meg kitűnő prózáját, s ha a katolikus egyház Zrínyit, e korszak legnagyobb költőjét adta a magyarnak, a protestánsok nemzeti nyelven szólaltatták meg a történelmet, természettudományokat s a filozófiát, ez utóbbit éppen a kolozsvári főtanoda egyik tanára, a nagy nevű Apáczai Csery János.” (A kolozsvári Református Főiskola tanévének megnyitásakor, 1861. szeptember 7.)
    Hogyan vált lehetségessé az a hőstett, az a szellemi elsőbbség, amelyet Apáczai Thomasiusszal szemben elért? Úgy vélem, csakis a hit és a bizalom, a predesztináció és a személyes kiválasztottság tudata révén. Ahogy az Institutio első soraiban összekapcsolódik Isten és önmagunk ismerete – úgy fonódik össze a „legmerészebb” reformátorok személyiségében az Istenbe és önmagukba vetett bizalom.
    A Magyar Encyclopaedia    bevezetésének zárómondatában a szerző egész írói munkássága ars poeticáját fogalmazta meg. „Én azok közül valónak vallom magamat, akik elémenvén a tudományokban írnak és írva elémennek.” (Ez egyszersmind annak a sajátos kompilálásnak az igazolása és annak az eredetiségnek a büszkesége, amely az Encyclopaediát mint fő művét konkrétan is jellemzi.) Egy évvel későbbi, a röviden csak Tanács című nevelési dialógusában Fortius fölvilágosítja a tanulót, hogy mi a legszebb dolog a világon. Nevezetesen minden tudós embert fölülmúlni? és „a nagy hegynek oly részében állani, ahova soha senki maga erejétől nem hághatott, s talán soha nem is hág”.

    Széphalomtól Sárospatakig – Kazinczytól Comeniusig. Kitekintések Erdélyre. Tervezett kötetemben (vagy annak későbbi, bizonyos értelemben kiegészítő folytatásában) helyet kap több „földrajzi” fejezet is, amely községeket, városokat és régiókat mutat majd be a kortársak szemével. A kiindulópont Széphalom: Kazinczy életében – 1806 júniusa óta élt ott – a magyar irodalmi életnek inkább virtuális, mintsem valóságos központja. Nevezhető természetesen „magyar Weimarnak” is, hiszen amennyivel Kazinczy faluja és elnevezettje (eredetileg Kisbánya, majd Rudabányácska vagy Kisbányácska, Bányácska) elmaradt Goethe városától, a magyar irodalom is legalább annyira alatta maradt a kortárs német literatúrának. (Kazinczy már az 1790-ben kiadott Orpheus című „hónapos írását” Széphalmy Vintzeként jegyezte.)
    Gyulai Pál szemléletes történelmi párhuzama szerint a megérdemelt irodalmi hírnevet elérni kívánó magyar írónak úgy kellene elzarándokolnia a széphalmi sírhoz, miként a Szentföldet meghódítani készülő keresztes lovag tette azt ősei sírhalmával. Gyulainak ez a megismételt fölszólítása foglalta keretbe a Szépirodalmi Lapokhoz írott bevezetését (1853. január 2.). Erdélyi János pedig a pataki Kazinczy-ünnepen (1859. december 3.) a zárszóban nem mulasztotta el megemlíteni, hogy „a szent öreg” azzal, hogy „elégszer gyalogolta meg innen odáig a távolságot, egy zarándok útnak verte meg első nyomait”. Amit Gyulai és Erdélyi zarándoklatoknak neveztek, ma emléktúraként tehetnénk hagyománnyá minden év őszén, Sárospataktól Széphalomig. Ezt Petőfi már 1847. július 11-én meg is tette? és „minden emelkedettebb lelkű magyarnak” élete legalább egyszeri kötelességének nevezte.
    Az országos jelentőségű zempléni magyar kultúra egyik pólusa, a „zempléni Múzsa” egyik lakhelye tehát Sátoraljaújhely és Széphalom (közigazgatási fúziójuk is megtörtént 1981-ben) – a másik Sárospatak. Utóbbi város nagy hírű református kollégiumát 1531-ben alapította Perényi Péter. Amikor Comenius 1650. november 24-én, a pataki iskola nagytermében megtartotta bemutatkozó beszédét A lelki tehetségek kiműveléséről címmel, egyszerre tisztelgett a helység előtt, s tett ígéretet is imázsának megemelésére. „Nagyfényűnek nemcsak úgy mondom, hanem mert valósággal ilyennek kell lennie: belül fénnyel teljesnek, kívül pedig a fényt messze szórónak: és ezért olyannak, amely sugaraival az elmékről – a szomszéd nemzeteket is ideszámítva – az államban és az egyházban, a homályt elűzni képes.”
    Comenius két és fél hónappal később, 1651. február 8-án elkészítette A latin írók folyékony olvasásához és helyes megértéséhez vezető rövid és kellemes út, vagyis a három osztályú latin iskola című didaktikai jellegű dolgozatát? s azt „Főméltóságú RÁKÓCZI ZSIGMOND úrnak, a tudomány és nyelvtanulás buzgó lelkű pártfogójának” ajánlotta. Szavait a szerző egy jókívánsággal „pecsételte le”. „Athént egykoron Görögország Múzsaotthonának mondották: én azt kívánom, hogy a Te iskolád, mely akaratodból máris magasabban hordja a fejét, a pannóniai Latin Athén nevet viselje, és Neked az utódoknál hírt-nevet, az utódoknak Általad gyönyörűséget, Hazádnak a dicsőség mellett végtelen hasznot hozzon. Így legyen!”
    Nem kellően hangsúlyozott tény az, hogy Comenius nemcsak a szellem, hanem az erkölcs kiművelését is elsőrendű feladatnak tartotta. Filozófiai és protestáns teológiai gondolkodó is lévén, jól tudta, hogy a kettő szorosan összefügg. A lustaság például olyan morális fogyatékosság, amely komoly akadálya nemcsak az elmélyült, hanem bármilyen szintű tanulásnak (vö.: Az új életre kelt Fortius avagy a lustaság kiűzése az iskolákból, 1652). Comenius 1653-ban két olyan dolgozatot is elkészített, amelyekben először szabályokat, majd – az iskola világának különféle rangú felnőtt szereplőire is vonatkozó – törvényeket állított össze a tanulók számára. Ezek a „szabályok” és „törvények” elvileg kiterjedtek viselkedésük-magatartásuk egészére: ünnep- és mindennapjaik valamennyi színhelyére és mind a huszonnégy órájára.
    Az egyik az Erkölcsi szabályok az ifjúság számára, a másik A jól rendezett iskola törvénye. A korábbi írás utóbbira is vonatkoztatható egyik mottóját Comenius legtöbbször idézett, legkedvesebb ókori szerzőjétől, Senecától kölcsönözte: „Erkölcsöt tanulj először, aztán bölcsességet! Ezt erkölcs nélkül nem lehet tanulni.” A jó munkának a műveltség, az igazán humanista műveltségnek pedig a morál a feltétele.
    Milyen erkölcsi bizonyítványt állíthatott ki – a XVIII. század második felére – a reformátusok sárospataki (és 1538-ban alapított debreceni) kollégiumáról Bessenyei György (1755 és 1760 között maga is egyike volt a pataki diákoknak) A Holmi (1779) című munkájában? „Erkölcsökre nézve vedd fel Magyarországban a reformátusok pataki, debreceni oskolájokat, csudát fogsz bennek találni. (…) Ha már a magyar protestánsok a pataki, debreceni tanítókat a nevelésnek erkölcseire nézve tekintik, valósággal megbecsülhetetlen embereket látnak bennek, kiknek érdemeiket e részben sohasem jutalmazhatják, sem hálálhatják eléggé. Kivált ha meggondolják, másutt mik szoktak történni a tanuló ifjúság közt, külső országokon s városokban.”
    Alkalmasint a nemzeti önbecsülés fokozására is okot adható iskolatörténeti tény ez, amely egyszersmind erősítheti a keresztyén öntudatosságot is. Hiszen újból hangsúlyozandó, hogy Sárospatak kollégiuma nemcsak általában a magyar, hanem konkrétan a református magyar iskolaügy egyik fellegvára. Aki ennek a felekezetnek az alapokmányait egyetemesen formába öntötte, így beszélt egy ízben egy francia nemesúrhoz: „A keresztyénség gyakorlatilag a tisztességes és szerény életmódot, az egymás között békességet és összetartást jelenti. Aki erre törekszik, megtalálja az Isten szolgálatának helyes szabályát, és aki erre a fundamentumra épít, az erős épületet emel magának.” (Kálvin János).
    A tisztesség tehát összefügg a szorgalommal, a szorgalom (kiűzetett a lustaság ördöge, ahogyan Comenius óhajtotta volt) pedig a szellem fejlődését, a műveltség gyarapodását szüli. Ezek megkérdőjelezhetetlen alapelvek, ez egy szilárd oksági láncolat – csakhogy az ördög ezúttal is a részletekben búvik meg. Az azokból is megtörténő kiűzésére Kazinczy (tíz pataki diákéve 1769. szeptember 11-től 1779. július 5-ig tartott) visszaemlékezéseiben (Pályám emlékezete, 1828) találhatunk két példát. Az egyik a házirend rugalmasságára, a másik az olvasás elmélyültségére vonatkozik.
    „És mégis Patak, minden fogyatkozások mellett, mely fiakat nevele már akkor is! Mert a tanúlás inkább függ a tanúló szorgalmától, mint a tanítóétól; mert Pataknak húszezer kötetnyi bibliotékája van, s a könyvek a tanúlók szobáikba is kiadattak, mert az igyeksző gyertyát gyújt a másika gyertyájánál, és talán leginkább azért, mert az öreg teológus, Szathmáry Mihály, engem arra szoríta, hogy excerptákat tartsak.” Kazinczy az ifjúkorában kapott tanácsot később továbbörökítette Kölcseynek, 1813. október 31-én hozzá keltezett levelében. „Fordítsa haszonra uramöcsém intésemet s úgy olvasson mindég, hogy toll legyen kezében. Csak így mehet sokra.”
    Az „excerpta” magyarul kivonatot, jegyzetet jelent, amelyre már Comenius fölhívta a diákok figyelmét. A könyvekről, az értelmi képzés fő eszközeiről címen, a Pataki Iskola nagytermében, 1650. november 28-án megtartott beszédének III. fő tanácsára gondolok a négy közül. Az ifjúságnak a könyvekből – egy szép barokk kori metaforával – „a nemes tudomány virágporát kell gyűjtögetnie, s a maga műveltségének kaptárába kell behordania”. Ez a „kaptár” kinek-kinek részint a fejében, részint külön kis „jegyzetkönyv(ek)” lapjain leledzik. Más szóval ez a tárgymutatóval (!) is ellátott comeniusi olvasónapló.
    Ha Apáczai diákkorában nem ismerte és szokta volna meg a könyvek kijegyzetelésének gyakorlatát, akkor az ő keze nyomán nem születhetett volna meg a magyar művelődés- és tudománytörténet kiemelkedően becses, klasszikus értékű műve. De megismerte, magáévá tette és élete végéig gyakorolta. Kezdődött ez Kolozsvárott, „tudós és nagyhírű” tanárának köszönhetően, aki „engem a házában nyájas társalkodására méltóztatván, az ő mélységes tanultságának kincseit, tudniillik a magaszerzette jegyzőkönyvét mutogatná, amelyben többnyire minden tudomány foglaltatott és engem e példájának követésére szívreható szavaival ösztönözne. Én azért e példás szorgalmatosságát követvén, az ő írásaiból sokat kiírtam avégre, hogy hasznomra fordítsam.” (Magyar Encyclopaedia, 1653).
    Morál, műveltség, munka. A morál is és a műveltség is eredménye egy elvileg folyamatosan tartó, belső munkának. Ugyanakkor bármiféle külső munkának: bármilyen jó lelkiismerettel elvégzett és bizalommal elfogadott munkának feltétele-fundamentuma is a morálnak és a műveltségnek egy bizonyos – de mindenképpen a „fagypont” fölötti – szintje. Így van ez az ember legkisebb hatósugarú, de célirányos tevékenységével? és így áll a dolog az emberiség legszerteágazóbb, egyre kevésbé átfogható alkotásaival: a nemzeti társadalmakkal. Kazinczynak az értő kortársak szemében kiérdemelt tekintélye érzékeltetéseként, a későbbiekben hivatkozni fogunk Berzsenyinek a Kazinczy Ferenchez (1809) című verse záró szakaszára. Ebben az összefüggésben tanulságos azonban megidéznünk a poéma egyéb sorait.

„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.

…

A míveletlen föld csak gazt terem;
A lélek is csak úgy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Mit vársz oly agytól, melyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?”

    Bessenyei Györgyön és Kazinczy Ferencen kívül még számosak azok a hírneves egyéniségek, akik Sárospatakon alapozták meg és/vagy fejlesztették tovább tudásukat és erkölcsüket, jellemüket és életüket. A XVIII. század végétől a XX. század első harmadáig hadd tükrözze ezt egy még vázlatos, tehát szükségképpen hiányos fölsorolás. Íme tehát a névsor: Csokonai Vitéz Mihály és Fáy András, Kossuth Lajos és Szemere Miklós, Tompa Mihály és Erdélyi János, Kazinczy Gábor (ünnepelt irodalmárunk unokaöccse) és Szemere Bertalan, Egressy Béni és Izsó Miklós, Gárdonyi Géza és Harsányi István, Komáromi János és Harsányi Zsolt, Koncz Sándor és Király István, Béres Ferenc és Pécsi Sándor… Erdélyi János – 1851-től 1868-ban bekövetkezett elhunytáig – a filozófia, majd az irodalom professzora és főkönyvtáros is Sárospatakon.
    A régiók közül Erdély mint „szomszéd haza” (Kármán József nevezte így 1795. március 1-jén, Aranka Györgyhöz címzett levelében) kíván majd külön kiemelést. Az „Erdélyországgal” megvalósítandó kulturális – tehát tudományos, irodalmi és nyelvi – uniót vagy integrációt már Bessenyei György magától értetődő feladataként jelölte meg a felelős magyar értelmiségnek 1779-ben, A Holmi című munkájában. Kazinczy pedig úgy tekintett ama másik magyar hazára 1824-ben, az Erdélyi levelek címen írt művében, mint az egész magyarság nemzeti reménységeinek kertjére, s benne a felekezeti tolerancia és szolidaritás példaadójára. Kazinczy Ferenc – majd később Kölcsey – Erdélyben való reménykedése konkrétan meg is személyesült ifjabb báró Wesselényi Miklósban. Ugyanakkor az erdélyiek részéről (hol Marosvásárhelyen, hol meg Kolozsvárott kidomborodva) tetten érhető volt bizonyos, termékeny és dicséretes versengés (vagy legalábbis regionális mellérendelődés) a Partiumtól nyugatra fekvő Magyarországgal.
    Ha csak a személyesítő jelzőket nézzük, akkor fölfogható ez öntudatos alárendelődésként is. Aranka Györgyöt (1737–1817) nevezzük „Erdély Kazinczyjának”, s nem megfordítva (holott huszonkét évvel volt idősebb a marosvásárhelyi tudós). Gróf Mikó Imrét (1805–1876) nevezzük „Erdély Széchenyijének”, s nem megfordítva (igaz, a történetíróként is jeleskedő politikus tizennégy évvel volt fiatalabb). Éppen „a legnagyobb magyar” édesapjának, gróf Széchényi Ferencnek köszönhetően, a Magyar Nemzeti Múzeum történetét 1802-től számítjuk (bár épülete, Pollack Mihály tervei alapján, csak 1846-ban készült el). Az Erdélyi Nemzeti Múzeum megalapítására – amelynek létrejöttében döntő szerepet játszott Mikó Imre – viszont 1859-ben került sor. Bessenyei György 1781-ben jelentette meg az Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándék című javaslatát, Aranka György pedig 1791-ben adta ki a Magyar Nyelv Mívelő Társaság fel-állításáról szóló dolgozatát. A Magyar Tudós Társaság (1858-ig a Magyar Tudományos Akadémia jogelődje) csak 1830-ban kezdte meg működését, a kolozsvári Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság viszont már 1793-ban. Az első magyar kőszínház 1821. március 12-én nyílt meg Kolozsvárott, a Pesti Magyar Színház viszont csak 1837. augusztus 22-én. (Az elsőség természetesen csak egy tényező, a méretek vagy a szépség stb. a többi paraméter.)

    Pest mint irodalmi központ: triásztól triumvirátusig. Kazinczy és Széchenyi művelődéstörténeti korszakváltása: klasszikus nyelvújítás és reformkor. Kazinczy és Vörösmarty. Már Kármán József kívánatosnak tartotta – ti. a nyelvművelés eredményei minél hatékonyabb szétterjesztésének szempontjából –, hogy a korabeli városok közül az ország geográfiai centruma legyen a magyar irodalmi élet központja. Irodalomtörténeti közhely, hogy milyen fontos és meggyökeresítő szerepet játszott ennek érdekében – már az 1810-es években – Kazinczy pesti triásza, tehát Horvát István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál. 1821. november 22-én kikerült a nyomdából Kisfaludy Károly Aurora című „zsebkönyvének” 1822. évi kötete. Ez egyszerre szimbolizálta és bizonyította is a tényt: immár visszavonhatatlanul Pest a magyar irodalmi élet központja. A „szentesítés” sem késett sokáig: 1828-ban, Bártfay Lászlóék szalonjában kezet szorított egymással Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly – ahogyan az Orlai Petrich Soma festményén mindmáig látható.
    Talán kevésbé közismert, hogy az idén száz éve született Radnóti Miklós több tanulmányában, cikkében, rádió-előadásában is behatóan foglalkozott a magyar felvilágosodás és reformkor irodalmának különböző alkotóival. Radnóti a pályaképekre koncentrált, de alkalmasint kitekintett a korfolyamatokra is, például a Jósika Miklós Brüsszelben (1938) című dolgozatában. „Magyarországon csak egy évszázada van irodalmi élet. Irodalmi élet, mely nemcsak azt jelenti, hogy egyes írók érintkezésben vannak egymással, hanem azt, hogy írók vannak és közönség van, s hogy az irodalmi élet folytonossága nem szakad meg. Kazinczy Ferenc neve a kezdeményezés miatt jelent korszakot, s korszakalkotó Kisfaludy Károly s az Aurora kör működése, mert megteremti az írók szerves életét. Ez pedig egyik tényezője az irodalmi életnek.”
    1830. november 21-én elhunyt Kisfaludy Károly, 1831. augusztus 22-én elbúcsúzott az árnyékvilágtól Kazinczy Ferenc. 1832. március 22-én befejeződött a nagy német példakép (ez nemcsak Kazinczyra, hanem az ifjú Kölcseyre is vonatkozik), Johann Wolfgang Goethe életpályája is. Heine kifejezésével élve, ezek az események a régi világ „sírba tételét” jelentik. Kisfaludy Károly esetében ez egy közép-európai értelemben korai romantikus kísérletezés lezárulása, Goethét és Kazinczyt tekintve azonban a végsőkig kiérlelt klasszicizmus fenséges fináléja. Kettejük különös igényességgel kicsiszolt formaeszménye, formakultúrája valóban „sírba tétetett” – de maga az írói módszer, mentalitás és magatartás még inkább fölmagasodott.
    Hogy miképpen, azt a korabeli magyar irodalom- és színházkritika két kiemelkedő alakjának egy-egy mondatával illusztráljuk. Bajza József 1843-ban a „szent öregeket” – tehát Virág Benedeket és Kazinczyt – nem annyira mint költőket, hanem mint a magyar nyelv elkötelezett és feltétlen szerelmeseit állította példaképekként a kortárs irodalmárok: köztük még a „jelesbek” elé is. „Irodalmunk akkori állásához képest nyelvtani hibátlanság és stílusi csín, beszédbáj és kerekdedség bélyegzi a két férfiú iratait; mert ők hő szeretettel csüggtenek a nyelven, melyen írtak.” (Nyelvünk míveléséről).
    Gyulai Pál 1852. május 1-jén recenziót tett közzé Bajza összegyűjtött munkáiról, amelyben a szerzőt „amaz irodalmi újjászületés egyik utóharcosának” nevezte. Cikkében Gyulai két fő feladatot is megfogalmazott – egyiket az olvasóközönségnek, s rögtön ezt követően egy másikat az ifjú írónemzedéknek címezve. „Irányt, elvet tanuljon bárkitől, egyet tőlök kell megtanulnia: munkálni jutalmazatlan és sikerrel, csalódni és soha el nem csüggedni, meghalni tudni koszorútlan, bár dicsőn.”
    Emberek és rendszerek azért múlnak el, hogy átadják helyüket másoknak és valami másnak. 1830-ban így történt ez a nagyvilágban és Magyarországon is, főként Pesten. 1830. január 31-én megjelent Széchenyi első nagy irodalmi munkája, az 1828. december 14-e óta íródó Hitel, s ezzel már tényleg megkezdődött az 1848-ig tartó klasszikus magyar reformkor (amennyiben az 1825. évi, a Magyar Tudós Társaságra vonatkozó fölajánlás óta eltelt időszakot a reformkor prológusának nevezzük). A Hitelt 1831. július 9-én követte a Világ, 1833. november 5-én pedig a szerző naplójában „Reformációm”-ként is aposztrofált Stádium. Széchenyi trilógiája a magyar reformmozgalom elméleti alapvetése – legalábbis az 1830-as évtizedre szólóan.
    Ha a magyar sors az 1820-as évtizedet Kazinczynak és Kisfaludy Károlynak jelölte ki, akkor az 1830-as éveket Széchenyi Istvánnak és Kölcseynek. „A nyelvújítás diadalát nyomban követték a politikai reformmozgalmak” – írta Gyulai Pál 1867-ben, a Kisfaludy-Társaság című tanulmányában. „Kazinczy, az irodalmi reformer sírja fölött Széchenyi, a politikai reformer nagy alakja emelkedett.” Vajda János 1861. augusztus 21-én történelmi tényként szögezte le, hogy „ha a magyar nemzet, a Kazinczyak, Széchenyiek ébresztő szavára a nemzeti müveltség ösvényére nem lép”, akkor „elvesztendette volna politikai szerepét”. A magyar kulturális és politikai fejlődés talán legfölemelőbb „stafétaváltását” Kazinczy egyszerre látta tisztán és profetikusan, egyik, 1828. október 16-án kelt levelében: „Az én lelkem emelkedik, valamikor Széchenyiről gondolkozom. Sok jót teve máris, és még többet fog.”
    Kazinczy művének és mozgalmának szerves folytatása Széchenyi műve és mozgalma: a nyelvi modernizációból egyenes út vezet a társadalmi modernizációba. A két nagy folyamat illeszkedésének egyik fő biztosítéka, hogy mindkét modernizációnak nemzeti a jelzője. A másik fő biztosíték az, hogy – a kor körülményeihez képest – Kazinczy nyelvi mozgalmában éppúgy fölmutatható a társadalmi modernizáció, amiként Széchenyi társadalmi reformmozgalma szétválaszthatatlanul összefonódott a kortársak nyelvi és irodalmi modernizációs törekvéseivel. Ha az innováció és a kreativitás valahol szabad teret kap egy rendszerben, sohasem marad meg eredeti forrásvidékén.
    Kazinczy nem Berzeviczy Gergelytől (1763–1822), hanem „a sok Berzeviczytől” féltette a nemzetet. Berzeviczy ugyanis kizárólag közgazdasági gondolkodóként, szűken szociális reformerként nevezhető Széchenyi előfutárának. Kulturális és művészeti, de különösen irodalmi és nyelvi vonatkozások terén azonban – mivel Berzeviczy fejlődésre képtelennek tartotta a magyar nyelvet – egyáltalában nem. Sőt: Széchenyi a Hunnia című (1835-ben keletkezett, de először csak 1858-ban megjelent) könyvében külön fejezetet szentelt anyanyelvünknek. Tette azt teljességgel Kazinczy szellemében: „a magyarnak léte és a magyarnak nyelve synonimon, és ő akkor veszti nyelvét, mikor veszti létét, és akkor veszti létét, mikor veszti nyelvét!”
    Széchenyi és a reformkor többi nagy képviselője tevékenysége nyomán Pest – egyre gyorsuló ütemben – közel került ahhoz, hogy Magyarország politikai, ipari és kereskedelmi központjává is váljon. Mindeközben tovább emelkedett az irodalmi – majd a színházi, zenei, képzőművészeti stb. – életben játszott szerepe. Nem mellékesen Széchenyinek a tekintélyesebb irodalmárokhoz fűződő, sajátosan szövetségesi viszonyának köszönhetően is. Korábbról ebbe a körbe sorolható Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly és Kölcsey Ferenc. Az újabb időkben – tehát az 1830-as és 1840-es években – pedig egy triumvirátus, amely döntően befolyásolta a reformkor irodalmi és kulturális életét. Eme második triász tagjai Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály. (A harmadik triászt 1846 után majd Petőfi Sándor, Arany János és Tompa Mihály fogják nevesíteni.)
    Itt, a Pest-problémakör jelenlegi lezárásaként szeretnénk illusztrálni, hogy Bajza József valóban – ahogyan Gyulai Pál írta – „amaz irodalmi újjászületés egyik utóharcosának” tartható. Bajza ugyanis teljes joggal vélte úgy 1839-ben, hogy Budapest (ezt a változatát a három részből álló város nevének ugyanebben az írásában már leírja!) csak akkor válhat valóban Magyarország fővárosává, ha lakói túlnyomórészt magyarul beszélnek benne.
    Tehát „ha célt valódilag és komolyan akarunk, Pest-Budának magyarosítása legyen jelszavunk. Mellőzve az erőszakos eszközöket, melyek sem hazánkban, sem külföldön nem példa nélküliek, de általam csak rendkívüli esetekben javalhatandók, azt tartom, hogy iskola, templom és színház azon leghatalmasabb rugók, melyek általában, különösen pedig a budapesti magyarosodás erőművét legsikeresebben mozgathatnák előre.” (Szózat a Pesti Magyar Színház ügyében).
    Kazinczy és Vörösmarty Mihály kapcsolatáról – személyes, nyelvi és költészeti értelemben egyaránt –, a kettejük között kimutatható egyezésekről és különbségekről részletesen értekezik Gyulai Pál a Vörösmarty életrajza című, 1866-ban megjelent monográfiájának ötödik és nyolcadik fejezetében. Munkásságának egészét tekintve egyébként nyilvánvaló, hogy Gyulainak is volt egy „triásza”. Vörösmarty, Petőfi és Arany költészete együttesen jelentették poétikai értékrendjének fő etalonjait.

    Kazinczy reputációja értő kortársai előtt. Kazinczy öröksége a reformkorban. Kazinczy kortárs méltatói közül hét olyan költőt és írót is felmutathatunk, akik valóban a magyar szépirodalom, a honi irodalmi kultúra klasszikusai közé tartoznak. Kiváló tiszteletüket (alkalmasint kritikával kísérve) mindannyian magához Kazinczyhoz címzett versükben vagy levelükben, sőt egy esetben egy vele folytatott vitában fejezték ki. Közülük a négy idősebb: Kisfaludy Sándor (1772–1844), Berzsenyi Dániel (1776–1836), Kisfaludy Károly (1788–1830) és Kölcsey Ferenc (1790–1838) előkészítője és többé-kevésbé harcos végigküzdője a reformkor első szakaszának. A három fiatalabb: Vörösmarty Mihály (1800-1855), Bajza József (1804–1858) és Eötvös József (1813–1871) pedig évekkel, sőt évtizedekkel élte túl a világosi fegyverletételt.
    Kétszáz esztendeje, 1809-ben két költőnkben is versként formázódott meg Kazinczy szellemi kisugárzása: Kölcseyben (Debrecenben, július havában) és Berzsenyiben (Niklán, december 31-én). (További érdekes egybeesés, hogy ugyanakkor, tehát kétszáz éve született meg Kazinczy hosszú hónapokig tartó szófaragásaként, első szabályos szonettunk: Az én boldogítóm címmel.) Kölcsey költeményében Kazinczynak szent a szava és a neve, és már az első sorban „Szent énekesse” ő Széphalomnak (Kazinczyhoz). Kölcsey verse a pályakezdő költő kedvesen hízelkedő hódolatát és esztétikai támasz iránti igényét tükrözi. Berzsenyi poémájának (Kazinczy Ferenchez) záró szakasza viszont egyszerre tartalmaz dicséretet és méltatást, biztatást és fölszólítást.

„Te nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
Neked sajátod a nagy világ nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!”

    Amikor Kölcsey 1823 és 1826 között, az ún. „Íliászi pörben” vitába keveredett Kazinczyval, akkor sem szubjektíve nem tagadta meg „rokonát, ifjúságának barátját”, sem objektíve nem negligálta „literátori pályánk első bajnokának” jelentőségét. Amikor Kölcsey először (1808. május 19-én) kereste meg levelével Kazinczyt, még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét. Ezt a bátorságot vette magának Eötvös is, amikor soraival „a tekintetes úrhoz” fordult.
    „Mennyit köszönhet hazám a tekintetes úrnak, én és minden igaz magyar mélyen érzi, mert alszik nagy erő minden nemzetben, de alszik, csak a míveltség ébreszti fel, hazámba Kazinczy úr tette míveltségünk temploma első kövét, melyből kilép majd a géniusz, ki most még szunnyadó nemzeti erőnket felébreszti, s csúf nyugalomból nemes életre ragadja.” (1830. december 30.) Kölcsey és Berzsenyi Kazinczy-verse után a Bajzáé is figyelemre méltó. A Széphalom szerzője szerint „nem poétai becséért, hanem hogy nem megvetendő figyelmeztetés a publikumhoz egy a hazának valóban derék fiára” (Toldy Ferenchez, 1825. május 7.).
    1831. augusztus 22-én hunyt el Kazinczy Ferenc, ily módon reformkori utóélete halálhírének levelekbeli kommentárjaival és emlékbeszédekkel kezdődött meg. Kölcsey Bártfai Lászlóhoz és Wesselényi Miklóshoz, Eötvös Szalay Lászlónak címzett levelében tért ki érdemben Kazinczy szerepének és jelentőségének értékelésére. Kazinczy – Kölcsey tollával írva – „szent öreg” és „nyelvhős”, vagy egyszerűen csak „héros”, aki „egy egész epochát”, azaz korszakot teremtett: a magyar nyelv „nagy revolucióját”.
    A Magyar Tudományos Akadémia jogelődje, a Magyar Tudós Társaság ünnepi közgyűlésén Kölcsey tartotta az emlékbeszédet Kazinczy Ferenc felett, 1832. szeptember 8-án. Mesteri mintapéldája ez a tudós szónoklat annak, hogyan kell bármily nagy jelentőségű embert inkább káros, mint hasznos, inkább taszító, mintsem vonzó túlzások nélkül, egyéni és társadalmi körülményeinek-korlátainak összefüggéseiből ki nem szakítva megvilágítani és méltányolni. A konkrétan elemző, szakszerűen dicsérő, az életsors figyelmeztető tanulságait sem elhallgató emlékbeszéd fő üzenetei más körülmények között, más helyszíneken és más korokban – múlékony stiláris sajátosságaik (jelen esetben a romantikus retorikai fordulatok) ellenére – is megőrzik érvényességüket.
    Kazinczy küzdve küzdött: „nem haszon nélkül a nemzetre, nem nyom nélkül a jövő korra nézve? de fájdalmul önmagának. (…) Ő vala, ki nemzetének negyven év előtt hirtelen fellobbanó s hirtelen elalvó tüzét olthatatlan hordá kebelében még akkor is, mikor lélekfagylaló vészek környékezék. (…) Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül elevenítő? s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.” Kölcsey emlékbeszéde – még elhangzásának napján – magát a költőt ihlette versre. „Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet, / szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?”
    Kölcsey már kevéssel Kazinczy halála után igen helyesnek tartotta volna, ha a nemzet gondoskodna az özvegy és az árvák megsegítéséről. Hat évvel később a Tudós Társaság találta meg a támogatás jogszerű módját. Ezzel kapcsolatos ajánlásában Vörösmarty 1837 augusztusában Kazinczyt „egy új hon teremtőjeként” – azaz egy nyelvi haza kifejlesztőjeként – aposztrofálta.
    „Nagy életnek, nagy mozgalomnak bizonysága az – írta Bajza József 1843-ban (Nyelvünk míveléséről) –, mi nyelvünkkel legújabb időben történik. Új szó és szólásmód, szokatlan beszédfordulat annyi jelenik meg nyomtatványainkban, hogy annak, ki még ma is veszélyt hisz a nyelvújításban, kétségbe kell esnie e tünemény felett.” Az akkor már igen tekintélyes esztéta és kritikus csupán azt sajnálta, hogy a neologizmus diadalát „nem ennek az elvnek első, legcsüggedetlenebb, legbuzgóbb bajnoka és zászlóvivője” kiálthatja ki.
    Bajza egy négy évvel korábbi írásában (Szózat a Pesti Magyar Színház ügyében, 1839) is kitért a nemzeti nyelv felvirágzására. „Tisztelet és hála azon nemes lelkeknek, kik férfiasan nyúltak a dologhoz, kik sem fáradságukat, sem vagyonukat nem kímélték e nagy, e gyökeres és századokra kiható fontosságú eszme valósításában! Az ő nevök legragyogóbb lapjain fog fényleni nemzetiségünk történetkönyvének: de minden ezen szívemelő törekedések mellett is, azt hiszem én, még sokat nem tettünk, mit tennünk kell, s mit tennünk hatalmunkban van.”
    Időrendben Bajza idézett két írása közé ékelődve, 1842. január 29-én jelent meg Erdélyi János fontos cikke „az ősz haj alatt is ifjú kedélyű, s munkabíró” Kazinczyról. „Nem tudok egy könnyen példát, hogy nemzetünkben oly kitartású és türelmű férfi lett volna, mint Kazinczy volt. (…) Tíz éve, mióta sírba szállt, és már alig, vagy kevésbé van róla szó, mint érdemelné. Pedig az ő nevének kellene legtöbbször megfordulni ajkainkon, mivel magyarban semmi sem hiányzik annyira, mint öntagadás és állhatatosság. (…) Sírjának a kevéssé járt vidéken is vannak látogatói. A kövön mindig látni néhány nevet, emlékmondatot, avagy dicsőítést az utolsó hónapokból, miket még le nem törölhetett az idő. (…) Vajha Kazinczynak, a mostani nagy reményű kor megindítójának, a nemzetiség első bajnokának a nemzet kezétől emeltetnék érdemoszlop, hogy tanulnának lemondani, s a tett útjára tisztán lépni ki az önség korlátaiból, emlékezeténél!” (Látogatás Kazinczy sírjánál).
    A síremléket 1833-ban özvegye, Török Sophie állíttatta (Pál Mihály 1983-ban forma- és mérethűen újrafaragta). A nemzet pedig jóval később, egy Ybl Miklós által 1862-ben tervezett, majd módosított mauzóleumot emeltetett 1873-ban. Amikor Petőfi Sándor 1847. július 11-én Széphalmon járt, még messze nem történt meg tehát a nemzeti kegyelet impozáns kinyilvánítása.

„S miért tett volna oszlopot
Sírjához a haza?
Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlasz az eget,
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.”

    Kazinczy születésének centenáriuma 1859-ben. 1859 mint Kazinczy történelmi éve és nemzeti jelentősége. Erdélyi János pataki professzor vetette föl legelőször – már 1857 nyarán, a Sárospataki Füzetek hasábjain – a Kazinczy Ferencre történő országos és méltó megemlékezés gondolattervezetét, születésének „százados” ünnepén. Abból az elvi meggondolásból, hogy Kazinczy örök dicsősége a magyar nyelvi és irodalmi kultúrának, a magyar protestantizmusnak és a sárospataki főiskolának. „Külföldön ilyenkor már zeng a jó szó mindenfelé” – apellált Erdélyi a nemzeti hiúságra. „Vajon nem rezeg-e bennünk a kegyelet intő szava, hogy két év múlva százados ünnepet szenteljünk születése napjának?”
    Erdélyi fölhívását Lévay József (1825–1918) miskolci költő és író ismételte meg és erősítette föl. Nemzeti hála. Emlékezés Kazinczy Ferencre című cikke 1857. november 18-án jelent meg a szélesebb nyilvánosságot nyújtó Szépirodalmi Közlönyben. Lévay „szózatát” elolvasta Arany János is. „Soha jobb szó időben nem jött, mint ez. Nem maga az emlék itt a fő dolog, ámbár az is illő, hogy a nemzet elhunyt jelesét megtisztelje” – írta Nagykőrösről, már két nappal később, Salamon Ferencnek. A hangsúly Arany szerint azon van, hogy életre kellene hívni „mindörökre” egy Kazinczyról elnevezett szépirodalmi társaságot, mert a Kisfaludy Társaság „nyugszik halottaiban” (1860-ig – É. Cs.). Igen ildomos és szükséges ez azért, mert „vissza kell adnunk tekintélyét a kriticának”. „Ha Kazinczynk volna, nem kellene társaság, de ő nincs, tehát Kazinczy-társaság, for ever!”
    Arany ebben az 1857. november 20-án kelt levelében – a Kazinczy-társaság tervén túlmenően – számba vette a további konkrét és általánosabb teendőket is 1859-ig. Ezek: a társaság ideiglenes választmányának és alapszabályának fölállítása? a gyűjtő- és szervezési munka, az engedélyeztetési procedúra elindítása. Elengedhetetlen továbbá Kazinczy – lehetőleg összes – műveinek kiadása és az ünnepelendő író képzőművészeti megörökítésére szóló fölhívás kiadása, majd a kész művek elhelyezése a Nemzeti Múzeumban. A legfontosabb azonban az, hogy „az eszmét nem hagyni elalunni” – tehát „beszéljenek róla minél többet”. „Első dolog, az eszmét terjeszteni. Lélekkel, de eszélyesen.” Arany János a későbbi, Tompa Mihálynak írott leveleiben több „eposzi” jelzővel is illette Kazinczyt. Ő a „halhatatlan öreg” (1857. december 29.), az „örök küzdelmű szellem” (1858. július 3.) és a „nagy reformátor” (1859. november 2.).
    Kazinczy kora és nemzedéke, szellemisége és munkássága emlékének és üzenetének ébrentartásában – a világosi fegyverletétel után és még Erdélyi fölhívása előtt – fontos szerep jutott egy fiatal és komoly reményekre jogosító kritikus: Gyulai Pál különféle írásaiban. Gyulai kitért Kazinczyék jelentőségére akkor is, ha egy tiszavirág-életű szerzemény szerepelt a műsoron (1850. október 20.); akkor is, ha Bajza összegyűjtött munkáit méltatta (1852. május 1.)? és akkor is, ha újságköszöntőt írt.
    Éppen ez utóbbi műfajban állapította meg Gyulai, hogy Kazinczy három nagy eszmét képvisel. Nevezetesen „a nemzetiség fejlesztését a szellem erejének alapján, hogy mindinkább meghódítsa a műveltséget, mint legszilárdabb biztosítékát? kegyeletteljes, ernyedetlen és lelkiismeretes buzgalmat még a részvétlenség és balkörülmények között is? ízlést, tanulmányt és vágyat és küzdést azon magasság felé, hol a költészet isteni kijelentése nyilatkozik” (Kazinczy Ferenc. Bevezetésül a Szépirodalmi Lapokhoz, 1853. január 2.).
    Eltelt két hosszú esztendő, de Arany igényeiből csak kevés valósult meg. „Ugy veszem észre, nagyon csekély valamire fog összezsugorodni az egész jubileum” – írta Lévay 1859. szeptember 21-én a Toldi költőjének. Se összkiadás, se társaság, se „érdemoszlop” Kazinczyval kapcsolatban. A nyilvános képzőművészeti pályáztatás a következő évben sem valósult meg. Ezt az az igen ígéretes tehetségű szobrászművész: Izsó Miklós is nehezményezte, aki 1854–55 körül befejezte Ferenczy István Kazinczyt 1827-ben megmintázó mellszobrát. Mindenesetre ezt a szobrot és Orlai Petrich Soma frissen elkészült, már említett „kézfogásos” csoportképét kiállították a Magyar Nemzeti Múzeumban. A másik komolyabb fejlemény az irodalomtudományban történt: megjelent Toldy Ferenc monográfiája, a Kazinczy Ferenc és kora (1859). A harmadik a zeneművészetben kapott hangot, Mosonyi Mihálynak köszönhetően három opusz révén is. Az egyik egy kantáta Kazinczy versére: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben (1859–1860), a másik kettő pedig a Hódolat Kazinczy Ferenc szellemének előbb zongoradarabként (1859), majd zenekari műként (1860).
    A Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülésére 1859. október 27-én délelőtt került sor a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. Gróf Dessewffy Emil elnöki megnyitóját előbb báró Eötvös József alelnök emlékbeszéde, majd Tompa Mihály és Szász Károly ódája követte (Tompa díjnyertes ódáját Toldy olvasta föl). Délben díszlakomán vettek részt a meghívott vendégek az Európa Szállóban, este pedig egy ünnepi előadást néztek meg a Nemzeti Színházban: a fő műsorszám Vörösmarty drámája, Az áldozat volt. Az Arany részéről elég silánynak minősített ünnepi ebéden részt vett Deák Ferenc is. Gyulai Pál kései visszaemlékezése szerint (1904. május 15.) Deák ott és akkor mondotta talán „első és egyetlen nyilvános toastját”. Pohárköszöntője a rövid és velős, hazafias és bölcs megszólalás mintája egyszerre. „Lakoma után imádkozni kell? az én imádságom rövid, csak három szóból áll: éljen a haza!”
    Előadásának végén Eötvös föltett magának és hallgatóságának egy olyan szónoki kérdést, amelyre a nemzeti emlékezet minden igazán jelentős teremtő egyénisége megünneplésekor lényegében azonos a válasz? függetlenül attól, hogy alkotói energiájukat milyen területeken fejtették ki. Azért van ez így, mert lett légyen szó bárki jubileumáról, immár a nemzeten a sor, hogy szellemi értelemben – vagy inkább szelleme értelmében! – is eleget tegyen végre kötelességének. „S mi az, mi a hálának, mellyel e férfiú iránt tartozunk, méltó emléke, mi ily érdemeknek méltó jutalma lehet? Csak egyet ismerek, s ez az: ha várakozásainak megfelelünk. (…) Mert ő megérdemelte a borostyánt; de az örökké zöld koszorút csak oly nemzet teheti fiának homlokára, mely arra maga is méltónak mutatta magát.”
    Mint már érintettük, Tompa Mihály – Toldy és Kazinczy Gábor biztatására – részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Kazinczy Ferenc születésének „százados” jubileumára meghirdetett ódapályázatán, s elnyerte az első díjat. (Hogy milyen bosszantó tapintatlanságok és ügyetlenségek foszlatták szét, keserítették meg a költő örömét, arra most nem térünk ki.) Hadd idézzük ide viszont ódájának (Kazinczy Ferenc emlékezete) tizenhat versszakából a két utolsót. Azt a kettőt, amelyben a szerző mintegy – világi értelemben veendő – „újszövetséget” ajánlott föl hálás nemzete nevében az áldott emlékű „Szentnek”.

„Oh Szent! melyért küszködve éltél,
Sorsán kiontva lelkedet,
Ez ünneplés örömtüzénél:
Lásd nemzeted’, halld nyelvedet!!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott borítja fürteid?
Vagy ez a nép, mely itten áll ma?
Vagy ez a hang, mely istenít?

Igaz valál, – emléked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szűlt sok jelest, nem szűlte párod’
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk jőve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S amely nyelvén s lelkében hordoz,
Áldás és fény a nemzeten!”

    Meglepőnek tűnhet, hogy Magyarország mintegy százhúsz városában és községében tartottak emlékünnepséget Kazinczy születésének centenáriuma alkalmából. Ezeket részben hely-, részben irodalomtörténeti források bizonyítják. Például Miskolc esetében Tompa Mihály és Lévay József, Nagyszalonta és Nagykőrös vonatkozásában Arany János, Sárospatak és Széphalom tekintetében pedig Erdélyi János különböző műfajú (levelezés, emlékirat, cikk, beszéd) írásai. Nem egészen arról van szó, hogy ilyen nagy mértékben megnőtt volna Magyarországon az érdeklődés az irodalmi és anyanyelvi kultúra iránt. Sokkal inkább azt jelzik ezek az ünnepségek, a megemlékezések hangulata és hevülete, hogy fölhangosodott az ellenállás hazánkban a Bach-rendszerrel szemben.
    Ugyancsak irodalomtörténeti források (pl. Erdélyi levelezése) dokumentálják azt is, hogy a titkosrendőrségnek tudomása volt az emlékünnepségek politikai üzenetéről. Ennek híre a magyar emigráció köreibe is eljutott. Pulszky Ferenc először 1881-ben megjelent visszaemlékezései (Életem és korom, II. kötet) szerint „Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulója szintén fel lett használva Magyarországon hazafitüntetésekre, az aláírások széphalmi kis birtokának megvételére és családjának felsegélésére nagyobb mérveket öltöttek, egyszóval a közélet ismét pezsegni kezdett a solferinói csata után, dacára a rendőrség éberségének s a bécsi kormány erélyének.”
    Erdélyi János 1859 végén három szép szónoklatot is tartott Kazinczyval kapcsolatban. December 3-án megnyitotta, majd bezárta születésének „százados” ünnepét Sárospatakon? december 10-én pedig elbúcsúztatta az óesztendőt Széphalmon. Megnyitó beszédének egyik fontos üzenete közvetlenül a pataki diákifjúságot szólította meg, merthogy Kazinczy igazából – Ady szavaival élve – „ifjú szívekben él”.
    Erdélyi a széphalmi sírnál az 1859-es esztendő egyediségére és történelmi jelentőségére helyezte a hangsúlyt. Végre egy év Világos óta, amelyben – a solferinói vereség következményeként – Ausztria szerencsecsillaga erősen hanyatlani kezdett. Magyarországé viszont – a Kazinczy kapcsán kibontakozó nemzeti egység következményeként – magabiztos fölemelkedésnek indult. A tudós Erdélyi kiváló közéleti-politikai érzékét igazolja, ahogyan mondanivalója két pontján is nagy nyomatékot adott ennek.
    Széphalomról most „bátran mondhatjuk, hogy ezen év az egyetértés esztendeje is, az egyetértésé, mit igen régen sürget, de mindig fájdalommal nélkülözött a magyar történet, most pedig beléjöttünk nehezen és valahára, óh Isten! csak soha ki ne tévednénk belőle!” Az 1859. évet „azért írom a jobb esztendők közé, mert a nemzeti erkölcs fenséges ideáját tömegekre vitte által, s nem is kívánok jövendőre egyebet, mint hogy nemzeti önbecsérzetünk alapja évenként ily szép adalékkal szaporodjék!”

    Kazinczy életpéldája és emlékezete a XX. század első felében. 1909-ben elhunyt Gyulai Pál (november 9.) és megszületett Radnóti Miklós (május 5.). 1909 azonban még Kazinczy jubileumi esztendeje: születésének százötvenedik évfordulója alkalmából. A szorgalmas hírlapíró Juhász Gyula, a tanár és költő, már május 23-án megjelentette emlékező cikkét Nagyváradon (Kazinczy). Első mondatában egymást követően utalt vissza 1759-re és 1859-re: „ötven éve, hogy az egész nemzet koszorúja illette (mint mindig, akkor is elkésve) a széphalmi mester hamvait.”
    Ennek az évtizednek a második fele a magyar irodalmi életben már Ady Endréé, a Nyugat és a Holnap költőié. Többségük közös, feszítő-szorító életérzése: örökös elkésettség itthon – európai modernség nyugaton. Ez a kettősség inspirálta Juhász Gyulát is cikkének indítására és egy fontos értékelő megállapítására. Kazinczy „az első magyar író, aki szinte »noblesse oblige«-nek érezte és hirdette, hogy a literátornak minden ízében modernnek kell lennie, szolidárisnak kell lennie a művelt nyugat emberi és írói törekvéseivel, szembe kell szállnia a tegnap és a ma babonáival és hirdetni kell a holnap győzelemre jutó igazságait”. Élete végéig „elevenen lüktetett lelkében a szolidaritás érzése, amely a kis hazát a nagy világgal? érzések, vágyak, programok, törekvések, igazságok és szépségek dolgában összeköti”.
    A cikket Juhász Gyula egy lendületes erejű, jelzőkben gazdag nyelvezetű jellemzéssel fejezte be. Kazinczy „forradalmár és nyugati szelleme örök példánk marad. Társadalmi eszméi még ma is jórészben utópiák, a fiatalságot és tehetséget tárt karokkal köszöntő egyénisége még ma is nagyon elkelne, széleskörű irodalmi ismeretei és finom, csiszolt ízlése még ma is kevés utódjában egyesülnek, lángoló, lankadatlan, páratlanul nagyszerű alkotó és romboló energiája pedig oly gyönyörű, fölemelő, lelkesítő és vigasztaló látvány, amilyent csak nagyon keveset mutat fel az emberi műveltség története.”
    Juhász Gyula 1927-ben, Ady Endre jubileumi évében, idézte Ady 1909-ben megfogalmazott párhuzamát a magyar géniusz korszakairól és nevesítőiről, amelyben a huszadik század elejét odaállította Apáczai Csere, Kazinczy, Kemény Zsigmond és Arany János korszaka mellé. Ez jelenti Juhász Gyula gondolkodásában és Kazinczyra vonatkozó alábbi értékeléseiben is a folytonosságot: a Kazinczyék kora klasszikusságának modernsége és a maga baráti köre költészetének maradandósága.
    Kazinczy „a magyar műveltség heroikus akaratú és kitartású prófétája” (Március 15., 1921. március 15.) – ez az egyik alapvető tény és feltétel. S mi a másik? „A magyar műveltség csak úgy diadalmaskodhatik, ha szolidáris lesz ismét a legkülönb kultúrákkal, mint ahogy az volt a múltban. Kazinczy és Berzsenyi, Arany és Madách és – last, but not least – Mikszáth és Ady idejében. Nekünk folyton emelkednünk kell, mert különben elsüllyedünk. Magyarnak lenni: ez újra kell, hogy azt jelentse, amit Széchenyi és társai korában: élére állani a művelt emberiségnek!” (Több kultúra…, 1922. június 11.).
    1931-ben emlékezett meg a magyar irodalmi élet Kazinczy elhunytának századik évfordulójáról. Halász Gáborra most csak utalunk, de Kosztolányi Dezsőt ebben az összefüggésben meg is idézzük. „Mindenki, aki magyarul ír, adós neki.” Tömör szépségű ez a mondat? engedtessék meg mégis, hogy kitágítsuk. Mindenki, aki magyarul beszél – álljon bár a műveltség legalsó grádusán, s éljen bárhol a nagyvilágban –, letörleszthetetlenül adósa Kazinczy Ferencnek. Kosztolányi a Kazinczy-cikkét egy szép és tanulságos nyelvi példasorral fejezte be:
    „Ő hozta vissza az élő nyelvbe a néptől, a vidékről ezeket a szavakat, hogy csak néhányat említsek a sokból: aggastyán, badar, hölgy, kacér, lenge, pongyola, szobor, vándor, verseny, s az ő közvetítésével került hozzánk egy már elfeledett, gyönyörű szavunk is a hős, melynek feltüntét gúnykacajjal üdvözölték kortársai. 1788-ban elevenítette fel ezt a Szatmár megyei tájszót, melyet akkoriban még egyáltalán nem ismertek: komoly. Addig minden csak komor volt. Felháborodás fogadta ezt a szavát is: rom. …nem szabad sohasem felednünk, hogy nagyra növekedett, csodálatosan simulékony, zengő nyelvünk az ő kezén acélosodott meg, hogy a börtönben született újjá, s hogy ma is olyan nyelven beszélünk és írunk, melynek szavait a bilincse rozsdájával, a tulajdon vérével rótta papírra. Hála szellemének. Egyébként e két előbbi szó – a hála is, a szellem is – az ő alkotása.” (1931. augusztus 16.). Apáczai elméje és Kazinczy szelleme a magyarság kiemelkedő példái a szó szoros és szimbolikus értelmében.
    Kosztolányi azzal kezdi a cikkét, hogy a dolgozószobája falán – figyelmét nem nagyon megosztandó – csak kevés portrékép lóg. De az egyik – egy festmény utáni kőnyomat 1858-ból – Kazinczyt ábrázolja. Radnóti szobája falán is csak három reprodukció függött: kettő Arany Jánost, a harmadik – másolat Simó Ferenc 1829-ben készült festményéről – pedig Kazinczyt ábrázolta. Ma is igen tanulságos elolvasni azokat a sorokat, amelyeket 1942. május 17-én jegyzett föl a naplójába a képek keltette benyomásokról vendégeiben. Érdekességként, kommentárként és főleg vallomásként vagy hűségnyilatkozatként – az irodalom révén a kereszténységhez és a magyarsághoz.
    „A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy déd-nagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits.”

    Befejezésül rövid kitekintés a 2010-es évek jubileumaira a nemzeti emlékezetben (reneszánsz – reformáció – romantika – reformkor). 2010 az itáliai reneszánsz festészet éve is lehet, amihez mi – az esztergomi freskótöredék rejtélye révén – konkrét tárgyi értelemben is kapcsolódhatunk. Ötszáz éve, 1510. május 17-én halt meg ugyanis a firenzei Sandro Botticelli és ugyanabban az évben a velencei Giorgione. Százötven éve, 1860-ban hunyt el a reformkor egy-egy közéleti és matematikai óriása: Széchenyi István (április 8.) és Bolyai János (január 27.).
    1810-ben született két nagy zeneszerző: február 22-én az egyetemes jelentőségű Chopin és november 7-én a magyarságnak nagyon fontos értékeket adó Erkel Ferenc. Ha Botticelli és Giorgione egyetemes jelentőségűek, akkor Barabás és Székely a XIX. századi magyar festészeti kultúra fejlődésében játszottak meghatározó szerepet. Barabás Miklós kétszáz éve, 1810. február 10-én született – Székely Bertalan pedig száz esztendeje, 1910. augusztus 21-én halt meg. Ugyanebben az évben, május 28-án hunyt el Mikszáth Kálmán is. 2010-ben aktuális marad a reformáció problémáiról való további gondolkodás is. Április 19-én lesz ugyanis 550 éve, hogy elhunyt (1560-ban) az a Philipp Melanchthon, akiről tanulmányunk első fejezetében már esett szó.
    2011-ben száz éve lesz, hogy meghalt az a Gustav Mahler (május 18.), aki 1888 és 1891 között a Magyar Állami Operaház karnagyaként és igazgatójaként dolgozott. Ugyanabban az évben – halálának 200. évfordulóján (február 24.) – kell nyomatékosan megemlékeznünk (ismét visszatérve egyben Kazinczyra is) Bessenyei György munkásságára. De föltétlenül ráterelődik majd a figyelem a kétszáz éve született Teleki Lászlóra (február 11.), a progresszív politikusra és a Kegyencz (1841) című dráma szerzőjére. Különösen előtérbe fog kerülni Liszt Ferenc zeneművészete? aki kétszáz éve, 1811. október 22-én látta meg a napvilágot.
    2012-ben lesz Szemere Bertalan születésének (augusztus 27.) bicentenáriuma. 2013-ban, születésük kétszázadik évfordulóján Szalay Lászlóra (április 18.) és főként Eötvös Józsefre (szeptember 3.) irányul majd a nemzeti emlékezet. 2013-ban kiteljesedhet a romantikus muzsika – sőt általában a romantika művészeti kultúrája és mentalitása – szerepének, örökségének korszerű (újra)értelmezése. Erkel (2010) és Liszt (2011) bicentenáriuma után az az esztendő ugyanis május 22-én Richard Wagner, október 10-én pedig Giuseppe Verdi születésének 200. évfordulója lesz.
    2014-ben több olyan alkotóegyénisége is lesz kultúránknak, akinek megünnepelhetjük születése bicentenáriumát: Erdélyi János (április 1.), Ybl Miklós (április 6.), Kemény Zsigmond (június 12.) és Pulszky Ferenc (szeptember 17.). 2009 után 2014 is Kálvin éveként ismétlődik. Május 27-én ugyanis Kálvin elhunytának (Genf, 1564) 550. évfordulójára emlékezik majd a református világ? s ezzel egyben alkalom teremtődik a Kálvinnal kapcsolatos, 2009 óta fölhalmozódott tudományos eredmények összegzésére is.
    2017 egyfelől – Luther Márton 95 wittenbergi tézise (1517. október 31.) okán – újból a reformáció éve lesz. Másfelől megint előtérbe kerülnek majd a magyar kultúra bicentenáriumai: Arany János (március 2.), Tompa Mihály (szeptember 28.) és Trefort Ágoston (február 7.) irodalmi, illetőleg művelődéspolitikusi életműve jogán. 2019-ben pedig száz éve lesz, hogy lezárult egy nagy költői és egy nemzetközileg is kiemelkedő tudományos életpálya: 1919. január 27-én Ady Endre, április 8-án Eötvös Loránd halt meg.
    Előretekintésünkből kiviláglik, hogy a 2010-es évek ünnepeltjei révén közelebb kerülhetünk ahhoz a klasszikus, XIX. századi magyar reformkorhoz és utóéletéhez, amelynek részletes bemutatásában – különösen Eötvös József gondolkodói életművét és a nemzetnevelés problémakörét szem előtt tartva – magam is megkísérlek részt venni.

Dr. Éles Csaba (Debrecen, 1951) C.Sc., művelődéstörténész, esztéta, a Debreceni Egyetem BTK Neveléstudományok Intézete Andragógia és Művelődéstudományok Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense. E-mail: c.eles@chello.hu Itt közölt tanulmánya a témakörben készülő nagyobb könyvének részlete. Ezt a változatot a Napút jelen számához írta, rövidítve elhangzott Sárospatakon, 2009. október 28-án, a Magyar Comenius Társaság Comeniustól Kazinczyig című felolvasóülésén, a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Karán.

A lap tetejére