NAPÚT 2009/7., 95–97. oldal
Tartalom
Toldalagi Pál
Adagio • Szonett H-mollban • A lány és a macska • Délelőtti szélcsönd • Városi reggel
Szentmártoni Szabó Géza
Antonio Bonfini cenotáfiuma Óbudán
Fráter Zoltán
Utolsó liter a Kéhlitől
Milyen lehetett hazamenni a régi Óbudán, az elmúlt század harmincas éveiben, szívet, tüdőt alaposan próbára tevő iszogatás és dohányzás után, zsendülő fű, friss lombú fák és virágzó orgona illatával teli tavaszi éjszakán? Ott, ahol az emberek – mint Márai Sándor mondja – még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban laktak, s mindenki saját pincéjében gyalulta a káposztát és fejtette a bort. Márai, amikor regényt írt Krúdyról, sűrűn eljárt Óbudára, hogy „Gyula úr” utolsó éveinek színtereit felkeresse. Az a kávéház, melyre emlékezésében utal, a mai Óbudai Társaskör épületével azonos, bár Krúdy idejében más volt a belső elrendezése. Márai szerint Krúdy sokat időzött a vendégszerető termekben: „Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni, sör vagy bor mellett, s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.”
Kissé meglepő, hogy az emlékező pályatárs ehhez a kávéházhoz köti a nagy előd utolsó estéit, s szót sem ejt Krúdy másik kedves helyéről, a szintén nem messze található Kéhli vendéglőről. Pedig az akkor már öregedő, beteges úriember, aki legjelentősebb elbeszélőink közé tartozott, innen tért haza, mielőtt végleg elaludt volna. A látszólag álomvilágban élő, s élete végén kényszerű óbudai szegénységbe jutott alkotó illúziók nélkül ismerte korát.
Amit Krúdy a prózában megvalósít – az anekdota felbontását, a történet széttörését, a felemás érzések ötvözését, az ellentétes minőségek együttes szemléletét, az élet és étel misztikáját, a szerelem és halál közelségét –, a századelőn Ady is érzékeltette verseiben. Krúdy hőseinek az élet teljessége helyett kalandok, félbehagyott kísérletek, sorstöredékek jutnak, törmelékek, de ezek a törmelékek magukban őrzik még egy hajdanvolt egység emlékét, ízét, hangulatát. Talán ettől olyan édesek, fájóak, búsak és – némelykor – cinikusak. Ady híres verssora, a sokat emlegetett „minden egész eltörött”, a Krúdy-művek alapérzését is jellemzi, hiszen az ifjúkori elbeszélésektől kezdve, a Szindbád-novellákon át, A vörös postakocsi és megannyi más regény meséjében minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, mivel minden egész eltörött.
Eltörött az az élet is, melyet Krúdy élt, és amely Óbudán, méltatlan körülmények között fejeződött be. Utolsó éveiben egyetlen méltó környezete, különösen a végső hetek kihűlt, áramtalanított dolgozószobájával szemben a Kéhli vendéglő, mely otthont nyújtott az egyre magányosabb, egyre több rendellenességgel küszködő írónak. Gondolhatott-e, akár egy pillanatra is életének summázatára 1933 borongós tavaszán, kivált május első napjaiban, visszavonhatatlanul közeledve 12-e halálos hajnalához?
Magyar írónak valahogy sohasem adatott meg az a kényelem, hogy egyetlen feladata legyen gyönyörű sorokon merengeni. A magyar írónak ugyancsak számolnia kell azzal, hogy a vele azonos anyanyelvet beszélők létfeltételeit, szabadságát vagy annak hiányát mindig beleszerkeszti alkotásaiba az élet.
1933-ban Krúdy, aki mellesleg egyik európai léptékkel mérhető írónk is, már véglegessé váló óbudai magányában él, és kétségbeesett kísérleteket tesz írásai elhelyezésére, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a lapok valójában alig tartanak igényt műveire, a szerkesztők kelletlenül, késleltetve, mintegy kegyeletből közlik tárcáit, novelláit. A „jobb körökből” kikopott, s láthatóan megöregedett. Szárnyaszegetten, a szívbaj szorításaitól fuldokolva, a halál közelében él. A hajdani híres ínyenc lesoványodva, étvágytalanul írja gasztronómiai szertartásokban bővelkedő novelláit, a „gyomor örömeit”. Tartozásai miatt a villanyhálózatból kiiktatja a hivatal, súlyos lakbérhátralékai miatt kilakoltatás elé néz. Ezt a nyilvánvalóan beteg, nyomorgástól és munkától elgyötört embert az utolsó bántalom a politika részéről éri, annak ellenére, hogy sohasem politizált párthoz igazodva. A halála előtti napon a kormány sajtófőnöke számon kéri tőle magyarságát, mert egy „rendbontó” felvidéki magyar újságban közölte írásait. A kisnemesi ősökkel büszkélkedő Krúdy, a negyvennyolcas honvéd kapitány unokája, a családi hagyományt nagy becsben tartó nyíregyházi ügyvéd fia, a nemzetével mindenkor közösséget vállaló magyar író ezt a felelősségre vonó, megalázó vádaskodást és magyarsága firtatását kapja érdemrendül négy évtizedes munkálkodásáért.
A körúti Kőműves vendéglő után este a mindig menedéket nyújtó Kéhlibe tér, kedves kikötőjébe. Itt még záróra után is maradhatott, ez külön kiváltsága volt. Amíg a pincérek rakodtak, standoltak, még iszogathatott kicsit. Min töprenghetett akkor, ott a magányos asztalnál, ahonnan sehogy sem akaródzott hazafelé indulni? Sejtette-e, hogy a Templom utcai lakáshoz vezető útja, mely az ő öles lépteivel száz lépés sem, utolsó gyalogútja lesz? Mit is vihetett volna erre a nagy útra mást, mint palackba zárva Kéhli szellemét? „Édes szívecském, Józsikám – dörmögte halkan a főpincérnek –, én elvinnék magammal egy liter bort, betöltene nekem egy literes zöldszilvánit…” Éjjeli fél kettőkor történik ez, és a magyar írónak három-négy órája van még az életből. Boros fejjel, hazafelé botorkálva, mire gondolhatott utolsó útján a kalandok és mesék fejedelme? Elkísérte-e utolsó útjára Szindbád, vele volt-e Alvinczi Eduárd, Rezeda Kázmér és megannyi hőse, száz és ezer alakban? Végiggondolt-e életén, a dicsőséges és nyomorúságos ötvenöt éven, eszébe jutott-e édesapja, akit máris öt évvel túlélt, de akitől szívbaját is örökségbe kapta? Bizony, a szív többször rendetlenkedett az utóbbi időkben.
Milyen lehetett ama éjszakai hazadöcögés az óbudai májusban, a fagyos ágy és a búcsúzó sóhajtás a reggeli derengésben? Szeretném hinni, hogy a hazafelé baktató Krúdy – a modern magyar író és konzervatív magyar úr – valahol mélyen, őseitől örökölt idegrendszere mélyén érezte, tudta már a közeli halált. Nem izgatták már a tartozások. Elviselte az áramszünetet, készülvén egy sokkal hosszabb, végleges sötétségre. Az utolsó száz lépés közben nem érdekelte hátralék, kiköltöztetés, mert érezte, tudta, hogy hajnalban végleg máshová költözik. Felvillant-e vajon emlékezetében fiatalkori írása, a Szindbád álma, melyben jó előre megírta saját halálát is? „A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál, és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz” – írta ebben a novellában, mint ahogy azt is: „Mire reggel lesz, elmegyek.” Szindbád a kopott szőnyegen fekve, mereven bámulta a felfüggesztett lámpás két villanyégőjét – „Amíg azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj” –, az áramtalanított lakásban Krúdy legfeljebb a pislákoló gyertya fényét figyelhette a végső roham előtt. Még megitta a Kéhliből hozott bort, szemtanúk állítása szerint reggelre az üveg üresen állt az ágy lábánál. Aztán elaludt és álmában megérkezett Majmunka, aki kezével egykor gondosan lenyomta Szindbád szempilláit is. De a hideg ágyban hánykolódó magyar íróban a nagy rádöbbenés előtt – igen, most valóban eljött az idő – átsuhan még egy gondolat, a vég közvetlen közelében. Szája mosolyra húzódik, kezét ökölbe szorítja, de oly furcsán, hogy utolsó erejéből ujjaival fügét mutat. Ezt nektek, uzsorások, ezt nektek, itt maradók. Meghalt, mert meg akart halni, mert élni az egészen eltörött világban már nem volt érdemes.
Boldogan halt meg, mert a halál árnyékában a felismerés boldogsága töltötte el. Boldognak képzelem Krúdyt, mert a mélybe zuhanás előtt rájött valamire, olyan igazságra, mely azon az éjszakán vakító fénnyel lobbant fel előtte. A szívek hajósa meghitt, mondhatni baráti viszonyban volt a halállal, de arról, hogy voltaképpen milyen is lehet, csak az utolsó pillanatban tudott meg valamit, éppen annyit, amennyi a nagy átkeléshez elegendő. Még hirtelen halál esetén is van egy pillanat, vagy annak törtrésze, amikor az élőben már tudatosul, hogy mindjárt meghal. Ekkor pereg le életünk filmje, hihetetlenül rövid idő alatt, és a boldogan halók ekkor jutnak el valamiféle tudás birtokába, mellyel mint Kháron ladikján átkelnek a végtelenbe. Az a liter bor lényegesen megkönnyítette Krúdy Gyula utolsó perceit és olyan tapasztalathoz juttatta, mellyel boldogan, mint a tudás birtokosa léphetett a halál birodalmába.
Ez a felismerés pedig nem valamiféle nagyszabású, örök érvényű bölcsesség, nem valamiféle mindent megoldó, mindenre orvosságot nyújtó recept volt, hanem egy aprócska, ám igencsak lényeges megfigyelés. Az élet – ötlött fel a haldoklóban – végtelenül kicsinyes, nevetséges, hitvány és komisz dolog, de van benne zöldszilváni. A halál, bármilyen legyen is, nem tud olyan lenni, mint a zöldszilváni. És éppen elegendő ennyi tapasztalat.